Nagy Edina egyetemi tanár az ELTE-n és a Képzőn, az OFF-Biennále egyik kiállításán pedig kuratorként dolgozott, de korábban is sok hasonló munkát végzett. Többek között a Biennále genealógiájáról, céljairól, megvalósulásáról beszélgettünk, de olyan témákat is érintettünk, amelyek túlmutatnak egy budapesti művészeti seregszemlén.
Az OFF-Biennále lassan a végéhez közeledik. Idén másodszor került megszervezésre, az első 2015-ben. Honnan jött az ötlet, miért volt szükség a Biennáléra?
Két éve egyéni kezdeményes indította útjára a rendezvényt: Somogyi Hajnalka független kurátor volt az ötletgazda. Ő fogalmazott meg és intézett a szakma több képviselőjéhez egy felhívást, ami egy független, alulról szerveződő Biennálét vizionált állami finanszírozás és támogatás nélkül. Ez már önmagában állásfoglalást jelentett a magyar művészeti élet átrajzolása ellen, és itt gondolhatunk bizonyos kedvezményezett csoportokra, alkotókra, az akkor az Alaptörvénybe emelt MMA-ra , a NKA testületeinek átszabására, de mindenekelőtt arra az aránytalanságra, ami a művészetbe fektetett pénz soha nem látott mennyisége és a kiépített struktúra eltolódott hangsúlyai között áll fenn. Somogyi Hajni ötlete abban volt nagyszerű, hogy azt a kérdés tette fel, mire képes a szakma az önérdek-érvényesítés tekintetében, illetve hogy mire megyünk azzal, ha csak magunkra számíthatunk. Ennek egy újabb felhívás lett a következménye, ami egyrészt átláthatóbbá kívánta tenni a helyzetet, másrészt a szakmai összefogás mértékére is kíváncsi volt. Az erre érkezett reakció mondhatni maga a 2015-ös OFF-Biennále, ami így teljesítette is küldetését: a független alkotók összefogása megvalósult, nagy nézőszámokat és sajtóérdeklődést tudtunk generálni.
Mi a különbség az idei és az első Biennále között?
Érdekes a helyzet. Az elsőt sokan támadták a túlságosan átpolitizált jellege miatt, de legalább ilyen nagy volt az olyan hangok száma is, amik nem tartották elég konfrontatívnak a rendezvényt. Ehhez képest a második kiadás úgy tudott kritikát gyakorolni, véleményt alkotni, (ezt pont egy hallgatóm mondta valamelyik órámon) hogy a szándékos konfrontáció eltűnt, és helyét olyan energiák töltik be, melyek áttételesen, de talán sokkal húsbavágóbb módon beszélnek mindennapjainkról, reflektálnak rájuk.
Van-e közös esztétikai, gondolati vonulat a kiállítók mögött?
A 2015-ös Biennálén alapvetően nem volt. Az önszerveződés és az ómennek választott függetlenség ki is zárta ezt, hiszen a rendezvény éppen a központosító törekvések ellenében jött létre. Ugyanakkor itt mégis felfedezhetők közös pontok gondolatilag: a demokratikus és emberi jogok tiszteletben tartása, a művészi szabadság eszméjéért való síkraszállás, a kritikus hang szükségessége egészen biztosan metszetek. Ugyanúgy, ahogy a műalkotások tekintetében a problémaérzékenység, a figyelemfelhívás, a szokatlan helyszínek választása. Erre a kedvenc példám tavalyelőttről Simon Kati és Vásárhelyi Zsolt kivándorlásról szóló kiállítása berlini „emigrációjuk” után saját, üresen álló lakásukban.
A 2017-es OFF-Biennále a Gaudopolis címet viseli. Erről a legtöbb embernek szerintem Radványi Géza Valahol Európában című filmje jut eszébe. Hogyan kapcsolódik ez a cím a kiállítások tematikájához?
A forráskivonás a szociálpolitikai intézkedések mögül értelmezhető világtendenciaként. A legnehezebb helyzetben talán az oktatás van. A Gaudopolis gyermekköztársasága, a második világháború után Sztehlo Gábor által létrehozott gyermekotthon olyan alternatív pedagógiai módszerek csíráját hordja magában, melyek ma is használatosak. A Biennále érdeklődése azért fordult az oktatás és a pedagógia felé, mert ezen a tematikán átszűrve tűpontosan világíthatunk rá a máshogy-gondolkodás, az alternatív utak szükségszerűségének kérdéskörére. Ilyen témájú kiállítások például a Pedagógiai partizánakció(k), a Játékok népe, vagy a Taking Time. Az OSA Archívumban látható Valahol Európában kiállítás pedig az egész OFF-Biennálénak háttérként szolgált. A legfontosabb talán, hogy az itt kiállított művek nem pesszimista látleletet adtak, hanem alternatívákat vázoltak fel, ez pedig sokkal hatékonyabbnak tűnik, mint egy puszta krízisjelentés. Ez volt különösen jó az idei Biennáléban, hogy a demokratizálódásnak, az önérdek-érvényesítésnek, a tudás közvetítésének új, lehetséges útvonalaival operált.
Kurátorként részt vett az egyik kiállítás munkálataiban. Meséljen erről a kiállításról!
Lázár Eszter kolléganőmmel és kurátortársammal rendeztük a Repülő kajak című kiállítást, ami a Konkoly-Thege Csillagvizsgálóban volt látható. A helyszín „megszerzése” egy nagyon szerencsés helyzetnek volt köszönhető; a csillagvizsgáló nemrég kinevezett igazgatója abszolút kooperatívnak és nyitottnak bizonyult. Megkeresésünkre lehetővé tette a kiállítás megrendezését az épületben, még úgy is, hogy nem tudta, milyen művekről van szó. Az ötlet egyébként már jó egy évvel korábban megvolt, a szervezéssel pedig háromnegyed évet is eltöltöttünk. A lényeg persze az volt, hogy a Csillagvizsgáló és közönsége számára is emészthető koncepciót dolgozzunk ki, a feldolgozott téma ezért művészet és tudomány kapcsolata lett.
Hogyan kell elképzelni a kurátori munkát, nevezetesen ennek a kiállításnak az esetében?
A kurátori tevékenység a szakmai koncepció létrehozásán túl elsősorban menedzsmentet jelent. Háttérmunkát, melynek célja a lokális és financiális háttér megteremtése. Ugyanakkor az OFF-Biennálén való részvétel önkéntességet is megkövetel. Az önszerveződés miatt a munkatársakra nagyon sok más feladat is hárul, az őrzéstől a szállításon keresztül, a biztosításokig minden. Munka mellett a „szabadidőnkben” csináltuk meg, de persze „megérte”.
Most, a második Biennále végén hogyan értékelné a rendezvényt? Sikerült elérni a kitűzött célokat?
Azt gondolom, hogy az önszerveződés és önérdek-érvényesítés fontos felvetése az egész kortárs európai képzőművészetnek. Szeretjük azt gondolni, hogy Kelet-Közép-Európában milyen kevés forrás és gyér lehetőségek állnak rendelkezésre, de ez nyugatabbra vagy a skandináv országokban is probléma. Az, hogy az OFF-Biennále felkerült a nemzetközi művészeti térképre, egy fontos jelzés, hogy mi a magunk módján megpróbálunk megoldást találni erre a helyzetre. Ezen nehezít, hogy bármilyen „trendi” ma a kortárs képzőművészet, mégis egy eléggé zárt és határolt közeg. A Biennále idén létrehozott egy egyesületet is, ami leginkább a finanszírozás oldalában segít: pályázatokat ír, kapcsolatokat épít. Ebben az évben (csak, hogy a nemzetközi kapcsolatainkról is beszéljek) a mi kiállításunkat például a Goethe Intézet és egy kanadai kulturális alap is támogatta, hiszen mindkét országból érkeztek kiállítók. Az tehát biztos, hogy ez egy nemzetközileg komolyan vett, értékteremtő projektté vált. De az is látszik, hogy van még min dolgozni, ezek pedig elsősorban strukturális problémák: a biztos anyagi háttér még mindig hiányzik, ebből következik, hogy hatalmas önkéntes energiára van szükség, amit hosszútávon nem tartok működőképes modellnek. Meg kell tanulunk úgy érdeket érvényesíteni, hogy nem dolgozik mindenki ingyen.
Ha már nemzetközi kapcsolatok és művészeti térkép, hogyan illeszkedik az OFF-Biennále a nagy, tradicionális európai biennálék sorába?
Ne felejtsük el, hogy a nagy, nemzetközi biennálék mögött hatalmas összegek mozognak. Pont most olvasgattam a kasseli Documentáról, ami éppen financiális krízisben van, és itt 37 millió eurós költségvetésről beszélünk. Ez olyan nagyságrendbeli különbséget jelent, ami bizonyos szempontból nem teszi összemérhetővé a két rendezvényt. Az állami reprezentáció, ami mondjuk Velencében, vagy más hasonló helyeken jelen van, tovább nehezíti az összevetést.
Ugyanakkor van a biennáléknak egy másik vonulata, ami maga is biennále-kritikaként jött létre a nyolcvanas évek végén, elsősorban Európán kívüli helyszíneken. Azt gondolom, hogy ezeknek a kritikai biennáléknak a sorába viszont nagyon szépen illeszkedik az OFF-Biennále, sőt, erősíti is ezt a mezőnyt. Ha elfogadjuk, hogy a biennálék feladata a tudás és a művészet közvetítéséhez szükséges alternatívák kutatása és bemutatása is, akkor a maga nemében az OFF-Biennále példamutató lehet.
Milyen jövő vár a Biennáléra? Lesz-e folytatás?
Harmadik OFF-Biennále véleményem szerint biztosan lesz, a távolabbi jövőt illetően azonban csak közepesen vagyok optimista. A már említett strukturális problémáknak meg kell oldódniuk, hogy ez a projekt hosszútávon élet- és működőképes legyen, de ezt úgy, hogy az önkéntesség továbbra is a rendezvény motorja legyen. Nem egyszerű feladat. Ennél többet sajnos nem jósolhatok.
Zárásként ki tudna emelni egy kiállítást, ami valamilyen módon kitűnt a többi közül?
Talán Sven Johne Különös melegség című munkáját. Ez szintén új helyszínen, a Hidegszoba Stúdióban volt látható, amely egy magánlakásban berendezett kiállítótér. Ez egy egyműves kiállítás, nevezetesen egy film volt. Érdekes és megkapó mű, sajátos helyszín, egyedi vetítési körülmények, minden stimmelt.
képek: Burkus Dávid
