Sosem gondoltam volna, hogy az ELTE BTK épületei között sétálva unikornisgyártókra és csillogó koronás alakokra bukkanok, de a Bölcsész Napokon még ez is megeshet. Ennél már otthonosabb közegnek számított a könyvvásár – veszélyes, főleg így ösztöndíjosztás idején –, a BEAC kitelepített standja, és az egyes szakok népszerűsítéséhez kapcsolódó programok.
Olyannyira elkalandozott a tekintetem a színes-szagos kavalkádban, miközben a színpad felé haladtam, hogy észre se vettem, amikor egy-egy mini teniszmeccsbe belerondítottam, vagy éppen kereszteztem a célbadobók útját. Gyorsan helyet is foglaltam az első asztalok egyikénél, mielőtt tovább botladoznék a lelkes játékosok között, majd amikor meghallottam a konferanszié első mondatát, „Hallgass a szervezetedre, és igyál egy sört!”, már biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok.
Még volt legalább negyedóra háromig, de máris szép tömeg gyűlt össze a Trefort-kertben. Ha nem tudtam volna, hogy mi következik, soha eszembe se jutott volna, hogy a Szomszédok miatt gyűlnek ide az egyetemisták. Nem mintha bármiféle averzióim is lennének a kultikus sorozattal kapcsolatban, csupán hihetetlen, hogy még harminc év után is ennyi embert meg tud mozgatni, ráadásul olyanokat is, akik jóval fiatalabbak az első epizódnál.
Aztán kis csúszással eljött a várva várt pillanat és megérkeztek a „szomszédok”. Pásztor Erzsi rögtön el is mondta, hogy egyáltalán nem lepődött meg az ELTE meghívásán, hiszen mindennap megkeresi őt valaki, akár szülinapi köszöntésért is. Trokán Péter ugyancsak természetesnek vette a felkérést, fel is idézett egy másfél éve megesett történetet: amikor az Andrássy úton sétált, egy egyetemista fiú odaállt elé, és megkérte, hogy jöjjön el a Szomszédok Fan Clubba. Trokán ekkor még azt hitte, hogy viccelődnek vele, de aztán kis utánajárással kiderült, hogy Kulka János és Horváth Ádám is járt ebben a rajongói klubban – a Szomszédok tehát még mindig az élő kultúra része.
De mi lehet az oka a töretlen érdeklődésnek? – tette fel a kérdést a moderátor. Fehér Anna kész volt a válasszal: a sorozat voltaképpen a magyarországi rendszerváltás történelmi kordokumentuma, hiszen a kéthetente vetített epizódok alakulása végigkísérte a társadalmi-gazdasági változásokat. A közönség soraiból egy hallgató ugyancsak reflektált a kérdésre: az a korszak, amelyben a Szomszédok játszódik, fiatal szemmel teljesen más értékrendet képvisel, mint a mai műsorok, ezért is merül fel egyfajta vágyakozás a múlt iránt. Nemcsák Károly erre meg is jegyezte, hogy milyen különös, ők éppen az előttük álló korszakot gondolták irigylésre méltónak. Abban azonban biztos, hogy a sorozat adott egyfajta pozitív, együttélési mintát, amellyel ma már viszonylag kevés helyen találkozhatunk.
Nemcsák emellett arról is mesélt, hogy a sorozat egyáltalán nem tizenhárom évre készült, eredetileg csupán hat megírt része volt, aztán olyan óriási sikere lett ennek a pár epizódnak, hogy nem volt megállás. A rendező szerette volna lefedni életünk nagy részét, megmutatni az értelmiségi réteg életét, a munkásemberek mindennapjait, és alapvetően azt, hogyan is tudunk létezni egy közösségben. Éppen ezért rengeteg olyan személyes tapasztalat alakította a karaktereket, amelyek a színészek valós élményeihez fűződnek.
Emiatt az életközeliség miatt volt szinte elkerülhetetlen a színész és a játszott figura tényleges egybemosása a nézők részéről. Pásztor Erzsi például elmesélte, amikor még a Madách Kamara Színházban játszott, akkor az egyik öltöztetőnő megemlítette a férjének, hogy vele dolgozik, mire a férfi azonnal rávetítette a fikciót a valóságra: „Erről beszélsz, erről a részeges nőről?” – kérdezte, mire a felesége rávágta: „Bár te innál annyit, mint ő!”
A Szomszédok 30 után egy kevésbé könnyed, ám annál fontosabb program helyszíne felé vettem az irányt, a D épület I. előadótermében ugyanis azt a kérdést jártuk körül, hogy vajon van-e szexizmus az ELTE-n. A frissen megalakult egyetemi ombudsmant bemutató beszélgetésen Horváth Krisztina, a BTK dékánhelyettese, Karner Orsolya, az ELTE Életvezetési Tanácsadó vezetője, Murai László, a BTK HÖK elnöke, illetve Pozsár-Szentmiklósy Zoltán, a hallgatói ügyek rektori biztosa is részt vett.
Pozsár-Szentmiklósy Zoltán első körben leszögezte, hogy nem szabad azt várnunk, hogy az ombudsman révén egy pillanat alatt minden megváltozik, előbb ugyanis meg kell teremteni a bizalmat, hogy a hallgatók mindenféle gátlás nélkül tudjanak beszélni a problémáikról. Ennek a bizalomnak alapköve az ombudsman más egyetemi köröktől, szervektől való teljes függetlensége, illetve a komplex szakmai tudással (társadalomtudomány, jog, pszichológia, kommunikáció) rendelkező segítők. Horváth Krisztina hozzáfűzte, hogy természetesen biztosítják a teljes diszkréciót a hallgatók számára, így bármilyen problémával lehet hozzájuk fordulni. Ez ugyanakkor azt is maga után vonja, hogy az információkat, sérelmeket nem továbbíthatják semmilyen irányba, így itt elsősorban pszichológiai támogatásról van szó.
Az egyetemi ombudsman megalakulását egy sokrétű kutatás előzte meg, amely a szexizmus jelenlétének felmérésére irányult. A kutatás értelmében három kategóriát különítettek el, az első az oktató irányából tapasztalt verbális szexizmus – ide tartoznak a hímsoviniszta/feminista viccek is –, erre a női hallgatók tizenkét százaléka figyelt fel, a férfiaknál körülbelül feleekkora az arány. A második kategória a szexuális zaklatás, amely a női egyetemisták 6%-át érintette eddig, a konkrét szexuális erőszakot – amely a harmadik kategóriát jelenti – pedig 3% tapasztalt. A férfiaknál mindkét szám jóval kevesebb, amit természetesen nem jelent könnyebbséget, hiszen ezeknek a számoknak a nullával kéne egyenlőnek lenniük.
Horváth Krisztina ennek kapcsán megjegyezte, hogy már a független ombudsman puszta léte üzenet és tett, hiszen az ilyesfajta intézmények nélkül az egyetem voltaképpen eszköztelen a szexuális zaklatásokat illetően. Arról, hogy ez mennyire így van, személyes tapasztalata is van, ugyanis amikor pályakezdő oktatóként tanított az egyetemen, akkor egy órája után az egyik hallgató zavartan odament hozzá, hogy a szobatársnőjét szexuális erőszak érte a kollégiumban. Ez a történet azóta is kísérti a dékánhelyettest, hiszen ekkor még csak annyit tudott javasolni – mindenféle más segítség nélkül –, hogy a lány forduljon a hatóságokhoz. Most már tudja, hogy nem lett volna szabad ennyiben hagyni az ügyet, de akkor még megvolt az a bizalom az intézményrendszerek felé, amelyet ma már elképzelni sem lehet. Egy biztos: nagyon kellenek a fülek, akár a passzív, tehetetlen fülek is, akik meghallják ezeket a segélykiáltásokat.
Murai László hozzátette, hogy a szexizmus nem csupán az oktatókra vonatkozik, már a diákság körében is markánsan megjelenik, gyakran akár észrevétlenül is. A BTK HÖK fennállása óta például egyszer sem büszkélkedhetett női elnökkel, ő maga pedig azt tapasztalja, hogyha megüresedik egy poszt, akkor a férfi egyetemisták jóval szívesebben vállalják az ügyek intézését, mintha úgy éreznék, hogy ezzel a tápláléklánc csúcsára kerülnének, a lányok ezzel szemben a nagyobb felelősséggel járó feladatokat kevésbé szeretik elvégezni. Pozsár-Szentmiklósy Zoltán ezt azonnal meg is cáfolta egy másik egyetemi példával: ugyan női rektor itt még soha nem volt, dékán alig, viszont a dékánhelyettesek, akikre a munka legnagyobb része hárul, szinte mindig nők.
Karner Orsolya szerint mindez egy hosszú szocializációs folyamat eredménye, a szexizmus bizonyos formái ugyanis már gyerekkorban is megjelennek. Vannak tipikus mondatok, amelyekkel csak a kisfiúkat igyekeznek nevelni, ilyen például az, hogy nem szabad sírni, érzéseket mutatni, vagy hogy ne babázzanak, mert homokosok lesznek. A lányoknál ez főként a rendrakás, a főzés, a tisztaság tekintetében figyelhető meg, mintha már egészen pici koruk óta predesztinálnák őket a háztartásbeliségre.
Ahhoz tehát, hogy a szexizmus ne jelentsen többé problémát, már gyermekkorban szükség lenne az odafigyelésre, az egyetemi ombudsman azonban mindenképpen jó kiindulópont a megoldások kereséséhez, hiszen a megszokott intézményi eljárások többnyire alul maradnak a legsúlyosabb társadalmi problémák ellenében.
Fotók: Bölcsész Napok
