Szeptember 11-én 15. alkalommal került megrendezésre az ARC plakátkiállítás. Az Ötvenhatosok terét ezúttal a „Magyar álom” témakörben nevezett pályázatok képei foglalták el, az ARC+ keretében pedig civil szervezetek óriásművei versenyezhettek a „Hétköznapi csodák” megvalósításáért. A kiállítás még szeptember 27-ig, azaz vasárnapig látogatható, ne hagyjátok ki idén sem az élményt!
Kicsit in medias res kezdéssel fognék neki az ARCoskodásnak, de miután jó néhány hivatalos forrás átböngészése után meggyőződtem, hogy az idei kiállítást nem lett volna muszáj politikai egyenruhába öltöztetni, leírhatom: a kiállítás aránytalanul elhúzott egy politikai irányba.
A tavalyi volt az első ARC, amin részt vettem és egyetlen szóval le tudnám írni milyennek gondoltam akkor: királynak! Ezzel szemben a hétvégi kiállítás-látogatásomat leginkább az unalommal és csalódottsággal tudnám jellemezni. Bár jó néhány ütősnek mondott plakátot és kritikus megjegyzést már a személyes megtekintés előtt is elkaptam innen-onnan az interneten, úgy döntöttem, győzzön a második benyomás, hátha akkor másként látom majd a 2015-ös ARC-helyzetet. De végül ott kötöttem ki, hogy három szögesdrótkerítés-ábrázolás után már nem is számoltam, hány alkotó magyar álmában jelenik még meg, az Orbán-Vona fúzióval pedig remélem soha nem lesz szerencsém élőben találkozni. De ott volt még a menekültellenes kampányt revízionáló Unom., meg a Badman forever???, ami legalább tényleg ötletes volt és asszociált valami nem kormánypártira is.
Mindezek után tisztáznunk kell a közérzeti pályázat és a Magyar Álom fogalmát. Ehhez viszont el kell dönteni, hogy melyik fontosabb: az egyén vagy a közösség, mert az én nézőpontomból kiindulva ez a kiállítás alig hagyott teret más gondolatok megjelenítésére is. Ha viszont ez a többségi gondolkodás a magyar közérzetről és álomról, akkor nemcsak a kiállításban, de embertársaimban is csalódnom kell. Talán Juhász Éva plakátjára válaszolva tudnám ismertetni az álláspontomat: vagyunk még jó néhányan, akik nem szeretnénk Londonba költözni, és ezt diplomázni készülő magyar egyetemistaként mondom. Szerintem egyáltalán nem ennyire kilátástalan a helyzet, és a szervezőknek nagyobb szerepet kellett volna biztosítania a kiállításban azoknak a képeknek is, amelyek sokkal individuálisabb problémákat szólítanak meg. Tökéletes példa erre Aradi Gabriella Leszek egyszer én is szép? című pályamunkája, amely felhívja a figyelmet a nők média által kiváltott testkép torzulására. Ez volt az egyik kedvencem, tehát a sok negatív benyomás mellett értek pozitívumok is bőven az ARC-on. A #Együtt_megöregedni egyszerre volt komoly és komolytalan, szívmelengető, mert én is ilyennek képzelem el magam időskoromra. Bele tudtam helyezkedni. Faragó Sándor Merj nagyot álmodni! plakátja pedig azért annyira nagyszerű, mert egy mindenkit megmosolyogtató, jópofa eseménnyel célozta meg a látogatókat. Ott álltunk előtte és nevetve kérdeztük a másiktól: „Erre emlékszel?” És persze, hogy emlékeztünk! Március 23-án a Margit hídon egy sofőr mert nagyot álmodni, és egy csuklós busszal próbált megfordulni, sikertelenül. De legalább megpróbálta!
Az ARC-nak is meg kellett volna próbálnia valami olyat összehozni, ami egy kicsit eltereli a figyelmet arról, amit a média ont ránk minden nap. Persze, azzal is egyetértek, hogy a művészet által tükröt kell tartani a világnak és önmagunknak, ebbe az elgondolásba pedig tökéletesen beleillik az idei válogatás. De sokkal élvezhetőbb lett volna, ha arányosabban szerepelnek politikai és nem politikai vonatkozású képek egyaránt. Azért hoztam némi ízelítőt a civil szervezetek felhívó jellegű plakátjairól is, amik sajnos kevésbé tudtak érvényesülni a képrengetegben.
A korábbiakhoz hasonlóan idén is ingyenes a plakátkiállítás megtekintése, de ha tetszett a kiállítás, akkor egy képzeletbeli belépő árával támogathatod a szervezőket abban, hogy jövőre is megvalósulhasson az ARC. Erről az ARC Facebook applikációján keresztül tájékozódhatsz.
képek forrása: ARC
