Ugyan független társulatként működnek és lettek egyre ismertebbek és elismertebbek, a Radikális Szabadidő Színház részben az egykori Egyetemi Színpad hagyományaiból nőtt ki. Formanek Csabával, a társulat vezetőjével beszélgettünk a kezdetekről, a fennmaradás nehézségeiről és az idei repertoárról.
Kollégiumi baráti körnek indult
A társulat vezetője, Formanek Csaba 2000-ben lett ELTE-s. Abban az időszakban, amikor a nagy múltra visszatekintő Egyetemi Színpad nem élte épp virágkorát, sőt, rövidesen – miután a Ludovika téri épületet, ahol helyet kaptak, elcsatolták az ELTE-től – meg is szűnt mindenféle aktivitás. Két év múlva kezdett el valami újra mozgolódni az Egyetem Ajtósi Dürer sori kollégiumában: Csabáék, az a néhány lelkes fiatal, akik színházat akartak csinálni, találkoztak – egyelőre a saját szakállukra, de megalapítottak egy színjátszókört.
Az egész tehát egy kollégiumon belüli időtöltésnek indult, nem egészen kiforrott koncepcióval. Olyannyira, hogy eleinte vezetőt sem neveztek ki maguk között. A társulat legelső közös munkája egy saját vígjáték volt, később elkezdtek a mozgásszínházzal, fizikai színházzal foglalkozni. A kollégiumból időközben átköltöztek a TÓK-ra, ahol egy tanteremben próbálhattak, ha ott épp nem tartott senki órát. A kezdeti lelkesedés annyira magával ragadta őket, hogy szinte már minden napjukat ott töltötték.
2007 fordulópontot jelentett a társulat számára: ebben az évben lett ötvenéves az az Egyetemi Színpad, ami akkorra már kvázi egy nemlétező fogalom, eszmény volt csak, az esemény apropóján rendezett színházi találkozó, az azóta hétszer megrendezett Színváltások fesztivál azonban jó alkalomnak bizonyult a bemutatkozásra. Az előadások egyre jobban futottak, rövidesen már állandó termet bérelhettek az egykori Tűzraktérben. Az ott töltött három év pezsgő és termékeny szakasz volt a társulat életében: közel negyvenen játszottak és hat előadást is repertoáron tarthattak.
A Tűzraktér 2011-es kiürítése után a társulat a Malomudvarba költözött, ahol tizennégy hónapig béreltek egy helyiséget. Közben rengeteget játszottak és sok vendégprodukciót fogadtak be: összesen 124 előadás futott ez alatt a bő év alatt. Anyagi okokból azonban ezt a működési formát sem lehetett fenntartani. Tavaly szeptemberben a csapat a MÜSZI-ben talált újabb bázist. A sűrű és többnyire kényszerű helyváltoztatást Csaba így értékeli: „Ha az egyetemen belül, a közeg kulturális körforgásában lenne egy színházi tér, akkor egész másképp működnének a dolgok. Egyrészt a rendszeres kiszámíthatóság miatt, másrészt pedig mert még közelebb hozhatnánk magunkhoz az egyetemistákat, akikkel jelenleg – korlátozott eszközeink miatt – nehezen tudunk kommunikálni. Ha mondjuk a Múzeum körúton lenne egy termünk, ahova be lehet jönni, áramlana befelé a közönség. Egyetemi kultúrát lehetne csinálni, esteket, társművészetekkel közös tematikus programokat. Sok esetben látom azt a huszonéves korosztályon, hogy el vannak veszve; nincsenek olyan helyeik, olyan kulturális tereik, amiket megtanulhatnának működtetni és bennük élni. Jó lenne, ha az egyetem erre határozottabban adna lehetőséget – elvégre nem azért járunk oda, hogy egyszer diplomával a zsebünkben távozzunk, hanem hogy megtanuljunk élni. Hogy megtanuljuk, milyen egy egyetem polgáraként létezni, mi az önkormányzatiság, az önállóság, a civil aktivitás. Ha ez megvan, akkor lesz tapasztalatunk kilépni a való életbe. De ez egy olyan küldetés, amihez én is, mi is egyedül kevesek vagyunk, és ez tizenkét év alatt sem változott.”
Egyetemi színpad?
Mivel a Radikális Szabadidő Színház független társulatként érvényesült és szerzett magának nevet a szakmában, az, hogy éppen mennyi egyetemista játszik a társulatban, változó – idén ismét jópáran jelentkeztek. (Az „újakkal” egyébként tréningeken foglalkoznak, nem dobják őket mélyvízbe. A kezdetek arról szólnak, hogy tanuljanak, megszokják egymást, felkészüljenek, elmélyedjenek. Emellett persze a társulat többi része a megszokott módon működik.) Az ELTE éves támogatásából a MÜSZI-ben kivett termük bérleti díját sem tudnák kifizetni, állami pályázatokból és a jegybevételekből tartják fenn magukat. Csaba mégis fontosnak tartja megőrizni, sőt erősíteni a társulat „egyetemiségét”, noha kevés pozitív példát lát a hasonló színjátszásra: „Egyetlen városban, Pécsett működik úgy igazán jól az egyetemi színpad. A Janus Egyetemi Színház, saját épülettel, alkalmazottakkal, évaddal és támogatással. De például Debrecenben is van mozgolódás, ahol most októberben immár negyedjére rendeztek országos színházi fesztivált. Az egyik vezető srácból lett időközben tanár, egész tanszékek állnak mögötte, így meg tudtak tapadni és évről évre fejlődni.”
Csaba fontosnak tartja leszögezni, hogy nem hobbiszínházat akar vinni, hanem olyat, ami mögött érdemi munkavégzés, szakmaiság áll. Ez pedig nagyban függ attól, hogy a tagok mennyi időt, energiát tudnak szakítani rá, mert különben nincs értelme. „Abból lesz igazán eredmény, amiben sok meló van. Munka után, este egy-két órában nagyon nehéz, maximum addig lehet, amíg igazán kedvet kap az ember, ahogy velem is történt. Annyira ’bepörgetett’, hogy egyetemi órákat lógtam el miatta – persze ezt nem követendő példaként említem, de a lényeg, hogy nem lehet felkészületlenül kilépni az emberek elé, akik az idejükből és a pénzükből áldoznak arra, hogy megnézzenek minket. És bizony felelősséggel tartozunk ezért, akár egyetemi, akár független, akár profi színpadnak nevezzük magukat.” Az elmúlt években több, már hivatásossá érett tehetség került ki a tagok közül, például a Radnóti Színházban játszó Móga Piroska, aki egy évig, még a Tűzraktérben dolgozott a társulattal, Sütő András, aki a Stúdió K-ba került és nemrég egy nagyjátékfilmben, a Viharsarokban kapott főszerepet, vagy Kovács D. Dániel, aki lassan végzős lesz rendező szakon a Színművészetin, egyébként a Szputnyiknál és a Katonában rendez.
Ezt láthatjátok, ha elmentek a MÜSZI-be
A társulat egy része Csaba vezetésével és részvételével most egy monodráma-projekten dolgozik, amelynek első részét már be is mutatták ősszel a MÜSZI-ben. Ez új terep mind a négy színésznek, már addig is rengeteget tanulnak, amíg ki-ki megírja a sajátját. Az pedig a profi színészek számára sem mindennapos feladat, hogy egy-másfél órát egyedül tölt el a színpadon és egymagával meg bírja tölteni a teret, ébren tudja tartani a nézők figyelmét. A monodrámákon kívül néhány korábbi előadást visznek tovább: Harold Pinter kétszereplős Ételliftjét, amit már több mint hatvanszor és nemcsak Budapesten játszottak. A szintén kétszereplős Halottaskönyv, amit a Tibeti Halottaskönyv ihletett, másfél éve van repertoáron, főleg a fizikai színház eszközeivel dolgozták fel; a háromszereplős, leginkább az avantgárd kísérleti színházra hajazó, tavasszal bemutatott KIFELÉ!-t pedig december-január környékén újítják fel.
Az aktuális előadásokról itt és itt tájékozódhattok.
(Képek: Fekete Attila)
