Mit csinál két fiatal srác, ha mindkettőjük rajongással viseltetik a 19. század iránt, ha hasonló stílusban írnak, s szinte hobbiként űzik a történelemmel való foglalatoskodást? Talán írnak egy regényt? Miért is ne?
Pintér Bence és Pintér Máté A szivarhajó utolsó útja című történelmi kalandregénye október 9-én jelent meg az Agave Kiadó gondozásában. A két ELTE-s egyetemistával a közös munkáról, a hősökről, a 19. század varázslatos koráról és a jövőbeli elképzelésekről beszélgettünk.
A kiadó által közzétett anyagban elég homályosan fogalmaztok, sok pontos információt nem tudhatunk meg rólatok. Bencéről azt olvastam, hogy „150 évvel később született, mint szeretett volna”, Mátéról pedig azt, hogy „szabadidejében számos projektbe vágott bele, de általában egyikből sem lett semmi”. Ezek mennyire igazak rátok?
Pintér Máté: Ehhez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy állandóan van négy-öt projekt, ami rendszerint már a kezdeti stádiumban meghal. Ilyen most egy induló drum ’n’ bass zenekar, ami már egy féléve indul, illetve szeretnék belevágni egy képregényes projektbe is, amihez már elolvastam két szakkönyvet, de egyelőre ennyi, az sem dübörög túlságosan, ceruzát ugyanis még nem fogtam a kezembe, hogy rajzoljak is valamit. Ezek mellett pedig van az írás, amiből sok minden a fejemben marad és még word-be sem kerül be.
Pintér Bence: Én meg tényleg százötven évvel később születtem, mint szerettem volna, ez mindig kiderül, ha elkezdek foglalkozni valamilyen témával. Nem véletlenül leszek történész. Érzek egyfajta vágyódást a 19. század iránt és nagyon szeretem beleélni magam ebbe a dologba.
Ezt a kérdést bizonyára mindenki felteszi nektek, de azt hiszem, a regény kapcsán elkerülhetetlen. Hogy lehet ketten egy regényt írni?
Bence: Ez nagyon egyszerű. Kétfelé szedtük a történetet, egy ponton ugyanis szétválik a két főhős, más-más irányba mennek. Addig megírtuk együtt, utána viszont külön-külön, majd ellenőriztük a másikét és összefésültük a szálakat.
Ez össze tud állni koherens egésszé?
Bence: Nagyjából igen.
Nem voltak nagy vitáitok arról, hogy ezt most itt nem így kellene, ne úgy írja meg a másik, ahogy, ne az legyen benne, ami, hanem más?
Máté: De, persze, voltak. Főleg a történetvezetés kapcsán merültek fel konfliktusok, nyelvileg ritkán szóltunk bele a másik munkájába.
Bence: Hasonló a stílusunk, így nem üt el annyira a két rész egymástól – sőt, a szerkesztők szerint egyáltalán nem. Történetileg persze, hogy voltak vitánk, de mindig konszenzusra tudtunk jutni.
Hogyan oldjátok meg a vitáitokat?
Bence: Iszunk. (nevet) Ha van egy vitás ügy, nekiállunk megvitatni, összeveszünk rajta, közben sörözünk és a végére kikeveredik belőle valami eszméletlen jó megoldás. Sőt, általában jobb lesz, mint ami eredetileg lett volna.
Máté: Igen, pontosan így születik meg. Illetve azt is felfedeztük már, hogy ha vita van, a brainstorming csakis face to face lehetséges, például egyáltalán nem tudunk chaten ötletelni.
Alternatív történelmi kalandregényként határozták meg a regényetek. Ezzel mennyire értetek egyet?
Máté: Maximálisan. Ezzel nem vitatkozunk, ez az.
Honnan jött az ötlet, hogy erről az időszakról írjatok? Bence, te mondtad, hogy alapvetően vonzódsz ehhez a korhoz és ugyebár történésznek készülsz. Mégis, honnan az ihlet?
Bence: Máté is vonzódik ehhez a korhoz, nem csak én. Ez jó kérdés, ezt mindig nehéz megfogni. A legelső gondolat onnan jött, hogy olvastam egy mérnökről, aki 1846-ban, Munkácson készített egy golyószórót. Ami ugyebár teljesen meglepő, hogy Magyarországon – 15 évvel a Gatling-gun feltalálása előtt – valaki foglalkozott ilyennel. Aztán ezt végül nem sikerült legyártani, de tervek vannak hozzá – ha jól tudom, a szentesi múzeumban lehet megnézni –, és innen jött az ötlet. Hogy mi lett volna, ha sikerült elkészíteni. Ebből indult ki valamikor nagyon régen ez a történet, aztán szépen alakulgatott és egy kisebb történetből végül lett egy ilyen szép regényünk.
Naplórészletek, újságcikkek vannak a történetbe ékelve, melyek igen élethűnek tűnnek, de mint tudjuk, a könyv fikció. Milyen kutatásokat végeztetek, van-e bármiféle valóságalapja ezeknek az apró, de annál fontosabb részeknek?
Máté: Leginkább hasraütésszerűen írtuk ezeket a forrásokat. A fejezeteknél azonban van egy-egy lead, ahhoz például, hogy meg tudjam írni, el kellett olvasnom az Alkotmányt. Csak így tudtam írni egy Alkotmány-preambulumot hozzá, de nem állítom, hogy jól sikerült.
Bence: Igazából, ami ezt a kort illeti, elég nagy az olvasottságunk, ismerjük azt, hogy s mint voltak a dolgok, ismerjük a szereplőit. Annyi szabadságunk volt, hogy ezt a tudást kidobtuk a kukába és onnantól kezdve azt írtunk, amit akartunk. Ebből a szempontból nem kellett más kútfőkhöz fordulnunk, mint a sajátunkhoz. Nyilván a miliő megteremtéséhez, ahhoz, hogy leírjuk, hogyan éltek, hogyan utaztak ezek az emberek, mit ettek, mit ittak, vagy, hogy nézett ki akkor Fiume és Belgrád, utána kellett néznünk a dolgoknak és természetesen utána is néztünk. Egy tizenöt oldalas szakirodalom jegyzéket azonban nem tudnék utána írni.
Szerintetek szükség van manapság egy ilyen könyvre? Úgy értem, ha megnézzük például az aktuálpolitikai helyzetet, akkor láthatjuk, hogy nincsenek igazán nagy pozitív hősök – Magyarországon semmiféleképpen sem. Volt bennetek olyan törekvés, hogy a mai fiataloknak felmutassatok régi, követendő hősöket?
Bence: Szerintem mindenképpen. Mostanában egyre jobban figyelem a hatéves öcsémet, aki nézi a mesecsatornákat, ahol mennek a hol gyengébb, hol jobb mesék és vannak olyanok is, amikből tanulni lehet, ami át tud adni valamiféle tanulságot a gyerekeknek. A múltkor ötlött fel bennem – már jóval a regény megírása után, de azért azt hiszem, valahol ez benne van a könyvben is –, hogy nincsenek olyan hőseink, akiket ki tudnánk emelni, vagy ha vannak is, nem emeljük ki őket a történelmünkből. Persze volt mese Mátyás királyról, Kinizsi Pálról, meg Toldiról is, de a mai gyerekek a mostani mesékből merítenek, és nagyon jó lenne, ha lennének olyan példák, olyan hősök is, akikkel tudnak azonosulni.
Máté: Az biztos, hogy igény mutatkozik arra, hogy legyenek hősök. Ahogy az sem véletlen, hogy milyen brutális dömpingje van most a képregényekből készült filmeknek. Az igény folyamatosan ott van, de amikor írtuk, én nem éreztem azt feltétlenül, hogy meg akarnék ennek felelni.
Mennyire nehéz boldogulni fiatal, pályakezdő íróként ma Magyarországon? Ti kerestétek meg a kiadót, vagy fordítva, hogy történt, mennyi ideig tartott a kapcsolatfelvétel?
Bence: Ez nagyon egyszerű volt. Megírtuk a könyvet, befejeztük augusztusban, elküldtük szeptemberben az Agavénak, mert úgy láttuk, hogy ez egy olyan történet lett, ami nagyon passzol a kiadó profiljába. És vártunk. Októberben pedig már jelentkeztek is, hogy nagyon tetszik nekik az ötlet, de van még mit dolgozni rajta. Ez két éve volt. Azóta elég sokat dolgoztunk a szövegen, és ennek lett az eredménye a mostani megjelenés. A kapcsolatfelvétel hamar megtörtént, a dolog kifejlése tartott tovább. Egyébként ez nekünk, mint fiatal, első könyves íróknak nagyon gyorsan és könnyen ment, a kiadótól pedig nagyon sok segítséget kaptunk – míg dolgoztunk a könyvön és utána is.
Szerintetek ez az általános, vagy inkább kiadótól és szerzőtől, illetve műtől függ?
Bence: Mivel mással nem volt kontaktunk, így ezt nem tudom, de nem vagyok benne biztos. Amit másoktól hallottunk a szerződések kapcsán, abból az rajzolódott ki, hogy mi nagyon jól jártunk az Agave Kiadóval.
Melyik korról írnátok még?
Máté: Én nagyon szívesen foglalkoznék a görögökkel, méghozzá a kevésbé feldolgozott részével, például a peloponnészoszi háborúval, már a perzsa háborúk utáni időkkel, egészen Nagy Sándorig, de vele már nem annyira. Ebből is nagyszerű történeteket lehetne összehozni, például a mai napig nem értem, hogy Xenophón Anabasisából miért nem készült még film, mikor az sokkal izgalmasabb lenne, mint például a spártai háromszázaké. Az mondjuk tény, hogy női szereplő nincs benne.
Bence: Az nem probléma, majd alkotunk hozzá. Én meg azt hiszem, örökre leragadok a 19. századnál, különösen az első felénél. Most ugye a második felével foglalkoztunk, de az első is nagyon izgalmas. Illetve most nagyon kacsingatok afelé, hogy hasonló alternatív módon foglalkozzak a jelennel, és a 20. század közepével, de ezzel egyelőre még csak nagyon távolról szemezek.
És melyik korban élnétek? Gondolom, mindkettőtöknek nagyon szimpatikus lenne a 19. század.
Máté: Igen, az a legjobb. Akkor már angol vécé is volt. Megfelelne az igényeinknek.
Mik a további terveitek, együtt folytatjátok tovább az írást, vagy külön, esetleg valami teljesen mással foglalkoztok majd?
Bence: Ennek a regénynek elvileg lesz folytatása. Kettővel számolunk, ezeket együtt fogjuk megírni. És ezentúl is van még több tervünk, ami a közös munkát illeti. Aztán pedig megvannak a saját projektjeink is, amikről én az előbb meséltem, azok főként önálló munkák lennének; Máténak pedig itt van a képregény és a zenekar is. Ezt a sorozatot azonban mindenképpen együtt tervezzük.
Ezek szerint úgy érzitek, nem merült még ki a közös munka, és inkább gyümölcsöző, ha együtt folytatjátok?
Máté: Igen, abszolút, ez így van.
[keretes]A két, húszas éveik elején járó író egy minden elemében egyedi, fantáziadús és izgalmas alternatív 19. századot teremtett, aminek az az alapgondolata, hogy az 1848-49-es szabadságharcot megnyertük, és megvalósult Kossuth Lajos nagy álma, a Dunai Konföderáció. A regény az 1880-as években játszódik, amikor Kossuth Csaba – Kossuth Lajos unokája –, fiatal lovastiszt feladatot kap a hadügyi államtitkártól, hogy juttasson el egy bizalmas iratot a Konföderáció fővárosába, Belgrádba. A vonatot azonban szerb szeparatisták támadják meg, és az iratok eltűnnek, a helyszínen csupán egy pikk király marad. Ezalatt a fiumei Buda-Ganz gyárból egy rejtélyes feketeköpenyes alak elköti a Konföderáció legújabb titkos fejlesztését, egy hadi szivarhajót, és útnak indítja Belgrád felé. Kossuth Csaba egy szépséges kémnővel ered a titokzatos és mindenre elszánt idegen nyomába, akinek célja nem kevesebb, mint a Konföderáció elpusztítása függetlenül attól, hogy ez hány emberéletet követel. A regény élvezetes és pörgő stílusban van megírva, melynek során egy olyan századvégi világ elevenedik meg, amit nagyon meg lehet szeretni. Sodró akciójelenetek, rejtélyek, szerelem és rengeteg nyomozás Jules Verne és James Bond nyomdokain haladva, aminek az olvasását ugyanúgy élvezhetik a nők is, mint a férfiak.[/keretes]
Fotó: Száraz Dénes
