Február 17-én került sor az ELTE Press Műhely sorozat harmadik alkalmára a Nyitott Műhelyben. Főszerkesztőnk, Martzy Réka és helyettese, Szűcs Anna Emília ezúttal az interjú témakörét állították a középpontba, és a műfaj örömeiről, illetve nehézségeiről kérdezték a meghívott vendégeket, mindezt úgy, hogy a jelenlévők ne csak jól szórakozzanak, hanem hasznos tudással is gazdagodjanak a beszélgetés során. Arra valószínűleg mindannyian számítottunk, hogy izgalmas történeteket és fontos gondolatokat hallhatunk majd, azonban végül kiderült, hogy az interjú műfaja jóval sokszínűbb, mint sejtettük…
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Veiszer Alinda televíziós szerkesztő-műsorvezető, újságíró, Milanovich Domi, a WMN szerzője, valamint Kadarkai Endre televíziós műsorvezető, riporter, illetve az ArcKép portréműsor vezetője voltak, akik mindannyian más szempontok alapján, olykor egymásnak ellentmondva hoztak minket közelebb az interjúkészítés módszereihez. Mindig érdekes kérdés a valamely szakmában elismert emberekkel kapcsolatban, hogy honnan indultak, hogy mik voltak az első sikereik és kudarcaik, így Réka először arra kérte a vendégeket, hogy meséljenek nekünk a kezdetekről. Veiszer felidézte fiatalkori önmagát, ahogy Eperjes Károly után rohan, és próbálja rávenni, hogy válaszoljon neki, majd egy Mácsai Pállal készült interjút említett, aminek veszekedés lett a vége, mert az alany szerint túl sok jelző került a szövegbe. Milanovich pszichológia szakon végzett, majd a Budapest Pride sajtószóvivőjeként dolgozott, és csak ezek után jött az életébe az újságírás. Éppen ezért, elmondása szerint, nagyon izgult az első interjúi előtt, azonban mára meghozta az eredményét a „learning-by-doing” taktika. Kadarkai is azt erősítette bennünk, hogy természetes a kezdeti bizonytalanság: ő 18 évesen jelentkezett a Riporter kerestetik című műsorba, és csak egy pillanaton múlt, hogy végül nem hátrált meg az első élő interjúja előtt.
Már néhány perc után mindannyiukból özönlöttek a gondolatok, Annának és Rékának alig kellett beleszólni a beszélgetésükbe, hiszen átvették egymástól a szót, vitatkoztak, kérdeztek. Veiszer szerint ez az identitásuk része, hiszen az interjú során soha nincsenek előre felírt kérdések: meg kell találni azt az egyet, amelyre fel lehet fűzni az egész beszélgetést, és meg kell tanulni spontánnak lenni, minden magas labdát lecsapni. Olykor elég észrevenni egy apró részletet ahhoz, hogy az alany kibillenjen a szerepéből, és valós választ adjon a kérdésre akkor is, ha ezt eredendően elkerülte volna. Azzal kapcsolatban, hogy miért fontos az, amit csinálnak, mindannyian mást emeltek ki. Milanovich például elmondta, hogy mivel sokat dolgozik marginalizált csoportokkal, sérülékeny emberekkel, számára a leglényegesebb az, hogy az ő hangjukat felerősíthesse, és biztonságos teret nyújtson nekik a megszólaláshoz. Ő sosem alanyként, hanem beszélgetőpartnerként kezeli a vele szemben ülőt, és csak olyan személyeket választ, akiknek valóban szeretne felületet adni.
A beszélgetés legizgalmasabb részei azok a pillanatok voltak, amikor a résztvevők véleménye ütközött valamely kérdésben. Kadarkai például kijelentette, hogy nála nincs utólagos változtatás, főként, ha ismert emberről van szó. Elmondása szerint a civilekkel humánusabban jár el, hiszen ők sokkal inkább „vásárra viszik a bőrüket”, de ha egy közszereplő sajtófelelőse utólag felhívja, és változtatást kér, általában nem szokott engedni. Szerinte nem szabad partnerként tekinteni az alanyra: erős interjú csak akkor készülhet, ha abban az egy órában a kérdező meghúzza a határokat. Veiszer vitába szállt ezzel az állásponttal, mondván, hogy mindannyiunkkal megesik, hogy többet árulunk el a magánéletünkről, mint szerettünk volna; ez emberi dolog, és az alanynak jogában áll utólag pontosítani. Talán beszélhetek minden jelenlévő nevében: tanulságos és meglepő volt őket hallgatni. Meglepő volt szembesülni azzal, hogy valójában mennyi mindenre nincs szabály, és tanulságos is, mert abban viszont mindketten egyetértettek, hogy a legfontosabb a belső iránytű. Ha az újságíró szem előtt tudja tartani az értékrendjét, és hallgat a saját igazságérzetére, akkor egy kemény interjúból is lehet jól kijönni.
A jelenlévő leendő újságírók számára különösen fontos volt, hogy minden vendég kimondta: a szakmában eltöltött évek és a rutin ellenére a mai napig hibáznak. Veiszer hangsúlyozta, hogy ma különösen nagy kihívás ezen a területen dolgozni, hiszen a magyar közélet mindenkit beleszorít a barát-ellenség kettősségbe, és ha egy újságíró kritikus kérdéseket akar feltenni, akkor számolnia kell a karaktergyilkossággal. Az interjú fogadtatása azonban nem az egyetlen buktató. Vitray Tamás neve nemegyszer előkerült a beszélgetés során; ezen a ponton az általa sokszor hangsúlyozott szabályt említették, miszerint „aki felülkerekedik – alulmarad”, vagyis egy interjút könnyen el lehet veszíteni, ha a kérdező túl nagy teret enged az érzelmeinek. Kadarkai hozzátette, hogy tisztában kell lenni az alany iránti felelősséggel is, hiszen egyetlen mondat akár egy egész életpályát tönkretehet. Elmondta azt is, hogy sokszor érezte már, hogy hibát követett el, legutóbb például egy címadás esetében, ami után megfogadta, hogy soha többé nem fog hozzájárulni az alany meghurcolásához. Természetesen a kattintásvadász cím a játék része, azonban figyelni kell a határokra, mert könnyen félre lehet csúszni. Mindhárman kihangsúlyozták, hogy az interjú sikeressége sosem csak a kérdezőn múlik, és még a legjobbakkal is előfordul, hogy nem az jön ki egy beszélgetésből, amire számítottak. Ingoványos terep ez, de nem szabad feladni: a hibák után is fel lehet állni, és tovább lehet menni.
Mivel az ELTE Press Műhely legfőbb célja, hogy a leendő újságírók profiktól tanulhassanak, Réka és Anna az interjúkészítés kifejezetten technikai és módszertani részleteiről is kérdezték a vendégeket. Talán most már számunkra sem volt annyira meglepő, hogy ahány újságíró, annyi megközelítés. Kadarkai például arra esküszik, hogy civil alannyal nem beszélget előre, mert attól „kihunyna a tűz” az interjúban. Neki is volt azonban olyan korszaka, amikor túlzásba vitte a felkészülést, és végül például többet tudott Pécsi Ildikó középiskolai szerelméről, mint a színésznő maga. Azóta rájött, hogy muszáj megőrizni a természetes kíváncsiságot, spontánnak és nyitottnak kell lenni, nem pedig begyakorolt kérdésekkel érkezni. Szilágyi Jánost idézte, aki egyszer azt mondta, hogy nem az alanyból kell felkészülni, hanem felkészülni a felkészületlenségre. Veiszer is az őszinte érdeklődést emelte ki a szakma legfontosabb kiindulópontjaként: szerinte az agykutatástól kezdve a legegyszerűbb dolgokon át mindenben van valami izgalmas, ő pedig már gyerekkora óta kérdez, és szívja magába az információkat és élményeket. A kíváncsiságnak köszönhetően akkor is meg lehet találni a közös hangot az alannyal, ha teljesen ellenkező véleményen vannak bizonyos dolgokkal kapcsolatban: sokszor mindkét fél tudja, hogy iszonyú harc lesz egy-egy beszélgetés, de éppen ezekből születhetnek a legnagyobb pillanatok.
Felmerült az a kérdés is, hogy milyen eszközei vannak az újságírónak az alany oldására, a biztonságos környezet megteremtésére. Milanovich szerint sok beszélgetőpartner érkezik rossz tapasztalatokkal, ilyenkor azon kell dolgozni, hogy megbízzon az újságíróban. Az interjúkészítés hatalmi helyzet, így ő mindig érzékelteti az alannyal, hogy van beleszólása abba, hogy milyen szöveg fog születni. Természetesen az utómunka függ attól is, hogy milyen platformra készül az interjú: írásban több lehetőség van a szöveg alakítására, feszesre húzására, azt a helyzetet is meg lehet oldani, ha az alany negyvenöt percből ötöt beszél. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy nem nyilatkozhat mindenki tökéletesen, választékosan és kifinomult humorral, vagyis nem adhatnak az alany szájába olyan szavakat, amiket egyébként sosem használ. Veiszer és Kadarkai esetében már olyan dilemmák is előkerülnek, mint hogy alkalmaznak-e vágásokat, és ez elmondásuk szerint komoly vitákat is eredményez. Felülettől függetlenül érvényes viszont, hogy a jó kérdező az olvasóra/nézőre bízza az ítéletalkotást; ahogy Esterházy Péter fogalmazott egyszer Veiszerrel kapcsolatban: „nem mondja meg, hogy mit kell gondolni”.
A beszélgetés végére mindannyiunk számára bizonyossá vált, hogy az interjú több, mint kérdések és válaszok sorozata: olyan műfaj, amely rengeteg felelőséggel és buktatóval jár, ugyanakkor hihetetlen erővel bír, fontos gondolatokat közvetít, és képes formálni az emberek véleményét a világról. Megtanulhattuk azt is, hogy az előre összeírt kérdéseket tartalmazó jegyzetfüzetünk helyett a belső iránytűnket és a figyelmünket kell elővennünk, mert az összes létező kérdés helyett azt az egyet kell feltenni, amitől az egész interjú életre tud majd kelni.
Fotók: Lazar Anilla, ELTE Online
