Krajnyák Petra olyan lány, aki a Wonderland fantázianévvel illetett 2018-as, ELTE PPK-s gólyabálra csillámokkal, ékkövekkel díszített hajkoronával és arccal lépett be a sok-sok konszolidáltan öltözött ember közé. Neki ez a viselet abszolút komfortos volt, a mindennapokban is hasonlóan feltűnő öltözékekben tűnt fel a kar Kazinczy és Izabella utcai épületében. Az elmúlt két évben rengeteg dolog megváltozott körülötte, de hangsúlyos, őszinte egyénisége minden tevékenységében tetten érhető továbbra is. A pszichológia BA-t hátrahagyva átjelentkezett az ELTE BTK japán szakára. Hosszasan mesélt arról, hogy milyen megmagyarázhatatlan érzés úgy otthon érezni magadat valahol, hogy először jársz az adott országban. A japán kultúra iránti szeretete pedig összefonódik a természet iránti tiszteletével és kreatív alkotói ambícióival. Pályaorientációjának végkifejlete nyitott könyv, de ez őt nem zavarja, mert ismeri a saját alappilléreit.
Mesélj egy kicsit magadról és a középiskolás éveidről! Mik voltak azok a főbb hatások és érdeklődési körök, amelyek a pályaorientációd idején jelentőséggel bírtak?
22 éves vagyok, a második évemet töltöm az ELTE-n japán szakon, és nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki végül. A gimnáziumi éveim során nagyon hányattatott sorson mentem keresztül a pályaválasztás terén.
Gyermekkorom óta valamilyen művészettel, divattal kapcsolatos dologgal szerettem volna foglalkozni. Ehhez szakmát vagy diplomát szerezni is célom volt, a MOME, a KREA és a METU is nagyon vonzott. Ezek az iskolák azonban fizetősek voltak, vagy tudtam, hogy esélyem sincs a bejutásra, hiszen külön felvételi előkészítőre nem engedtek volna el a szüleim. Azt szerették volna, hogy hagyományos diplomát szerezzek. Ennek ellenére a textildesign, a divattervezés és a tervezői szakmák irányába továbbra is nyitott maradtam.
Később elkezdett érdekelni a pszichológia, az irodalom révén. A magyartanárom mondta, hogy – mivel úgy látja, hogy jó érzékkel tudom elemezni és értelmezni a mélylélektani verseket és epikus műveket – jó pszichológus lennék. Apukám is azt mondta, hogy értek az emberekhez, úgyhogy ezek az impulzusok elgondolkodtattak, hogy esetleg a pszichológiát válasszam. Ténylegesen szerettem az említett műveket elemezni, és – az alapján, amennyi tudásom akkor volt a pszichológiáról – úgy gondoltam, hogy nagyon érdekes lehet pszichológia szakon tanulni.
Emellett tizenegyedik évfolyamban voltam kint Japánban egy hónapot cserediákként. Akkor ért tetőfokára a japán kultúra iránti érdeklődésem, és eldöntöttem, hogy ezt a nyelvet mindenképpen el szeretném majd sajátítani. Tehát ez a lehetőség is bekerült a pixisbe.
A szüleim továbbá felvetették még, hogy szerezzek valamilyen gazdasági diplomát, de én azt abszolút kizártam. Végül felvételt nyertem pszichológia BA szakra az ELTE PPK-ra. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez a választás nem felel meg az elvárásaimnak, ezért végül átjelentkeztem japán szakra.
Az ELTE berkeiben való váltás ellenére milyen érzés volt a PPK-hoz tartozni? Hogyan tekintesz vissza arra az időszakra?
Én nagyon szerettem egyébként! A közösségi élet jól meg van szervezve azon a karon. A rengeteg eseményre a mai napig pozitívan emlékszem vissza, például a kari bulikra. Ellátogathattam a Gasztrokultúra keretein belül egy étterembe jelentkezés alapján, csapatosan több PPK-s hallgatóval. Nagyon tetszett, hogy még ételgyűjtésben is részt vehettem. A gólyatábor és a gólyahét is szuper élmény volt. A gólyatáborban például egy nagyon összetartó csapat alakult ki. Éreztem a közösségi szellemet.
Ezek szerint a BTK-ra való átjelentkezés konkrétan a szakmai szemszög, vagyis a pszichológia miatt történt?
Igen, inkább amiatt. A kurzusokat tekintve Forgács Attila óráit például nagyon szerettem, tehát tanulmányi téren is voltak pozitív élményeim. Viszont végül mégsem azt hozta a pszichológia, amire vártam. Nem zártam ki, hogy megszerezzem a diplomát. Nem tudom, hogy mikor csinálnám, nem tudom, hogy tényleg megtörténik-e. Most saját kedvtelésből olvasok pszichológiával kapcsolatos cikkeket és könyveket. Olyan pszichológiai regényeket, amelyek mögött ténylegesen pszichológiai szaktudás áll. Az egyik kedvenc könyvem a Bűn és bűnhődés, ami lélektanilag nagyon érdekes könyv. Mindemellett empatikusan állok a környezetemhez, ahogyan a PPK-n tanultam, a humánus pszichológia kapcsán.
Mit gondolsz, szerinted jól tetted, hogy a váltás mellett döntöttél? Milyen a BTK-s légkör?
Igen, abszolút jól döntöttem! A közösségi élet szervezettsége itt kevésbé tekinthető jónak, mint a PPK-n, viszont nagyon jó fej szaktársaim vannak, és nagyon különleges embereket ismertem meg. Alapvetően – mivel ötéves gimnáziumot végeztem – tőlem fiatalabbakkal kerültem egy évfolyamba korábban, a japán szakon pedig még náluk is fiatalabbakkal kezdtem az első évem. Izgultam emiatt, hogyan találjuk meg a közös hangot. A BTK-n azonban mindenki nyitott volt, és azt érzem, hogy azokkal az emberekkel sodort össze az élet, akik szinte azonos világnézettel rendelkeznek, mint én. Elfogadók, és hasonló stílussal fejezzük ki magunkat, a beszédünket tekintve. Továbbá ott van a japán kultúra, a nyelv, az animék és a mangák világa, ami összehozza az embereket. Emellett azt tanulom, amit tényleg szeretek.
Azt már említetted, hogy a Japánban cserediákként eltöltött idő a kultúra iránti szereteted csúcspontjává vált a gimnáziumi éveid alatt. De mi volt a kiindulópont, mióta kötődsz intenzíven a japán kultúrához?
Ez nehéz, mert én sem tudom pontosan. Sarkítva a dolgot, volt egy kattanásom. Nem voltam nagy anime fan, mangákat sem olvastam. Nyilvánvalóan én is néztem azokat a Magyarországon is kedvelt animéket, mint a Yu-Gi-Oh!, a Pokémon vagy a Kaleido Star. Viszont a legtöbbet csak az utóbbi időben kezdtem el követni. Inkább azt mondanám, hogy sosem éreztem itthon otthon magamat. Ez ebben a mondatban kifejezve furcsán hangzik, de amikor rátaláltam a tradicionális japán kultúrára, akkor azt éreztem, hogy sokkal jobban tudok azonosulni vele. A magyar konyhát például kifejezetten utálom. Lehet, hogy azért, mert túl sok pörköltet meg rántott karfiolt ettem kiskoromban, de én már egyikre se bírok ránézni. Főleg mióta – részben az ökológiai okok miatt – vegán vagyok, de ez most mindegy is. (nevet)
Fokozatosan sodródtam az internet világában az ázsiai, később pedig a japán kultúra felé. Amikor fizikailag ott voltam, láttam, hogy ez ténylegesen egy másik világ, de nem volt kultúrsokkom. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Természetesen – főleg az egyetemen – beleástam magam az ország szociológiai problémáiba is, azt is átlátom. Többek között a borzasztó munkamániára, a nők helyzetére, a magas árakra gondolok. Ettől függetlenül laknék ott.
Felfigyeltem, mikor azt mondtad, hogy a neten sodródva, autodidakta módon tanultál a japán nyelvről és kultúráról. Mit jelent számodra ezek után, hogy minderről egyetemi kereteken belül hallhatsz?
Magát a nyelvet anyanyelvi szinten, tehát japánoktól tanulhatom. Ez egy szakszerűbb, mélyrehatóbb módja az elsajátításnak. Emellett sokkal hitelesebb forrásanyagaim lettek, mint amiket az interneten találtam, hiszen önállóan nehéz szűrni az információkat.
Ha például a kimonó viseletet vesszük alapul, arról is sok mindent hallani. Viszont rengeteg típusa van, és mi ezeket mélyen, biztos információk alapján tanuljuk meg. A földrajz, a társadalmi aspektusok is érdekesek. Van például egy olyan jelenség Japánban, hogy valaki csak úgy kizárja magát a társadalomból, mondjuk a túlhajszoltság miatt. A munkamánia már az iskolában is megjelenik, ezért ezek a személyek otthon laknak a szüleikkel tizenhat éves koruktól, akár negyven éves korukig. Erről is egy kurzus keretein belül hallottam először. Szerintem a populáris kultúrában és a médiában nagyon a felszínét kapargatjuk a komplex japán kultúrának. Ebbe a komplexitásba látunk bele az egyetemen.
Ha a mély ismereteknél tartunk, érdemes kitérni a sztereotípiákra is. Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik szerint japán szakirányra csupán azok jelentkeznek, akik odavannak az animékért?
Azt üzenném, hogy igaz is, meg nem is. (nevet) Tényleg vannak olyan szaktársaim, akik első évben bemutatkozásnál azt mondták, hogy nagyon szeretik az animéket, ezért érdekli őket maga a nyelv is. Viszont nem csak ilyen emberek kerülnek ide. Én életemben először az érettségi alatt néztem végig egy animét, mielőtt japán szakra jöttem, és mégis itt vagyok. Később szerettem meg igazán. Az anime egyébként egy félreértett, rosszul megértett, esetleg megérteni nem akart műfaj. Nagyon sokféle van, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, de ettől még nem gyerekes. Továbbá fontos, hogy a japán kultúra nem csak az animéből, a mangából, a wasabiból, a kimonóból és a szakurából áll. Van pozitív és negatív oldala is, ahogy mindennek. A nyelv pedig dallamos, gyönyörű, olyan szavakkal, amiket lefordítani sem lehet. Egy barokkos körmondatot ők egy szóval kifejeznek. A komorebi az egyik kedvenc japán szavam, azt jelenti, hogy a fák ágai, levelei között átszűrődő napfény. Van erre egy külön szavuk, hihetetlen. Elsősorban ezt üzenném az olvasóknak. (mosolyog)
Összességében hogyan tudod azt kezelni, hogy a japán és a magyar kultúra egyidejűleg formál téged? Az identitásod mely területén válik láthatóvá az egyik vagy a másik kultúra?
A magyar szerintem a kapcsolataimban manifesztálódik. Itt kialakult egy szeretetteljes baráti köröm, amit nehéz lenne itthagynom. Ha Magyarországra gondolok, rájuk gondolok, hiszen ők kötnek ide és a családom. Nagyon szeretem még a magyar irodalmat, a költészetet. Csodálatos, hiszen a magyar nyelv is nagyon gazdag szókinccsel rendelkezik, akárcsak a japán. Nem véletlenül mondta több külföldi író és filozófus a nyelv ismeretében, hogy bárcsak magyarnak született volna, hogy ezen a nyelven fejezhesse ki magát. Nehéz ez a kérdés egyébként, mert úgy érzem, hogy ha elköltöznék Magyarországról – ami erősen tervben van – akkor vágyakozó nosztalgiával tekintenék vissza. Budapest például nagyon nagy szerelmem itthon, nagyvárosban érzem magam igazán otthon.
Az ázsiai, japán énem is megfigyelhető, például abban, hogy a vallási szinkretizmusukat nagyon szeretem. Jobban tudok vele azonosulni, mint az európai, magyar, keresztény szemlélettel. A sintoizmus hagyomány szerint a japán népi hitvallás. A buddhizmus is nagyon szerteágazóan gyakorolt. A kettő keveredik egymással, hiszen ők sem tudják megmondani, hogy melyikben hisznek. Azt mondják, hogy a japánok sintóba születnek, és buddhistaként halnak meg. Mély a természet iránti tiszteletük és szeretetük. Bájosan babonásak, ha házat építenek, a földet mindenképpen fel kell szentelni, hogy legyen egy házőrző szellem a telken. A filozófiájuk, hogy minden kőben és folyóban, akár egy csepp vízben is lakozik egy szellem, egy isten, ami őrzi az embereket, vigyázza őket. Mindez nagyon szép és tisztelettudó az én szememben. Ha ezeket a magyarok is elsajátítanák, jobban tisztelnék a környezetüket. Ez alatt mind a természetet, mind az embereket értem.
Nagyon érdekes viszont, hogy a japánokban óriási frusztrációt kelt, hogy nem fejezhetik ki a tényleges véleményüket minden esetben. Két arca van a kommunikációjuknak, beszédkultúrájuknak, ami nekünk kissé idegen – így nekem is. Több fogalommal lehet ezt meghatározni. Az uchi (kinn) és a soto (benn) olyan társadalmi csoportok, helyzetek, amelyeknek megfelelően kommunikálnak, a honne és a tatemae pedig a két arcuk. A honne a belső körben, az uchiban kifejezett őszinte, saját érzések, vélemények színtere. Ez a bensőséges oldaluk, a valódi arcuk, ami az uchiban jöhet elő. A tatemae ezzel szemben a sotoban használt tettetett beszéd, viselkedés. Ez a külső arc – amit a környezetüknek mutatnak – amely által csak a felszínt láthatjuk. Többrétegű, komplex kommunikációjuknak megvan a pozitív és negatív oldala is, nekem, aki teljes nyelvi kultúrában szocializálódott, szintén vannak ezzel azonosulási problémáim. Alapvetően az őszinteségben hiszek, és abban, hogy mindenhol önmagunkat képviseljük. A nyitottságom tehát Magyarországhoz köt, de a filozófia, a gondolkodásmód, az életszemlélet oda.
Nagyon örülök, hogy kitértél arra, milyen nyitott, extrovertált személyiség vagy! Elkezdtél pólókat tervezni, amelyek őszinte üzeneteikkel, extravagáns részleteikkel szintén ezt tükrözik. Hogyan került képbe életedben újra a tervezés és a divat, amelyeket az interjú elején fontos tényezőként említettél meg a pályaválasztásod kapcsán?
Az egyik legnagyobb önkifejezési formám mindig is az öltözködésem volt, mert afölött tényleg teljes kontrollt tudok gyakorolni, a magam ura vagyok. Már nyolcéves korom óra ez az én festőpalettám, amivel a hangulatomat és saját magamat meg tudom mutatni a világnak, szavak nélkül. Ha ennek a pszichológiai hátterét feszegetem – a pszichológiához kötődő múltamból fakadóan – akkor ennek az az oka, hogy én bullying áldozata voltam gyermekkoromban. Általánosban nem nagyon voltak barátaim, sokáig nem mertem a szavak útján kifejezni magam. Ez az öltözködésemben manifesztálódott. Lehet, hogy a stílusom egyeseknek polgárpukkasztó, vagy feltűnési viszketegségnek titulálják, de számomra ez szabadságot jelent. Sokszor megkaptam már, hogy normálisan kellene öltözködnöm, de kérdem én: mi az, hogy normálisan öltözködni? Ez relatív, nekem a farmer-póló kombináció is normális, de egyúttal az is, ha csillámokkal van teleszórva a fejem. A hangulatomtól függ, melyiket választom. Szerintem szuper továbbá, hogy az introvertált énünket kifejezhetjük például feketével és monokróm színekkel, míg a nyitott, szociális oldalunkat a különböző színes darabokkal mutathatjuk meg. A pólózás így jött, nem akartam lemondani arról, hogy ehhez kapcsolódó kreatív munkám legyen. Az egyetem mellett pólómintákat tervezek, mert arra van kapacitásom időben és anyagilag. Először csak montázsokat csináltam, aztán elkezdtem magam rajzolni a mintákat, és most már vegyítem a kettőt. Nem tudom, meg fogok-e élni ebből, de jelenleg saját kedvtelésből csinálom, önkifejezésképp.
Ha számodra önkifejezés az öltözködés és a pólóminták megtervezése, akkor most nézzük a befogadók oldalát: mit szeretnél üzenni másoknak a pólóiddal?
Az egész mögötti indíttatás a saját önkifejezésem volt, de aztán rájöttem, hogy ez olyan eszköz, amivel üzenni tudok a világnak, hogy az emberek legyenek elfogadóbbak, empatikusak. Ma leginkább ez a fő misszióm. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ne dőljünk be a sztereotípiáknak. Számomra fontos az antikorrupciós kollekcióm is. A „body positivity” vonalát mostanában próbálom belevinni a mintákba. Továbbá ki szeretném fejezni, hogy a művészet relatív, és mindenki legyen önmaga. Nem célom megváltani a világot, de kis emberként is jogot érzek arra, hogy kifejezzem a véleményemet és a világnézetemet.
Sok érdekes személyiséggel vagy kapcsolatban a pólóid által. Az Instagram felületeden megjelent például az Y konszept márka és Antonia Vai énekesnő. Véletlen budapesti találkozások vagy tudatosság?
Kezdetben véletlen volt, aztán tudatos lett. Az Y konszept tervezője, Meyer Eszter-Virág vett tőlem egy pólót, és elkezdtünk beszélgetni, kapcsolatba kerültük. A kiállításának így lettem az egyik modellje. Később ő és Fankapanka – aki szintén pólótervező – belekezdtek egy projektbe. Ez a „Nem konkurens. Alkotótárs” kezdeményezés volt, és felkértek, hogy ennek legyek a része. Látható tehát, hogy ez abszolút véletlen volt.
Viszont például a „Mi a FEMME” podcast műsorvezetőit – tehát annak részeként Antonia Vai énekesnőt is – én kértem fel egy közös fotózásra. Emellett rájöttem, hogy a promóciós anyagok személyre szabva hasznosak tudnak lenni, ezért két influencernek – akik képviselik az önkifejezés fontosságát – küldtem már pólót. Tehát tudatossá váltam időközben.
Láttam az Instagram felületeden, hogy új projektbe kezdesz, ami közel áll hozzád. Tudnál erről mesélni egy kicsit?
Sok minden készülőben volt, szerettem volna kicsit komplexebb ruhákat készíteni az én tervezésemben. Ez sajnos még várat magára, és mostanában volt egy kis motivációhiányom is. Most abszolút a printek, a fali díszek irányába próbálok elmenni. A póló és a pulcsi vonala is megmarad, de le fogom csökkenteni az elérhető darabok számát, mert nem minden minta tetszik már maximálisan. Szeretnék inkább az ázsiai vonal felé közelíteni. A tradicionális japán fametszeteket szeretném keverni az anime vizuális világával. Ezen dolgozom, és a minimalizmusra törekszem, hiszen nagyon tetszenek a fekete vonalak alkotta képek. Az „Art brut” darabjaim is ilyenek voltak, és azokra nagyon büszke vagyok a mai napig. A sikere is annak volt a legnagyobb, tehát úgy látom, hogy ennek van jövője. Természetesen érzem, hogy a fast fashion továbbra is nagyon nagy konkurencia a hazai tervezőknek – hát még nekem. Kell még idő ahhoz, hogy a magyar emberek észrevegyék, hogy a hazai tervezők által készített ruhák sokkal nagyobb értéket hordoznak, és kisebb ökológiai lábnyommal rendelkeznek.
Nagyon önazonosnak tartalak, mindenben törekszel az önkifejezésre. A tevékenységeid összefonódnak, jelen esetben az ázsiai kultúra és az ökotudatos életmód a tervezéssel. Gondoltad volna korábban, hogy hatással lesznek egymásra ezek a tényezők?
Néha én is meglepődöm, hogy mennyire sok minden érdekel. Az összeegyeztethetőségüket időnként megkérdőjelezem, de most – tudat alatt vagy tudatosan – sikerült az egyensúlyt megteremteni, úgy tűnik. A jövőben azért szeretnék javítani az időmenedzsmentemen, hogy ne legyek szétszórt amiatt, hogy sokfelé nyúlok. Én ilyen túlzsúfolt napirenddel működök. (mosolyog)
Végeredményben a kreatív tervezői irány vagy a japán szakirány adta lehetőségek lesznek szerinted nagyobb hatással a pályaorientációdra? Mik a jövőbeli terveid?
Akármit választok, a többi területtel kapcsolatos foglalatosságaimat is szeretném fenntartani. Ha esetleg egy komolyabb tervezői pályafutásom lenne, nem hagynám ott a japán nyelv gyakorlását és tanulását. Ha pedig elmennék tolmácsnak vagy fordítónak, akkor is belevetném magam a különböző kreatív projektekbe. Mindenre nyitott vagyok ezen a téren, és meglátjuk, mit hoz az élet. Most a diplomám megszerzése az elsődleges, emellett pedig szeretnék kreatívan kiteljesedni.
Érdekes, hogy az érdeklődésed szerteágazó, és mégis a komorebi a kedvenc japán szavad, amely egy szóval leír egy jelenséget. Ennek jegyében az interjú lezárásaként arra szeretnélek kérni, hogy válassz egy szót, ami a jövődet tükrözi.
Ha magyarul kell kifejeznem magam, akkor a Rubik-kockát választom. Nem tudom még, hogyan fogom kirakni a kockát tejesen, és sokféle mód létezik arra, hogy kirakhassam. Egy-két oldal már alakulóban van, de nem az összes. A jövőbeli szakmaválasztásom még nincs kiforrva, viszont tudom, hogy mik a főbb értékeim.
Viszont japánul a わびさび, vagyis Wabisabi tükrözné a jövőmet. Ez a japán esztétika alappillére, amely a tökéletlenségben és egyszerűségben látja a szépséget. Minden múlandó, a szépség is, és pont ez a szép benne. Semmi sem tökéletes, de ez így van jól. Akárhova lyukadok ki, jó lesz a maga módján.
A cikkben felhasznált képek Krajnyák Petra archívumából származnak.
