Csütörtökön az InfoRádiónak adott interjút dr. Mezey Barna, az ELTE rektora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke. Szóba került többek között a felsőoktatás finanszírozása és a hallgatói szerződés kérdése is.
Kellemes célvita – avagy merre tart a magyar felsőoktatás?
Dr. Mezey Barna rektor úr az Aréna című műsorban elmondta, hogy a felsőoktatás „vezérkara” nemrég asztalhoz ült az oktatáspolitika vezetőivel (köztük Balogh Zoltán emberi erőforrás miniszterrel és Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkárral). A „kellemesnek mondható” beszélgetésen sikerült több zavaró félreértést megbeszélni – a rektor pedig reméli, hogy az elért eredmények a jogi szabályozásokban is megjelennek majd.
A tárgyaláson, amit „célvitaként” aposztrofált, a legfőbb kérdést az jelentette, hogy merre tart a magyar felsőoktatás. Abban egyetértettek a tárgyaló felek, hogy a legfontosabb elérendő cél jelenleg egy „tudásalapú társadalomhoz szükséges minőségi felsőoktatás realizálása” – összhangban az ország gazdasági teljesítőképességével, helyzetével, nemzetközi szerepvállalásával.
Vissza a természethez – úton a kiegyensúlyozott értelmiség felé?
A kérdésre, hogy mi állhat a társadalomtudományos képzések megnyirbálása mögött, Mezey rektor úr elmondta, hogy ennek a változásnak részben történeti okai vannak. A rendszerváltás után az európai átlaghoz való gyors felzárkózás érdekében a kormányok épp ezeket a képzéseket támogatták, hiszen a társadalomban is ezek iránt jelentkezett igény – részben az újdonság, részben pedig a rendszerváltás során betöltött szerepük miatt (elég csak a demokratikus törvények meghozatalában oroszlánszerepet játszó jogászokra gondolni). Ráadásul jóval kisebb költséggel is fenntarthatók, mint a természettudományos szakok. Ezek a körülmények együttesen vezettek a humán képzések népszerűségének robbanásszerű növekedéséhez – míg a természettudományok népszerűsége stagnált, vagy minimálisan növekedett csupán. A mostani kormányzat – talán ennek ellensúlyozásaként – jelenleg éppen ellentétes folyamatokat kíván beindítani. Egyértelmű, hogy ezek az intézkedések hosszú távú, tízéves víziók első lépéseit jelentik. A végpont pedig egy „kiegyensúlyozott, a műszaki és piaci igényeknek is megfelelő humán, tudományos értelmiség”.
Hitelkonstrukciók, finanszírozás – lesz-e nagyobb autonómia?
Ettől a kérdéskörtől azonban nem választható el az ország financiális helyzete: a kormányzat hosszú távon egyfajta önfenntartó felsőoktatást képzel el, összhangban a társadalom teherviselő képességével. Az állam felismerte, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tudja megtartani eddigi „gondoskodó” hozzáállását a felsőoktatáshoz. Azonban a teljes állami „kivonulás” és a százszázalékosan önfenntartó felsőoktatás sem tekinthető reális célnak. Így maradt megoldásnak az államilag támogatott helyek csökkentése – ezzel tudja könnyebbé tenni a kormányzat a rá nehezedő anyagi terhet. A felsőoktatás finanszírozása felőli döntés kizárólagos állami hatáskörbe tartozik, az egyetemeknek pedig ehhez kell alkalmazkodniuk, megtalálni a megfelelő ellensúlyozási módszereket.
Problémaként említette, hogy – bár a Diákhitel 2-t jó konstrukciónak tartja – könnyen veszélybe kerülhet azoknak a szerényebb családi háttérrel rendelkező hallgatóknak a törlesztése, akik később alacsony keresettel kecsegtető állást kapnak. Megoldásként nevezte meg a civil társadalom szerepvállalását és komoly ösztöndíjrendszerek kiépítését – ugyanakkor ennek csupán a csírái vannak meg jelenleg Magyarországon.
Az egyetemek gazdasági helyzetével kapcsolatban megjegyezte, hogy a külföldi egyetemek az állami támogatás mellett sokszor hatalmas saját anyagi forrásokkal rendelkeznek, így nem jelentkezik náluk akkora kormányzati függőség, mint a hazai intézményeknél. A rektor elmondta, hogy – beleegyezve az egyetemek forrásainak körülbelül huszonhárom milliárdos megkurtításába – az államtól azt kérték, a magyar felsőoktatási intézmények is kapjanak szabad kezet a saját gazdasági források megteremtésében. „Nagyobb gazdasági mozgástérre van szükségünk, értve ezalatt gazdasági társaságok alapítását, együttműködési, pályázati lehetőségeket, különféle hálózatokba való belépés lehetőségét.” Az egyetemek bevételeinek felét jelenleg is saját források teszik ki – ez pedig jelzi, hogy ebbe az irányba kell elmozdulniuk a fennmaradás érdekében. „A kutatóegyetemek képesek igazi piaci szereplőkké, komoly gazdaságmozgató intézménnyé válni” – ugyanakkor költségvetési szervként mozgási lehetőségeik egyelőre nagyon korlátozottak.
Az oktatói és rektori nyugdíjkorhatár csökkentésével kapcsolatban elmondta, hogy „a kapuk még nyitva vannak” – a kormányzat közel sem biztos, hogy a nemrég nyilvánosságra került, felháborodást keltett megoldást fogja választani.
Röghöz kötés – jogos, vagy felesleges teher?
Szóba került a hallgatói szerződés, az új felsőoktatási rendszer egyik legnagyobb visszhangot keltő elemének kérdése is. Mezey rektor úr elmondta, hogy először mindössze egy ösztöndíjszerződés tervezete létezett, és csak az „orvosmizériát” követően – amelyből egy általános erkölcsi vita keletkezett az állami pénzen kiképzett „tudás” külföldre vándorlásáról – került a képbe a „röghöz kötés” gondolata. Bár részben a rektor is egyetért az elgondolás célkitűzéseivel, hozzátette, hogy jogi szempontból több aggályt is felvet a szabályozás. Ütközik például a munkaerő szabad áramlásának uniós alapelvével, illetve hatalmas terhet ró a közigazgatásra. Szinte lehetetlennek tűnő feladat a diplomások „nyomon követése” („ki hol jár éppen”), illetve a végrehajtás egyaránt. Ez a szabályozás tehát „erkölcsileg elfogadható érvelésen alapul, jogilag azonban konfliktusokba keveredik: a jövőben nagy terhet jelenthet majd.” Véleménye szerint ugyanakkor a hallgatók döntő többsége alá fogja írni a szerződést – egyrészt a jelentkezéskor tisztában voltak vele, hogy ezzel számolniuk kell, másrészt ha „a gyerek bekerül az egyetemre, a szülők is támogatni fogják, nem fogják azt mondani, hogy ne írja alá”.
Aki mégis a szerződésmentesség mellett dönt, automatikusan önköltséges kategóriába kerül, ahonnan ő már nem kerülhet vissza az államilag finanszírozottak közé.
