Hatalmas várakozás előzte meg az ELTE alumnus Bergendy Péter második nagyjátékfilmjének, a Post Mortemnek bemutatóját. Nemcsak a (filmes) sajtó cikkezett sokat az alkotásról a megjelenést megelőző hónapokban, hanem a várost is ellepték a film plakátjai. A hype oka elsősorban abban keresendő, hogy a filmet sok helyen az első magyar horrorfilmként harangozták be. Valószínűleg közrejátszott az is, hogy hazánk Bergendy filmjét jelölte a következő Oscarra. De vajon megállja a helyét a film nem csak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben? A cikkünkből többek közt ez is kiderül.
Először is tisztázzunk egy félreértés: a Post Mortem nem az első magyar horrorfilm. Az első a (mára elveszett) Drakula halála című, 1920-ban vagy ’21-ben forgatott némafilm, Lajthay Károly rendezésében. Lajthay filmjében nemcsak egy közkedvelt zsáner első magyar képviselőjét köszönthetjük, hanem a világ első filmes Drakula-feldolgozását is – a feltételezések szerint Bécsben vagy Budapesten forgatott alkotás ugyanis megelőzi Ted Browning 1931-es Drakuláját, amelyben az e szereppel világhírűvé váló Lugosi Béla játssza a legendás vérszívót. De említhetnénk itt az 1977-es Defektet Kern András főszereplésével, vagy az egészen frissnek mondható, 2017-es A Guidebook to Killing Your Exet, amely egy komédiaelemekkel is operáló found footage horror Gallai József rendezésében. Amiben valóban első a Post Mortem, az tulajdonképpen a kísértetfilm jellege, illetve „hivatalos” volta: ez volt ugyanis az első horrorfilm, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap támogatott, ami meg is látszik a film professzionális kivitelezésén – de erről majd kicsit később.
„Az első magyar horrorfilm” titulusból viszont ha az „első” és a „horrorfilm” nem is stimmel, a „magyar” mindenképp. Ez nem csak a támogatók és a közreműködők nemzetisége miatt mondható el: a Post Mortemben ugyanis egy ízig-vérig magyar történetet kapunk. A film 1918-ban játszódik, közvetlenül az első világháború befejezése után fél évvel. A főhősünket, Tomást (Klem Viktor) sem kímélte meg a Nagy Világégés: a harctéren bombatalálatot kap, ám egy misztikus látomás után visszatér az élők közé. Ezután a Reviczky Gábor alakította „öreggel” keresi a kenyerét: míg az öreg az ő túlvilági élményét vizezi szenzációvá a vásári népnek, addig ő post mortem halottfotózást vállal az elhunytak hozzátartozóinak. Munka akad bőven, hiszen nemcsak egy háború végén vagyunk, hanem a világban spanyolnáthajárvány is tombol (kis érdekesség: az 1918-as járvány több áldozatot szedett, mint az egész első világháború). Itt találkozik a film másik főszereplőjével, a tízéves Annával (Hais Fruzsina), aki nem túl nagy győzködés után ráveszi, hogy jöjjön el a falujukba folytatni a munkát, hisz náluk is rengeteg a halott – döntésében leginkább az motiválja, hogy Anna személyében felismeri a túlvilági látomásában megjelenő alakot.
A faluban siralmas állapotok fogadják: a férfiak szinte mind odavesztek a harcokban vagy a járványban, a földek a fagy miatt művelhetetlenek, és ami még nagyobb baj, hogy a halottakat sem tudják emiatt eltemetni. Tomás egy helyi özvegyasszonynál, Marcsánál (Schell Judit) száll meg, ahol természetesen már az első éjszaka megkezdődnek a paranormális események, s az is hamar kiderül, hogy a falu életét – az előzetes ismeretében nem meglepően – kísértetek keserítik meg. A cselekményt szervező, folyamatosan eszkalálódó konfliktus innen veszi igazán kezdetét.
Nos, meg kell mondanunk, hogy erről az alapkonfliktusról és ezen keresztül az egész filmről, igencsak vegyes a véleményünk. A filmnek tulajdonképpen arra sem sikerül világos választ adnia, miért is háborgatják a kísértetek a falu népét. Mármint arra kapunk egy eléggé hevenyészett választ, hogy miért is ragadtak itt a lelkek, de hogy az egyre brutálisabb agressziójuknak mi is az oka – persze, azon túl, hogy megmutassuk, mi is tudunk embereket CGI-jal a levegőbe emelni –, már nem igazán sikerült megindokolni. Magukról a „szellemekről” sem derül ki ezáltal túl sok – az idézőjel is épp ezért indokolt: a filmben különböző értelmezések jelennek meg arról, hogy az ártó entitások elhunytak lelkei, vagy éppen valami ahumán, démonikus erő megtestesülései. Persze a szüzsén belüli eltérő narratívák teremthetnek termékeny feszültséget, itt feloldatlanságuk mégis inkább átgondolatlanságként és hanyagságként hat. Pedig a horrorzsánerben az információ adagolásának és megvonásának dinamikája kiemelten kulcsfontosságú. A horrorfilmek és ezen belül a ghost story alapú misztikus horroroknak ugyanis – nevéből is kitalálhatóan – lételeme a jó arányérzékkel végrehajtott misztikumképzés: a filmnek egyszerre kell annyit elárulnia a Gonoszról, hogy az legalább részlegesen megérthető, így komolyan vehető legyen, és egyszerre kell a róla szóló tudásunkat annyira hiányosnak hagynia, hogy az teret adjon a rejtélyességből és a kifürkészhetetlenségből adódó tudattalan szorongásnak és félelemnek. Biztos sokan tapasztaltuk már, hogy valamilyen horrortermék (film, könyv, játék) fogyasztása során a legmélyebb félelmet addig éljük át, míg szembe nem találjuk magunkat a plasztikusan megjelenített rémmel. Itt egy „fordított illúzióvesztésnek” vagyunk tanúi: a fikcióban „valóságosan” megjelenő szörny ugyanis sohasem lehet olyan rémisztő, mint ami a tudattalanukban gomolyog alaktalanul. Erre építenek H. P. Lovecraft „kozmikus horrorregényei”, ahol a Szörny ahumán rémsége nyelvi közvetíthetetlenségéből fakad, vagy a kísértetfilm klasszikusának és alapkövének számító 1963-as The Haunting, ahol direkt módon sosem találkozunk a kísértettel, mégis mai napig az egyik legijesztőbb filmélményt nyújtja, ami különösen úgy jelentéses, hogy egy több mint 50 éves filmről beszélünk.
Bergendy Péter mintha mindennek az ellenkezőjét valósítaná meg. Az ártó lényekről nagyon keveset, túl keveset tudunk meg, miközben ők maguk túl hamar és – ami szintén nagy probléma – túl gyakran jelennek meg plasztikusan a filmvásznon. Az egyébként borzasztóan közhelyesen megjelenített „szellemek” ötödik-hatodik pillantásra már egyáltalán nem ijesztők; mint ahogy az is szörnyen el tudja inflálni a rémtetteiket, ha már harmadjára kapja fel Jóska bácsit a CGI-démon.
A „démoni” alakok filmvásznon való elhasználtsága mellett az is problémát jelent, hogy egyáltalán nem ijesztőek. Bár a Post Mortem igyekszik egy hollywoodi nagyjátékfilm látszatát kelteni, ez látványosan csak egy máz marad. A rémek végtelenül olcsó CGI-hatásúak, ha őszinték akarunk lenni, mikor először megjelentek a vásznon – nagyjából a film huszadik percében – egymásra néztünk és felnevettünk. A háborús jelenetek nagyon megúszósak (azért az első világháborús magyar csapatok nagyobb számban jelentek meg a harctéren, mint egy általános iskolás osztály), a piac, bár monumentálisnak akar tűnni, látszik, hogy akkora, mint egy gyöngyössolymosi kertes ház kisudvara. Nagyon igyekeztek olyan hatást kelteni, mintha hatalmas terekben, nagy embertömegekkel dolgoznának, de ez izzadtságszagú lett. Kevés statisztával, kicsi stábbal készült a Post Mortem, viszont ez még megbocsátható lenne, ha kielégítené azt a kategóriát, amibe belehelyezte magát – mégpedig a horrort.
Azonban a film, mint ahogy már fentebb is említettük, egyszerűen nem ijesztő. A Post Mortem nem képes feszültséget kelteni. Mikor szükséges lenne, nem elég sötét tónusú, mikor el kéne hallgatnia a zenének, akkor ugyanúgy szól, és mikor fel kéne vezetnie egy jump scare-t, akkor nem teszi meg, ha meg igen, azt olyan klisés effektusok övezik, hogy aki látott már életében kettőnél több horrorfilmet, az előre kitalálja, hogy most meg kell majd ijedni.
De Post Mortem nem egyszerűen csak horrorként vérzik el, hanem filmként is. Nem ismerjük meg a karaktereket, nem derül ki róluk semmi. Miért volt német Tomás? Ez miért számított? Miért kellett egy kihasználatlan, alaptalan romantikus szálat is felvezetni? Milyen kapcsolata volt Annának a túlvilággal? Miért látta Tomás őt rögtön az első felvonásban a halála pillanatában? Kettejük között milyen kapcsolat volt? Miért kéne aggódnom ezekért az emberekért? Rengeteg kérdést kapunk, viszont ezeket vagy nem válaszolja meg a film, vagy pedig teljesen alaptalanul teszi azt.
Az utolsó nagy „csatajelenet” pedig… Nehéz lenne róla jót mondani. Talán az jellemzi a legjobban, hogy már régen baj, ha a néző nevet egy horrorfilmen.
Ami mellett nem lehet még elmenni szó nélkül, azok a gyerekszínészek. Mindig kényes kérdés, hogy mégis hogyan szerepeltessünk gyerekeket egy mozgóképes alkotásban. Vannak elképesztően tehetséges gyerekek, mint például Dafne Keen (Logan – Farkas, Az Úr sötét anyagai), aki már 16 éves korára olyan karriert csinált magának, amit sok hollywoodi sztár is megirigyelne. Azonban nem ez az általános. A színészet egy szakma, amit éveken keresztül oktatnak felsőoktatási szinten. Emiatt egyszerűen nem működik jól Anna karaktere, minden egyes alkalommal, mikor megszólalt, kiragadott minket a film hangulatából. Én elhiszem, hogy néhány év múlva elképesztő alakításokat fogunk látni Hais Fruzsinától, de most még azt sem tudtuk sokszor eldönteni, hogy sír vagy nevet-e.
Természetesen nem állítjuk azt, hogy a film maradéktalanul rossz lenne. A népi motívumokat, a történelmi miliőt nagyon szépen és alaposan ábrázolták a Post Mortemben. Tomás foglalkozását is nagyon érdekesen és részletekbe menően mutatták be a vásznon. Elképesztő belegondolni, hogy alig száz évvel ezelőtt külön foglalkozásnak számított az, hogy valaki halottakat fotózzon a családtagjaikkal.
A Post Mortem szerintün nem sikerült túl jól, de ezzel nem is lenne baj, mivel szükség van az ilyen próbálkozásokra. Színesebbé kell tenni a magyar filmgyártást, elég B, C kategóriás romantikus vígjátékot láttunk már az elmúlt húsz évben. Kellenek jó folklór-, horror- és történelmi filmek, amik valódi művészeti értékkel is rendelkeznek és büszkék lehetünk rájuk. És merjünk elszakadni a huszadik és a huszonegyedik századtól. Menjünk vissza a történelemben, mert rengeteg olyan esemény történt Magyarország elmúlt ezer évében, amik érdemesek a feldolgozásra. Nem csak a második világháború, vagy az azt követő kommunizmus az, ami meghatározó történelmi esemény volt. Több Egri csillagokra lenne szükség – nem pedig olyanokra, mint a Sacra Corona vagy a Honfoglalás. Őszintén reméljük, hogy a Hunyadi sorozat méltó lesz a címszereplő hagyatékára. Vagy hogy ne menjünk messzire: kíváncsian várjuk Bergendy Péter Hadilányokát, mely szintén a 15. századba helyez majd bennünket.
Szóval nem, nem az a baj, hogy a Post Mortem nem teljesítette az elvárásainkat. Az igazán nagy probléma az Oscar-jelölése. Olyan filmektől vette el ezzel a helyet, mint Fliegauf Benedek Rengeteg – Mindenhol látlak című filmje vagy Nagy Dénes Természetes fény c. munkája. Mind a kettőt Ezüst Medve-díjjal jutalmazták a 71. Berlini Filmfesztiválon.
Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ez alapján nagyobb eséllyel indulnának az idei Oscaron.
Kiemelt kép: Intercom
