Rudolf Péter Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas, kiváló művész, magyar színész, színházi- és filmrendező, producer, forgatókönyvíró, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2020-tól a Vígszínház igazgatója. Felesége Nagy-Kálózy Eszter Kossuth-díjas színésznő.
Amikor az ELTE Online számára elkezdtem készíteni az interjúkat, a célom az volt, hogy olyan emberekkel készíthessek interjút, akikkel, úgy érzem, megtiszteltetés beszélgetni. Rudolf Péter karrierjét, életútját, sikereit, gondolatait és a személyiségét mindig lenyűgözőnek találtam, a személyes találkozó pedig megerősített abban, hogy ő egy igazi példakép. Vajna Zita írása.
Vajna Zita: Ha beírjuk a keresőbe az Ön nevét, csak elismeréseket, kitüntetéseket olvashatunk és sikerekkel találkozhatunk. Gratulálunk mindenhez. Bármihez kezd, mindenben sikeres. Miből tud inspirációt meríteni újra és újra?
Rudolf Péter: Köszönöm a gratulációt, de természetesen számos kudarc is kíséri az életemet. Hogy mi a siker, ez egy érdekes kérdés. A színház közösségi élmény. Nyilván a reakciók, az együtt lélegzés, a taps – közvetlen visszajelzés, fontos. Meghatározza az életed, megszülheti a következő munkád, de mindennél fontosabb, hogy te magad tudd, mit valósítottál meg abból, amit elgondoltál. Lehet, hogy valami nem találkozik a kritika vagy a közönség vágyaival, de nem omlasz össze, mert stílusában, mondandójában neked fontos volt. Végigküzdötted. A színház jellegéből adódóan a jelen pillanat művészete. Nem derülhet ki utólag, mint egy zenemű vagy festmény esetében, hogy meghaladta a korát és az utókor imádattal csüng egy elfeledett vagy saját korában nem értékelt alkotáson.
Persze vannak olyan emberek, jó barátaim, kollégáim, akiknek a véleményére hallgatok. A nem baráti vélemények is fontosak. Minden őszinteség jól jön. Hiánycikk! Megbecsülöm, ha van.
Az is előfordulhat, hogy a környezetem valamit nagyon sikeresnek ítél meg, és én mégis rágom magam, mert mégsem abba az irányba kanyarodtam, ahová menni kellett volna. Ez fordítva is igaz lehetne, csak az kicsit nevetséges, hogy mondjuk ugyan én roppant elégedett vagyok, csak senki nem nézi az előadást. Nagyon fontos, hogy az emberben legyen valamilyen iránytű. Tudja, hogy merre tart. A régi sikereimnek mindig volt valamilyen hozadéka, de még mindig együtt élek a saját szorongásaimmal. Sohasem tudtam támaszkodni az előző sikereimre, de jött egy következő feladat, ami ismét kiváltott egyfajta küldetéstudatot.
V. Z.: Ha valamihez inspirációt szeretne gyűjteni, honnan, miből tud meríteni, más művészeti ágakból, a természetből… Honnan merít ihleteket?
R. P.: Kérdések vannak, amik az embert foglalkoztatják. Az inspiráció: a kíváncsiság. Ha nem elefántcsonttoronyban élsz, akkor ami téged megbolygat, feltehetőleg mást is izgat, benne van a levegőben. A világirodalmon keresztül olyan kérdésekről tudunk beszélni, amelyek az emberiséget mindig is érdekelték. A saját koroddal, és ebből adódóan a kortárs szerzőkkel is valódi kapcsolatban kell lenned. Személyesség nélkül nem lehet maradandót alkotni, bármilyen profi legyen is az alkotó. Innentől kezdve a műfaj szinte mindegy.
V. Z.: Vannak-e olyan emberek, akik példaképeket jelentenek? Akik esetleg csodálatot ébresztenek Önben? Vannak-e olyan kollégák, akiktől nemcsak „ellesni” a dolgokat, hanem folyamatosan tanulni is lehet?
R. P.: Természetesen! Az ember egy életen át tanul. Minden pillanatban. Egy egyetemista vizsgából, a klasszikusokból, egy jártában felcsippentett dialógusból. Ha a nagy nevekkel kell kezdenem, akkor mindenek felett Charlie Chaplin! Egyszerre szofisztikált és szórakoztató. (A Színművészeti Egyetemen belőle írtam a szakdolgozatomat.) Mindig is izgatott az a burleszk, bohóc lét, hogy valamin röhöghetek, de közben sírhatnékom is van. Az Aranyláz c. filmben a főhős éhségében megfőzi a cipőfűzőjét, majd akkurátusan elfogyasztja, mintha egy olasz mamma tálalt volna fel neki egy tál olasz makarónit. Szeretem Nyikita Mihalkov filmjeit. Az Etűdök gépzongorára talán a kedvencem. De itt meg is állok, mert egy végeláthatatlan felsorolásba kellene bonyolódnom. Szerencsém volt! Mert szinte kölyökként nagy színészekkel játszhattam együtt. Páger Antallal, Darvas Ivánnal, Ruttkai Évával, Törőcsik Marival, Tordy Gézával, Garas Dezsővel és itt persze megint jóval hosszabb a névsor. Mindenkitől tanulsz. Ők a nagy legendák, tehát némi sznobériától hajtva őket emeled ki. Az élő színház lényege nem is a koncentráció, hanem a figyelem. Ez a figyelem adja a muníciót a rendezéshez, a játékhoz. A figyelem itt megfigyelést, gyűjtést jelent, a szó másik jelentése a társadalom részéről fontos. Hogy a kultúra és az alkotók fontosak legyenek. Figyelmet kapjanak. Az emberi élet értelme a művészet környékén keresendő.
V. Z.: Nem érezte úgy, hogy néha kiégett?
R. P.: Kell, hogy mindig más tapasztalatok érjék az embert, kellenek az új impulzusok. A mi szakmánk ösztönből és tudatosságból áll össze. Néha akár érdemes visszatérni egészen az alapokhoz is. Azt elmondhatom, hogy mindig olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy ha valamelyik helyzet már kezdett „megpimpósodni”, akkor tovább tudtam lépni.
V. Z.: Figyelem a Vígszínház tevékenységét, a közösségi média működtetését, és látom, hogy a Vígszínház több csatornán keresztül is próbál kapcsolatot tartani a közönséggel. Én ezt nagyon jónak tartom. A közösségi médiát mennyire tartja fontosnak?
R. P.: Az én viszonyom a közösségi médiával sajátos. Én nem vagyok fenn a Facebookon, úgy érzem, hogy több irányban már nem tudok kommunikálni. Ez a robbanás a kommunikáció terén nagyszerű, de egyben ijesztő is. Szerintem, mint minden találmány, a jövője attól függ, hogy az emberiség hogyan használja majd. A „mindent megosztani mindenkivel” gondolata taszít. Számomra egyszerűen közönséges az intim szférám kiteregetése, de nyilván a gyerekeink által küldött képeket örömmel nézegetem. A lájkolás veszélyesen hoz létre egy közvéleménynek tűnő, valójában egy szemszögből megvilágított zárt világot. Aki nem lájkol, az már egy másik tábor tagja. Veszélye, hogy épp a kíváncsiságot öli ki, mert elkezdek csak arra figyelni, aki egyetért velem. Ne vesszen ki épp a nyitottság! Máskülönben egy csodálatos kommunikációs lehetőség! Óriási erő – méltósággal használandó.
A Vígszínház szempontjából különösen fontosnak tartjuk a közösségi médiát. Az elmúlt időszak megmutatta, milyen fontos a visszajelzés, mennyire fontos kapcsolattartási lehetőség ez a néző és a színház között. Amikor Magyarországon be kellett zárni a színházakat a vírus miatt, és az utolsó előadásunk (A Pál utcai fiúk) egy zenéjével, amelyet a társulat tagjai énekeltek, búcsúztunk el a közönségtől, az utolsó 6 percet közvetítettük a Facebookon. Nekem is remegett a kezem, amikor saját magamnak a felvételt készítettem róla. Azokat a pillanatokat senki sem fogja elfelejteni. A pandémia ismét rávilágított, hogy színházat csinálni nagyszerű dolog. A színház lényege a találkozás, amelyre, amelyből építkezni lehet, és annak a fájdalma, hogy ez egy ideig „nem lehetséges”, minket és a közönséget is megérintette.
V. Z.: Én úgy tájékozódtam, hogy Ön még könyvet nem írt soha, mi ennek az oka?
R. P.: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Érdekel az írás, mindig része volt az életemnek. Emlékszem a Mozgó Világba beküldött verseim kapcsán kapott kritikára: „az, hogy valakinek indulatai vannak, még nem garantálja a versek esztétikai minőségét”. Igaza volt a szerkesztőnek! Nem garantálta! Ezt azóta röhögve fel is emlegettük a szerzőjével. 18 éves voltam akkor. Azóta is fel-felbukkan a vágy, hogy írjak. Le is ülök minden évben. Vannak verseim, néhány novellám és színdarabom még az előző századból. Több kiadó kért már fel szépirodalmi „tevékenységre”. Sorozatfejlesztéseken is dolgoztam. Élveztem a munkát, a forgatókönyv-fejlesztéseket. Ezt a fajta teremtést. Az őrségi diófa alatt lesz rá módom. Ebben biztos vagyok.
V. Z.: Ha megjelenne bármi, mi örömmel elolvasnánk. A gyermekei és a felesége is a szakmában dolgoznak. A családon belül egymás munkáját elfogulatlanul meg tudják-e ítélni?
R. P.: Számomra nagyon fontos, hogy ők hogyan látják, amit én csinálok. A mellébeszélés a világon a legostobább, legveszélyesebb dolog lenne ebben az esetben. Szakmai beszélgetéseknek kell lenni családon belül is, amit mi a feleségemmel már megtanultunk. A gyermekeim gyerekkora része volt a színház és a film, ők ebben cseperedtek fel. Nagyon fontos a véleményük, a szakmában dolgoznak és érdekel, hogy ők hogyan látják, amit én csinálok. Kimondottan büszke vagyok arra, amikor az, amit csinálok, tetszik nekik. Sőt! Ez a legfontosabb számomra!
V. Z.: Ha a Vígszínház előtt jár, hogy tekint rá, mint előadó vagy mint vezető? Másképp tekint-e most a színházra, mint felelős vezető?
R. P.: Itt játszottam 18 évig, és most újra itt vagyok. Színház, ahol megtörténik a csoda. Amikor az ember megáll az épület előtt, akkor azt mondja, hogy a Vígszínház, A SZÍNHÁZ. Emlékszem, amikor 1996-ban lehetőségem volt egy hollywoodi produkcióban egy kis szerepet játszani, a taxink ott húzott el a Szent István körúton, ekkor hanyagul odavetettem a világsztároknak: „egyébként én itt játszom”. Kérdezték, mit, én soroltam, hogy klasszikusokat: mint pl. Háború és béke, Shakespeare… És ezek az amerikai sztárok irigykedve néztek rám. Vicces volt, hogy láttam a szemükben a tiszteletet. Egy tiszteletet parancsoló épületre mutattam, amelyből árad a tiszteletet parancsoló múlt! Ezt érzem! Ennek kell megfelelnem!
V. Z.: Látok egy pozitív tendenciát, hogy a diákok egyre jobban érdeklődnek a színház iránt. Terveznek-e kifejezetten a fiataloknak programokat, hogy jobban csábítsák be őket a színházba?
R. P.: Nagyon fontos, hogy a színház hat. Akik annak idején látták, hallották Kaszás Attilát énekelni A padlásban, ők később átjöttek a Pestibe megnézni a Dühöngő ifjúságot. Ez egy fontos folyamat! Vannak diákprogramjaink, be lehet járni a Vígszínházba, számos programot kínálunk az előadások mellett is. Kulisszajárás, fontos találkozások alkotókkal, háttérben dolgozókkal. Nyilván a pandémiás helyzet sok mindent blokkol, de csak kifelé tartunk ebből az egészből.
A színházba járás egy oda-vissza ható folyamat, amelyből mind a két fél profitál. Az is fontos tényező, hogy egy olyan fiatal generáció is dolgozik a Vígszínházban, amelyik osztálytársa lehetne az ELTE-s hallgatóknak. Nyilván más problémák izgatnak engem, mint őket, de a legfontosabb, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. Kell tudni, hogy mi mozgatja a világot. Sokat kell beszélgetnünk. „Merre tart, mennyi ideje van még a Földnek?”, ebből hogyan lehet valamilyen energiát nyerni. Úgy gondolom, összekapaszkodva, együttes energiával kell keresni a választ a kérdésekre. Megoldásokat találni közös ügyünk! Minden színházi este egy beszélgetés a világról!
Fotók: Baló Tímea (ELTE Online)
