Március 4-én kerekasztal-beszélgetést szerveztek a szombathelyi elsőéves közösségszervező szakos hallgatók az online térben, ezzel útjára indítva a Közösségszerelő Műhely tavaszi programsorozatát.
Amikor tavaly ősszel megalakult a Közösségszerelő Műhely, azt a célt tűzte zászlójára, hogy szolgálja az ELTE PPK Pedagógiai és Pszichológiai Intézet szombathelyi hallgatói-oktatói közösségének együtt tartását és megerősítését a távolléti oktatás időszakában, másrészt segítséget nyújtson a pályára való felkészülésben. Ennek szellemében a közösségszervező alapszakos hallgatók – most éppen az első évfolyamra járók – programsorozatot szerveznek. A tavaszi félévi rendezvények első alkalmáról olvashatjátok most a beszámolónkat.
A március 4-én megrendezett online kerekasztal-beszélgetés résztvevői egyrészt a szombathelyi pszichológia szak oktatói voltak: dr. Krekó Kata, dr. Pachner Orsolya, dr. Nagy Beáta Magda, valamint dr. Aranyi Gábor – utóbbi bár elejtett egy fél mondatot arról, hogy ő csak hallgatóság, hozzászólásai miatt bárki könnyűszerrel azt hihette, hogy ő is meghívott beszélgetőpartneri minőségben van jelen. A hallgatói oldalt pedig Veisz Helga, az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központjának harmadéves angol–matematika szakos hallgatója képviselte. Az ő szerepe elsősorban az volt, hogy beszámoljon a december végi, január eleji kutatásáról.
A távolléti oktatás a hallgatók szemszögéből – Kutatási eredmények
Veisz Helga a PPK Pedagógiai és Pszichológiai Intézetének egyik oktatójával, Némethné dr. Tóth Ágnessel végzett felmérésében főként arra kereste a választ, hogy hogyan élik meg a hallgatók a hirtelen rájuk nehezedő újszerűséget, és mit gondolnak a távolléti oktatásról. „Meglepően nagy arányban, a válaszadóink háromnegyede számára zökkenőmentes volt az átállás a távolléti oktatásra. A gyakorlati tárgyak teljesítésénél problémát okoz az online oktatási forma; továbbá a hallgatók azokat az oktatókat nevezik rugalmasnak, akik áttekinthető feladatokat és világos követelményeket adnak, nem mellesleg gyors információcserére képesek. A válaszadóinknak egyébként a kétharmad része állítja azt, hogy az oktatóinak több mint a fele egészen rugalmasan kezelte az átállást” – foglalta össze Helga a legfontosabb eredményeiket. Ezek az esemény egésze alatt további gondolatokat vetettek fel a résztvevőkben, ezért vissza-visszacsatoltak a hallgató által elmondottakra, így az általa ismertetett kutatási eredmények olyan felütést adtak a kerekasztal-beszélgetésnek, ami végül meg is határozta annak vezérfonalát.
Az online oktatási forma és hatásai – Így látják az oktatók
Mivel az említett kutatás is a távolléti oktatást állítja középpontjába, elsőként erről kezdtek el beszélgetni. „Az oktatói rugalmasság engem sok szempontból megszólított” – kezdte Pachner Orsolya, aki fontosnak tartotta, hogy rávilágítson arra: Helgáék kutatása valahol nem az oktatói rugalmasságot, hanem a hallgatók kihívásra való reakcióját mérte, hiszen azok ítélték meg kevésbé rugalmasnak őket, akiknek sok oktatója volt, az pedig jóval nagyobb rugalmasságot igényel a hallgatótól, ha több oktatóhoz kell alkalmazkodnia. A témát másik mederbe terelve megosztotta tapasztalatát, miszerint az interaktív(abb) órák működnek online, de az előadások nem.
Erre reflektálva Krekó Kata kifejtette, hogy ő látja értelmét az online, nem feltétlenül valós idejű, bárki számára elérhetővé tett, minőségi előadásoknak, ha utána vannak olyan humán résztvevők, akik hozzájárulnak azoknak a készségeknek a fejlesztéséhez, amelyek a prezentációban elhangzott adatokat, információkat, gondolatokat használják, egyszerűbben mondva: segítenek ezek felhasználásában, alkalmazásában, kreatív megmunkálásában.
Ennek kapcsán felhívta a figyelmet arra is, hogy az, aminek most részesei vagyunk, nem digitális oktatás, hanem a veszélyhelyzetben bevezetett nem jelenléti oktatás, sőt, ahogy Gyarmati Éva is írta korábban, ez a mostani egy „szörnyszülött”, amit távoktatásnak és digitális oktatásnak becéznek.
Ezt követően megosztotta, hogy mostanában miről szokott elmélkedni: hogyan változik meg a tanítás és a tanulás szemlélete, célja, feladata abból kifolyólag, hogy ma már egy pillanat alatt hozzáférhetünk a külső információtárolóink által a világ összes információjához? Szerinte az oktatás feladata ma már inkább az kellene hogy legyen, hogy hogyan rendszerezzük ezeket, hogyan legyünk kreatívak, és az, hogy hogyan készüljünk fel a munka világára, amelyben épp az egyes munkakörök átalakulása, megváltozása, eltűnése zajlik, helyettük az együttműködés és -gondolkodás fog előtérbe kerülni, tehát a passzív információbefogadói állapotból ki kell lépni – hangsúlyozta. Hozzátette: „Gondolkoztam azon, hogy milyen munkakört csinál valaki teljesen egyedül, és csak egyetlen egy jutott eszembe: a világítótorony-őr, de ő sincs teljesen egyedül, mert ő pedig a hajósokkal kell hogy együttműködjön.”
Krekó Kata felvetésére reagálva Aranyi Gábor példaként az elit felsőoktatást hozta fel, melyek intézményei – gondolt itt az Ivy League és Russell Group magánegyetemeire – a kezdetektől fogva úgy vélték: az oktatás célja nem a magas szintű felkészültség előteremtése, hanem az emberi gondolkodás fejlesztése. Ezt alátámasztva felidézte azt, amit nemrégiben olvasott a New York Times egyik cikkében: az USA-ban ma már azok tudnak magasan fizetett pozíciókba kerülni, akik humán végzettségűek, és érdekes módon nem azok, akik technikai dolgokkal foglalkoznak. Mindezek miatt felmerült benne a kérdés: „Az elit oktatás humán fókusza a technológiák hátán átmegy-e a tömegoktatásra?” – azaz a technológiai eszközök fejlődésével és elterjedésével szélesebb körben hozzáférhetővé válhat-e ez a szemléletű oktatás?
Pachner Orsolya válasza a felvetett kérdésre egyértelmű „nem” volt. „Az, hogy most másik platformon folyik az oktatás, nem akkora befolyásoló tényező, mint ahogy hisszük” – jelentette ki, utalva arra: a tanításhoz való hozzáállás, illetve szemléletmód nem a technológiai eszközök térhódítása miatt fog tömegesen megváltozni. Példaként a Helgáék által is vizsgált oktatói kommunikációt említette, amivel kapcsolatban korábban is merültek fel problémák, és akkor is voltak „elérhetetlen” oktatók, csak ez most a távolléti oktatás időszakában sokkal láthatóbbá vált, mint eddig. Ahogyan ezen sem változtatott az átállás az online képzési formára, úgy az oktatás céljaiban, feladatában sem a digitális eszközök hoznak változást. Orsolya tehát egyetértett azzal, hogy nem a tudást kell „beleönteni” a hallgatók fejébe, hanem meg kell tanulni, hogyan lehet együtt gondolkodni, információkhoz hozzáférni, megtalálni, majd feldolgozni őket, ugyanakkor azt is állította, hogy ezt a személetmódot az online platformra való áttérés önmagában és szükségképpen nem feltétlenül hozza magával.
Ehhez kapcsolódva Krekó Kata a technológiák szerepét leginkább abban látta, hogy bárkivel lehet folytatni online diskurzust, legyen az illető a világ bármely táján, és ma már el lehet végezni távoli egyetemek kurzusait is úgy, hogy nem is lakunk az adott intézmény városában. Ez előhívta a globalizáció fogalmát, ami kapcsán Orsolya elmondta: a globalizációnak is megvan a maga minden pozitivitása, másfelől azonban pont emiatt lehetséges egy ilyen pandémia is, mint a mostani. Ehhez hozzáfűzte egy személyes kutatói tapasztalatát: „Pont ez a dilemma merült fel bennem az autizmus kutatása kapcsán: lokális megoldások és jó gyakorlatok születnek, de nem tudnak elterjedni szerte a világon, és nem tud feltétlenül működni máshol ugyanaz a jó dolog.”
Hátrányos helyzetű gyerekek, család, párkapcsolat
A következő nagyobb blokkot az indította el, hogy bár Helgáék kutatási eredményei azt mutatják, hogy a hallgatók számára gördülékenyen ment az átállás a távolléti oktatásra, Pachner Orsolya szavai szerint most extra nehézségek vannak egyes családokban. Felidézte azt is, hogy tavaly tavasszal azt jósolták a szakértők, hogy bébibumm várható a népesedést illetően a karantén hatására, de most láthatjuk, hogy ez nem így történt, hiszen csökkent a szexuális együttlétek száma a stabil párkapcsolatban élők között. Végső soron nem az újszülöttek, hanem a válások száma szaporodott meg, hiszen a nehézségek az összezártság miatt sokkal jobban koncentrálódnak. Sajnos ez sok esetben a családon belüli erőszakot is vonja magával, jelen helyzetben viszont pont azok a gyerekek vannak magukra hagyva, akik ezeknek a bántalmazásoknak az elszenvedői – hangsúlyozta.
„Óriási problémát jelent az, hogy vannak olyan hátrányos helyzetű, rossz családi körülmények között élő gyerekek, akik személyiségfejlődésének szempontjából a legnagyobb védőfaktor, ha kiszakadhatnak az otthoni közegből, lerakhatják arra az időre a terheiket, nehézségeiket, és jó osztályközösségben lehetnek olyan tanárokkal, akik figyelnek rájuk, de most nincs lehetőségük ezt megtenni” – magyarázta. Kiemelte: a szorongás és a depresszió tüneteit és kialakulását tekintve a legveszélyeztetebbek a serdülők a koronavírus-járvány, illetve a karantén ideje alatt.
Szorongás – Mi az a pont, amíg saját erőforrásból kezelhető?
Felmerült az is, hogy mikor érdemes hozzáértőhöz fordulni, ha szorongással, netán depresszióval kapcsolatos tüneteket észlelünk magunkon. Szakember segítségét kérni a második lépcsőfokot jelenti – mondta Nagy Beáta Magda –, de előtte még meg kell próbálnunk a saját erőforrásainkat kihasználni. Úgy véli, ehhez a legfontosabb az, hogy elfogadjuk: „Ez a helyzet minden, csak nem zökkenőmentes. Minél előbb belátjuk, hogy nem az, annál jobban járunk.” Szerinte érdemes tudatosítani magunkban azt, hogy „ez most egy ilyen helyzet, ami nehéz, amiben kínlódunk, amiben tele vagyunk negatív érzelmi állapotokkal és gondolatokkal, és most ez a jelen időnk, amiben ér bizonytalannak lenni, szorongani – sőt, inkább az a furcsa, ha valaki ebben a helyzetben nem szorong egy kicsit”. Hozzátette: „Panaszkodni is ér” – aminek egyébként feszültségcsökkentő hatása is van – mondta –, de persze nem árt mellette megoldásokat is keresni.
De hogyan keressünk megoldásokat, ha mintáink sincsenek? „Pszichológiai értelemben ez egy krízishelyzet: egy olyan helyzet, amit nem ismerünk, nem tudjuk, hogyan kellene megküzdenünk vele, az eddigi megoldási metódusaink nem válnak be” – magyarázta. Például: aki eddig úgy küzdött meg a problémáival, hogy a stresszes időszakban elment egy koncertre kitombolni magát, az most nem teheti meg. Ennek kapcsán Pachner Orsolya felhozta, hogy a könyvek, a filmek és a sorozatok is mintát adhatnak, hogy mit lehet csinálni egy ilyen helyzetben, és utalt arra, hogy mennyire megnőtt például A pestis c. regény iránti kereslet.
Nagy Beáta Magda rávilágított: a pszichológiában minden a fokozatokról szól. „Lehangoltnak lenni ér, szorongani ér, picit alvászavarosnak lenni ér, de tisztában kell lenni azzal, hogy mi számít már problémának” – mutatott rá. Majd arról beszélt, hogy a depresszió több annál, hogy egyszerűen lehangoltak vagyunk: „Az az, hogy motiválatlan vagy, hogy nem bírsz reggel felkelni, hogy fizikai fájdalommal jár az, hogy figyelned kell, hogy nem vagy jelen, és emiatt állandóan önvádló gondolataid vannak, leértékeled magad.” Ha ezek mellett még testi tünetek és huzamosabb ideig fennálló alvászavar is fellép, akkor érdemes szakember segítségét kérni, amire most már sok járható út van, például beválhat az online terápia, vagy akár a telefonos lelkisegély-szolgálatok is – tette hozzá.
Az énidő
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy sokaknál eltűnt az énidő. Nagy Beáta Magda szerint az jelenti a legnagyobb problémát, hogy torlódnak előttünk a teendők, és sehol nincs az, hogy magunkkal és az érzelmeinkkel tudjunk foglalkozni. Erre azt tanácsolta, hogy jelöljük ki az aggódás óráját, amikor tudunk arról elmélkedni, bizonytalannak lenni akár. Krekó Kata a másik végletet hozta fel példának: azokat, akiknek túl sok énideje lett, akikre „rászakadt a nagy semmi”, mert korábban pörögtek, beosztották a napjaikat, most meg strukturálatlanná váltak a napjaik, és nem tudják, hogyan foglalják el magukat. Nekik most el kell kezdeniük nagyon tudatosan felépíteni, valamint belülről irányítottá tenni azt, ami eddig kívülről volt kontrollálva nekik – kezdve azzal, hogy hánykor kelnek fel. Pachner Orsolya felhívta a figyelmet arra, hogy a strukturálatlanság nemcsak azokat érinti, akiknek most túl sok szabadideje lett, hanem azokat is, akiknek pont hogy nagyon kevés, de abban egyetértett, hogy a strukturálás fontos megküzdési stratégia.
És hogy mit tehetünk még? Nagy Beáta Magda véleménye az, hogy a járványhelyzet ideje alatt – mivel a negatívumot megszüntetni mi magunk nem tudjuk – arra kell törekednünk, hogy a negatív dolgok mellé próbáljunk minél több pozitív tevékenységet behozni az életünkbe, hogy egyensúly legyen. Ilyen lehet például a társas kapcsolatok felértékelődése nyomán egy online kávézás a legjobb barátnőnkkel, amit szerinte ugyanúgy beütemezhetünk a napunkba, mint a feladatainkat, hiszen az örömteli tevékenységek is tervezhetők, sőt, tervezendők, mert a legjobb szorongáscsökkentő a kiszámíthatóság, amit ezzel a módszerrel elérhetünk. Az is egyfajta kiszámíthatóság, ha célokat tűzünk ki magunk elé, amit „Viktor Frankl óta tudunk, hogy nagyon erős protektív tényező tud lenni.” Fontos tehát végiggondolni, hogy mit szeretnénk, ha vége lesz ennek a járványhelyzetnek, hova szeretnénk tartani, mit fogunk csinálni? És persze egyúttal gondoljuk végig azt is, hogy mi hiányzott az életünk előző szakaszából? Vissza akarunk-e oda térni? Összeségében tehát a legfontosabb ebben a krízishelyzetben: legyenek céljaink – emelte ki.
A beszélgetés folyamán felmerült az is, hogy Helgáék vizsgálati kérdőívének kitöltői az oktatókat az alapján ítélték meg, hogy milyen gyorsan reagáltak a hallgatói e-mailekre, viszont ez Aranyi Gábor megítélése alapján hatalmas stresszsor, Krekó Kata pedig bevonta a technostressz fogalmát. Ez lényegében annyit jelent, hogy 0-24-ben elérhetőnek kell lennünk, folyamatosan csipognak a készülékeink, állandóan válaszolnunk kell, de mellette önmagunkban is megvan a „lemaradástól való félelem”.
Rugalmasak voltak az oktatók vagy sem?
A kerekasztal-beszélgetés vége fele újra Helgáék kutatására terelődött a szó. Pachner Orsolya rávilágított: lehet, hogy egyes oktatók kiemelten sok energiát raknak az online óráik működésébe, de pont emiatt maradt kevesebb idejük a hallgatókkal való kommunikációra, pláne akkor, ha voltak annyira tudatosak, hogy betartották az énidőt. Helga pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy bennük is felmerült a kapott eredmények kapcsán, hogy elképzelhető, hogy egy bizonyos oktató átlagon felüli rugalmassággal kezelte az átállást, de pont ezért annyi e-mailt kapott, hogy elveszett valahol az egyik, ezért válaszolt csak később – mégis a hallgatók szemében emiatt kevésbé rugalmasnak lesz elkönyvelve, a kérdés tehát nagyon összetett.
Hallgatói vélemények
A kerekasztal-beszélgetés végén a jelenlévő hallgatóknak lehetőségük nyílt megosztani a saját tapasztalataikat. Szó esett arról, hogy mennyi változást hozott az életünkbe a kötelező, előírások szerinti, orrot és szájat eltakaró maszkhasználat. Például rendszeresen megesik az egyik résztvevővel, hogy elfeledkezik arról, hogy rajta a maszk és abban vezet haza egyedül a saját autójában – innen üzenem neki, hogy nincs egyedül ezzel. Aztán az sem meglepő és egyedi eset, ha filmnézés közben azon gondolkozunk, hogy a szereplők miért nem viselnek maszkot a boltokban vagy a tömegközlekedési eszközökön. Az is elhangzott, hogy ma már az a furcsa, ha valakin a szabály ellenére nincs vagy nem jól van a maszk, és nem az, ha valakin van.
Egy személyes pedagógusi példát is hallhattunk az egyik hallgatótól, aki alsó tagozatos gyerekeket tanít táncolni: már nem az az elsődleges, hogy „Maradj csöndben! Állj be a sorba! Fogd meg a párod kezét!”, hanem az, hogy „Vedd fel a maszkod!” vagy éppen „Hol a maszkod?” – mondta, majd megosztott a résztvevőkkel egy aranyos történetet is. „Történt nemrég, hogy egy hétéves kislány leült a földre és elkezdett zokogni. Kérdeztem tőle, hogy »Hát mi történt?«, mire ő: »Johanna néni, én tudom, hogy most nem szabad senkit sem megölelni, de megölelnél? Nem mondjuk el senkinek.« Nyilván megöleltem a kislányt” – mesélte.
Estébe nyúló beszélgetés
A visszaemlékezés után le is járt a beszélgetésre tervezett másfél óra, viszont a szervezők úgy vélték, ameddig van kedv és mondanivaló, addig lehetőség is van a további beszélgetésre – aminek így végül este fél nyolckor lett vége. Erről a részéről már nem szeretnék beszámolni, mert azt gondolom, hogy ami a rendezvény zárását követően elhangzott, annak ott is illik maradni. Annyit talán elárulhatok, hogy nagyon izgalmas témákat boncolgattak együtt az oktatók és a hallgatók: volt szó arról, hogy félreértelmezzük-e az introverziót, milyen átrendeződés van most a kapcsolati hálónkban, milyen hatással van a járvány a hét-nyolcéves és az alatti gyerekekre, de beszélgettek a tudatos jelenlétről, sőt még a házi kenyérsütési láz pszichológiai oldaláról is.
Kiemelt kép: 7info.ru
