„Romhányi, a rímhányó”, a Nagy szamárfül c. kötet szerzője, a Macskák c. musical, illetve több opera magyar szövegének megalkotója és számos rajzfilm írója idén március 8-án lenne 100 éves. Születési évfordulójának alkalmából leányával, Ágnessel telefonon beszélgettünk édesapja gyermekkoráról, zeneszeretetéről és munkásságáról.
Milyen volt Édesapád gyermekkora? Honnan indult el?
Édesapám apja állomásfőnök volt Budafok-Nagytétényben. Az állomásfőnökség akkor magas társadalmi rangot jelentett, a helyi értelmiség gyakran összeült beszélgetni, eszmecserét folytatni. Nagyapám, akit én már sajnos nem ismerhettem, mert egyéves koromban meghalt, rengeteg gúnyverset írt eme társaság tagjairól. Kiváló rímkészsége volt és jól verselt, tehát a költői véna már nála felbukkant. Nagyanyám a sváb-tót származású Smicsek Anna, akinek vendéglője volt Berlinben még a világháborúk után. Itt is ismerte meg a nagyapámat. Édesapámnak volt egy nyolc évvel idősebb bátyja, Tivadar, illetve egy nővére, Anna. Tivadar még Berlinben született, a nagyszüleim 1920-ban jöttek haza, apám 1921-ben már Nagytétényben jött a világra. Érdekes tény, amit még nem sokszor mondtam el, hogy apám a szülei által majdnem kétnyelvű volt: a magyar mellett a németet is magas szinten beszélte.
Iskolai taníttatása hogyan alapozta meg a pályáját?
Apám a ciszterekhez járt gimnáziumba, ami egy nagyon erős iskola volt és fantasztikus tanári karral rendelkezett. Zenetanára Rajeczky Benjámin [Kodály-tanítvány, neves zenetörténész, egyházzenész, zenepedagógus – a szerző] volt, aki a Gregorián szépségébe vezette be apámat. A cisztereknél 72 fiúból állt az osztály, a latin mint idegen nyelv abszolút evidens volt, de ógörögül is tanultak. Apám olyannyira éltanuló lett, részben a bátyja segítségével, hogy az országos tanulmányi versenyen ógörögből első, latinból pedig második helyezést ért el. Ez utóbbi egyébként egész életén keresztül bántotta, hogy „csak” ezüstérmes lett.
Verseiről és fordításairól vált híressé, a pályaválasztásnál mégsem az írás állt az első helyen…
Apám először zenésznek készült, brácsázott. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanult, azonban egy baleset következtében eltörte a kisujját – ahogy ő mondta, szerencsére – végül az írás felé fordult. Előtte operatanszakon befejezte a tanulmányait, hogy meglegyen a diplomája, de sosem készült operaénekesnek. Hogy először a zene vált a fő irányává, nem csak Rajeczky tanár úrnak köszönhető, hiszen mindig is volt affinitása a zenéhez. A brácsa mellett kiválóan zongorázott is, amíg a baleset meg nem történt.
Szovjet hadifogságba kerül, társaival zenekart alapít. Mondhatjuk, hogy ekkor a zene mentette meg az életét?
A hadifogságban, ahová 1944-ben került, nagyon sok zenésszel találkozott, többek között a Cseh Filharmónia tagjaival, akikkel egy zenekart alapítottak. Ennek köszönheti a túlélést is, hisz az oroszok megbecsülték a művészeket és a konyhára osztották be. Ekképpen éhen nem halt, és kiválóan megtanult főzni. Még egy pozitív hozadéka a fogságnak: volt egy német nyelvű könyvtár is, és mivel apám, ahogy azt említettem, kiválóan beszélt németül, többek között Goethe és Heine verseit olvasta és memorizálta. Ahogy a humor, úgy a kultúra is hozzátartozott a túléléséhez.
Hogyan kezdett verseléssel foglalkozni?
Ifjabb korában, az 50-es, 60-as években több fellépése volt, mint konferanszié, amihez Várkonyi Zoltán [kétszeres Kossuth-díjas színművész, filmrendező, színházigazgató – a szerző] szerződtette a Vígszínházba, méghozzá olyan alapon, hogy apám volt egykor latinból a korrepetitor tanára. Apám megmutatta Várkonyinak a verseit, melyeknek nagy része a Nagy szamárfül c. kötetben fellelhető, aki erre nagy lelkesedéssel felkérte, hogy legyen „hézagkitöltő” az egyes műsorszámok között. Ezekkel olyan nagy sikere volt, hogy alig akarták leengedni a színpadról. Így kezdődött, apám ezzel alapozta meg a versei sikerét.
Ezek a versek végül roppant népszerűek lettek, és az első időben szájhagyomány útján terjedtek. Sok levél érkezett hozzánk, melyben a versek írásos változatát kérték. Egyfajta postaforgalom indult nálunk, nagy volt a levelezésünk, apám maga gépelte a régi Erika írógépén indigóval a verseket, mi pedig családilag ragasztottuk a borítékokat. Kötetbe végül a Móra Könyvkiadó rendezte és posztumusz jelentette meg 1983-ban.
Milyen munkamódszerei voltak, hogyan dolgozott?
Abban az időszakban, mikor gyakoriak voltak a fellépései, apám éjszaka dolgozott. Ez nagyjából 45-48 éves koráig volt jellemző, ekkor megfordult az életrendje, és reggeli időben, 7 órakor ült le az íróasztalához. Délután csak akkor, ha egy feladat nagyon sürgős volt, este pedig jóformán egyáltalán nem. Magam sem tudom megítélni, hogy mitől változott meg a napirendje, talán mert a késő estig nyúló konferálás után sokáig aludnia kellett. Majd jöttek a rajzfilmek, melyek otthoni koncentrációt igényeltek, és megtörtént az életmódváltás.
Melyik volt a legkedvesebb munkája?
A rengeteg sikere mellett legbüszkébb a zenés fordításaira volt. Azt nem lehetett anélkül megcsinálni, hogy a fordító ne „bújjon bele” a kottába. Legkedvesebb operafordítása Gluck Orfeusz és Euridiké c. műve volt, amit amúgy is imádott, és nagyon-nagyon boldog volt, hogy megkapta ezt a feladatot. A másik Rossini: Ory grófja, melyet 1960-ban mutatott be az Operaház olyan énekművészekkel, mint Házy Erzsébet, Réti József, Faragó András és Melis György. A próbákat nemegyszer én is megnéztem.
Hogy néz ki az operafordítás? Mit kell tudni hozzá?
Amit nekem apám mindig mondott, úgymond „bújtatott tanításként”, hogy egy zenés szövegnek olyan módon kell megszólalnia, mintha arra a nyelvre írták volna eredetileg is. Teljesen spontán módon kell hangoznia és természetesnek kell lennie. Ehhez két dolog szükséges a fordító részéről: a kotta és zene magas szintű ismerete és a magyar nyelv tudása. Az idegen nyelv itt kevésbé fontos, mert a nyersfordításból már megkapjuk a szöveg értelmét. Az idegennyelv-ismereten kívül más kritériumok vannak: elsősorban az énekelhetőség, másodszor pedig a formai dolgok betartása.
Hozzá kell tennem, hogy amellett, hogy nehéz, az operafordítás egy nagyon hálátlan feladat is. Addig rendben van, hogy a közönségnek tetszik a darab, de hogy ki írta a magyar szöveget – és valóban, inkább meg kell írni, nem pedig lefordítani – azt senki nem tudta. Sokak számára az is ismeretlen, hogy a Macskák c. musical magyar szövegét is apám írta, annak ellenére, hogy a darab 1983 óta – ami apám halálának éve is – műsoron van.
Életében nem kapott elismerést, az első interjú vele későn született, az érdemes művész kitüntetést is a halála évében kapta meg. Hogyan érintette őt ez?
Természetesen bántotta. Mikor az érdemes művész elismerést megkapta, akkor már a halálos ágyán volt, nem is tudta, hogy mit kap. Ugyan nagyon sok interjúban hangoztatta, hogy őt nem érdeklik a díjak, a hivatalos elismerések, mert a közönség szeretete pótolja. De azért ez nem teljesen volt igaz, rejtett fájdalomként élt benne.
Te mennyit érzékeltél a közönség szeretetéből?
Apám roppant népszerű volt, nem tudtunk úgy elmenni valahová, hogy ne súgtak volna össze az emberek mögöttünk. Ez nem volt mindig könnyű nekem, volt bennem emiatt egyfajta szemérmesség. Mindig sokat tanultam, hogy saját jogon és ne az apám miatt kapjak kitűnő osztályzatot.
Téged is bevont a munkába, mondhattál véleményt a készülő rajzfilmszövegekről?
Ó, nekem nagy szerepem volt ebben, de nem tudtam róla. Mikor elkezdett gyermekdarabokat írni – négy nagyobb színházi művet alkotott: a Csipkerózsika, a Hamupipőke, a Hókirálynő és az Igen-nem királykisasszony címűt – ezeknek az első hallgatósága én voltam 6-7-8 éves koromban. Mikor elkészült egy-egy fejezettel, akkor azt mondta: „Gyere be, felolvasok neked valamit.” Amellett, hogy én ezeket mindig nagyon élveztem, egyfajta kontroll is lehettem apámnak: mikor egy részt nem értettem, akkor apu vagy elmagyarázta, vagy pedig átírta azt a bizonyos sort. Mivel, ha én nem értettem, akkor valószínűleg a többi korombeli gyerek sem. Volt ebben némi pedagógiai érzék is, hogy mennyire egyértelműsítse a szöveget és mennyit hagyjon meg a szülőknek, hogy ők magyarázzák el az adott szót gyermekeiknek, hogy általuk tanulja meg, értse jobban a nyelvet.
Mit szeretett csinálni Édesapád, mikor nem írt? Hogyan pihent?
Három dolgot tudok felsorolni. Az egyik a közös délutáni sétáink itt a Sváb-hegyen. A másik, hogy körülbelül hetente négy estén lejárt a Fészek klubba bridzsezni, ahol olyan partnerei voltak, mint Kadosa Pál [kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus – a szerző] vagy Ferenczy György [érdemes zongoraművész, a Zeneakadémia zongora tanszékének egykori vezetője – a szerző]. Ez volt számára a legnagyobb kikapcsolódás, szellemileg a bridzsnél semmi más nem pihentette jobban. A harmadik pedig, amikor közösen hallgattunk klasszikus zenét.
Te is operadramaturg és író lettél. Édesapád hatása ez?
Rendkívül szerettem volna apunak imponálni, mert azt már gyerekként láttam, ahogy ír. Hamarabb tanultam meg kottát olvasni, mint betűt, mivel három éves koromban zenei óvodába írattak szüleim, amit nem tudok eléggé meghálálni. De a betűket nem tanították meg. Mikor erre rákérdeztem, azt válaszolták, hogy azért nem, hogy ne unatkozzak majd az iskolában. De ahogy elkezdtem írni tanulni, nagyjából 7 éves koromban, belefogtam a versírásba. Nem másért, csak hogy apunak imponáljak. Utána pedig én is íróvá lettem. Úgy érzem, apám vonalából és saját munkásságomból leginkább a zenés műfordításokat emelném ki, több mint 40 opera és két musical (Sakk, Dr. Zsivágó) „magyarítását”.
Nagyon szépen köszönöm Romhányi Ágnesnek a beszélgetést!
Kiemelt kép: Libri Magazin
