1939, Nagy-Britannia. Mibe kapaszkodhat egy egész ország és annak kiszolgáltatott népe, ha a küszöbön álló háború miatt a jövő kiszámíthatatlan és felfoghatatlan? Az Ásatás (The Dig) feltár a kérdésre egy lehetséges választ: a múltba.
A II. világháború küszöbén a Suffolkban élő Mrs. Pretty (Carey Mulligan) felbérel egy egész életében régészeti ásatásokon dolgozó munkást, Basil Brownt (Ralph Fiennes), akit édesapja tanított ki a régészmesterségre, majd autodidakta módon képezte tovább magát, amiben javarészt a kutatás és a múlt iránti szenvedély vezérelte. Mivel a férfi nem valamely neves angol múzeumnak dolgozik, sokan nem bíznak a képességeiben. Ám Mr. Brown az eleinte sírhalmoknak hitt régészeti ásatások helyén hatalmas jelentőséggel bíró leletekre (pontosabban az azóta világszenzációvá vált kora középkori, angolszász Sutton Hoo-i hajósírra) bukkan. A régészeti berkekben hatalmas felbolydulást és izgalmat kiváltó leletek felderítésének híre azonnal szárnyra kel, hatalmas jelentőségük miatt pedig a munka irányítását átveszik Mr. Browntól, mivel egy ilyen történelmi jelentőséggel bíró felfedezést nem bízhatnak valakire, akit még csak régésznek sem tekintenek.
A megtörtént eseményeket feldolgozó film alapját John Preston The Dig című, 2007-ben megjelent történelmi regénye adta, és nem túlzás azt állítani, hogy az ebben leírtak igazságot szolgáltattak. Méghozzá azok számára, akik a hatalmas történelmi-régészeti jelentőségű szenzáció felfedésében a legnagyobb szerepet játszották, és akiknek nevét ennek ellenére évtizedekig nem ismerték el a felfedezés kapcsán. Így történhetett meg, hogy Mrs. Pretty (Edith Pretty) és Basil Brown nevét csupán pár évvel ezelőtt tüntették fel a lelet mellett, amely napjainkban a British Museumban látható – nem ördögtől való a gondolat, hogy ebben John Preston regényének is szerepe volt.
Az Ásatáson érződik, hogy mérhetetlenül nagy tisztelettel és érzékenységgel viseltetik a történet és annak szereplői iránt. Az ausztrál színházi és filmrendező, Simon Stone úgy bánt ezzel a filmmel, mint a hímes tojással, ám meglehetősen jó értelemben: olyan finoman nyúlt az alapanyaghoz, és szintén ebben a szellemben alkotta meg a filmet, hogy a végeredményen is ez az érzékenység, ez a végtelenül emberi felhang érződik. Az Ásatás komótosan pörgő, lírai hangvételű és festői látványvilágot felvonultató alkotás (a szó valóban művészi értelmében) és nagyon egyszerűen fogalmazva: gyönyörű film. Gyönyörű egyrészt esztétikai értelemben; ez elsősorban az operatőr, Mike Eley munkáját dicséri, aki többek között a The White Crow – Rudolf Nureyev élete, a Made in Italy, a Két nő – egy ház és a Blackbird című filmeket is fényképezte. Nem túlzás, hogy a filmet bármely random pontján megállítva egy önmagában is lenyűgöző látványvilággal bíró állóképet kapnánk. Ezzel párhuzamosan az Ásatás az emberi lét pillanatnyi és törékeny mivoltát, illetve a múlt, a történelem szerepére és annak hatására irányuló üzenetét is megható szépséggel hordozza magában. Az Ásatás így lett egyszerre bús, mégis lélekemelő költemény.
Mindezek ellenére sem lehet viszont azzal vádolni, hogy romantizálná akár a feltárást, akár magát a régészlétet. Bár megértjük laikus nézőként is azt a szenvedélyt és izgalmat, amely a múlt egy jelentős darabjának feltárása vagy már annak pusztán lehetősége mögött rejlik, a film közel sem kelti azt az illúziót, hogy a régészek élete csupa kaland, vagy hogy kétnaponta belebotlanak Tutanhamon kincsébe. Óriási adag kitartás, türelem és elszántság kell hozzá, és persze jó adag szerencse.
Az Ásatás további nagy erénye a szereplőgárdája. A főszerepben az alázatos és a maga csöndes módján végtelenül szenvedélyes régész, Basil Brown karakterére egyszerűen tökéletes választás Ralph Fiennes, aki az utóbbi időkben szereti a drámaibb, melankolikusabb oldalát kidomborítani. Gondolhatunk itt akár a 2018-as The White Crow-ra is, amelynek rendezője, és amelyben a világhírű balett-táncos, Rudolf Nureyev egykor tekintélyes, ám idősebb korára megtört orosz balettmesterét alakítja. Ráadásul amellett, hogy a Schindler listája hidegvérű náci SS-tisztjétől kezdve a Grand Budapest Hotel M. Gustave-ján és az Angol beteg Almásy Lászlóján át Voldemortig bárkit eljátszik, a legkülönbözőbb akcentusokat képes hitelesen elsajátítani. A The White Crow-ban például tökéletesen beszélt orosz, míg a Schindler listájában német akcentussal, az Ásatásban pedig egy egészen döbbenetes angol nyelvjárással rukkolt elő. Rajta kívül természetesen a másik főszereplő, az özvegy Mrs. Prettyt alakító Carey Mulligan mellett sem mehetünk el szó nélkül, akinek a jövőképét a közelgő háború mellett személyes tragédiája is beárnyékolja. Mindezek tudatában néz a következő háború elébe – megtörten és reményvesztetten.
Az Ásatás egy olyan alkotás, amelynek könnyű eltelni minden egyes apró, gyönyörűen fényképezett részletével, hogy aztán amint véget ér, torokszorító, mégis szívmelengető érzésekkel a felvetett kérdéseken merengjünk. A Netflix legújabb történelmi darabjával újfent bizonyította (nem mintha még bármit is kellene e téren bizonyítania), hogy a streamingcsatornák térhódítása korántsem jár a drámai, festői látványú, nemes egyszerűséggel szép és emberi, ugyanakkor illúzióktól mentesen hiteles filmek halálával. Sőt.
Képek forrása: Netflix, whatsontv.co.uk, news.artnet.com
