A Manderley-ház asszonya című klasszikus legújabb változata 2020 októberében debütált a Netflixen, Ben Wheatley rendezésében. Semmiképp sem egyszerű a nagy sikerű, 1940-ben bemutatott Hitchcock-verzió után egy olyan filmet létrehozni, amely méltó az eredetihez, vagy akár még felül is múlja azt. A 2020-as változat nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, ugyanakkor lenyűgöző képi világa és díszlete miatt érdemes a megtekintésre.
Ben Wheatleynek nem ez az első filmje, ő rendezte többek között a Halállista (Kill List) című 2011-es, illetve az Össztűz (Free Fire) című, 2016-ban bemutatott filmet is. Mindezek mellett is A Manderley-ház asszonya lehetett volna a legnagyobb sikert hozó filmje, ha sikerül beváltania a hozzá fűzött reményeket.
A film Daphne Du Marier 1938-ban megjelent, azonos című regénye alapján készült, nagyrészt pontosan követi az eredeti könyv cselekményét. A történet középpontjában egy friss házaspár áll, akik nászútjukat követően beköltöznek a férj tulajdonában álló Manderley-házba, ahol a néhai Mrs. de Winter rejtélyes halálát körüllengő titok nehezíti meg életüket. A cselekmény egy nagyobb fordulatot tartogat, amely a film vége felé tör felszínre. Egy jó filmhez elég lenne ennyi is, egy jól felépített történet, egy csavarral, majd a várva várt happy end. A film azonban nem tudja hitelesen átadni a regény hangulatát, a történet nem építkezik megfelelően, túlzottan nagy hangsúly kerül Rebecca személyére, szinte minden egyes jelenet az ő titkait fedi fel, és így a többi főszereplő karaktere elrajzoltabbá, személyiségük egyhangúvá válik, nem kapnak elég mélységet. A Manderley-ház adja meg tulajdonképpen a film értelemzési keretét, ez az a hely, ahol minden titokra fény derül a film végére. Amíg azonban eddig eljutunk, hatáskeltő jelenetek tömkelegével találkozunk, a titokzatos szobák kinyitása, a nyugtalanító álmok mind-mind azt segítik elő, hogy a ház egykori úrnőjének, Rebeccának a titkait felfedjék. Ezek mellett azonban a történet egysíkúvá válik, néhány jelenetnek semmilyen egyéb funkciója nincs, csak az izgalom fokozása miatt kapnak helyet a filmben. Ezt azonban a kétórás játékidő végén bekövetkező fordulat nem tudja beváltani a nézőkben, egész egyszerűen a komplexitás hiánya miatt. A film dramaturgiai felépítése sem mondható kiválónak. Az első félórában csak a szerelmi szál kibontakozása látható, majd a Manderley-házba való beköltözés után teljesen más ívet kap a történet, ami egészen a zárlatig húzódik.
A főszerepeket a Mamma Mia második részében megismert Lily Jamesre, illetve Armie Hamerre osztották, aki játszott többek között a hatalmas sikert hozó Szólíts a neveden (2017) című filmben is. Mindkét színész nagyon tehetséges, amit már több filmben is bizonyítottak. Ebben az alkotásban azonban a színészi játék kissé mesterkéltnek tűnik, a karakterek nem elég összetettek, így a színészek nem kaptak megfelelő lehetőséget arra, hogy sokszínűen játsszák el szerepeiket. A kettőjük közt kialakuló szerelmi kapcsolat sem tűnik túl hitelesnek, a kémia nem igazán működik a két színész között. Velük ellentétben a Mrs. Denverst alakító Kristin Scott Thomas nem okoz csalódást. Az első jelenetétől az utolsóig hitelesen, erős jelenléttel játssza el a zsémbes házvezető szerepét. Az ő színészi játéka egyértelműen emeli a film színvonalát.
A sok negatívum ellenére, egy vitathatlan érdeme van a filmnek, ez pedig a korhű és rendkívül szép díszlet, amely tökéletesen lefesti a történet hangulatát. Ez bizonyos fokig kompenzálja a film hiányosságait, mert ennek köszönhetően a kosztümös filmekben megszokott autentikus hangulatot átérezheti a néző, ezáltal pedig maga a történet is erősebb hatást kelthet benne. Ha valamiért megéri megnézni a filmet, az mindenképpen a látvány. Ez az a tényező, amelyben mindenképp felülmúlja az 1940-ben bemutatott, Alfred Hitchcock rendezte változatot. Hitchcock filmje óta azonban több mint 70 év telt el, úgyhogy a filmes technológiák fejlődése miatt napjainkban a látványtervezés nyilvánvalóan sokkal előrébb jár, mint akkoriban, ezért ebből a szempontból nem feltétlenül hasonlítható össze a két változat. A regényből készült első változat hatalmas sikert aratott a nézők körében. Ugyan egy nagyon régi, fekete-fehér filmről beszélünk, de mégis egy mai napig elismert filmtörténeti klasszikusnak számít. Ennek fényében érdemes feltenni a kérdést, hogy szükséges volt-e még egyszer filmre vinni a történetet, amiből több film, sőt még musical is készült. Egy klasszikust újra feldolgozni általában jó ötletnek tűnik, ahhoz azonban, hogy ugyanabból a történetből valami jobb, valami különleges jöjjön létre, több kell annál, mint ami a technológiai fejlődésének köszönhetően, bizonyos pénzösszeg befektetésével minden filmes számára adott. Egy jó feldolgozáshoz az alaptörténetnek bizonyos fokig meg kell újulnia, kell valami plusz, ami miatt a néző szívesen ül le a képernyő elé, majd a film végén elégedetten távozik. Ezt az élményt a Manderley-ház asszonya 2020-as változata nem tudja teljes mértékben megadni, ugyanakkor elsősorban képi világa és hangulata miatt érdemes egyszer megnézni.
Képek forrása: port.hu, filmtekercs.hu, magyarnemzet.hu
