Tudós tanáraink – tanár tudósaink 3.
Bács Tamás egyiptológus, egyetemi docens március 15-én kapta meg a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Az ELTE BTK Ókortudományi Intézetének igazgatójával, az Egyiptológiai Tanszékének vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan vált a sziklasírokkal telitűzdelt thébai nekropolisz világának sikeres kutatójává.
Hogyan dőlt el, hogy egyiptológus lesz? Az érdeklődés kiskorban kezdődött?
Igen, mint mindenki, természetesen gyerekként én is régész szerettem volna lenni… Na, de eddig a közhely. Kicsit komolyabban szólva: gyerekkoromban a görög mítoszok, a homéroszi világ vonzott, és sokáig egyértelmű volt számomra, hogy helyemet valahol az ókortudomány görög–római szegletében fogom megtalálni. Nem véletlen tehát, hogy egyetemi tanulmányaimat a történelem szak megkezdése mellett (ekkor ugyanis még nem volt külön egyiptológia szak) a klasszika-archeológia és provinciális régészet szakon végeztem. Hogy mégsem ebbe az irányba fordultam véglegesen, azt már az élet egy váratlan fordulata hozta, ugyanis apám munkájából kifolyólag (diplomata volt), éppen megkezdett gimnazista éveim elején Egyiptomba kerültem. Ezalatt a három év alatt nem csupán Egyiptommal és az ókori tárgyi kultúrájával, de két olyan emberrel ismerkedhettem meg, Kákosy László és Török László professzorokkal, akik döntő személyes hatással voltak rám, és akikhez fűződő, idővel barátsággá fejlődő kapcsolatomnak mindmáig oly sokat köszönhetek. Elköteleződésemhez az egyiptológia iránt egyetemi éveim alatt már kétség sem férhetett, nem véletlen, hogy végzéskor klasszika-archeológia professzorom, Szabó Miklós, akit szintén büszkén sorolhatok szellemi mentoraim közé, neheztelve jegyezte meg, hogy másodmagammal engedtünk „az ókori kelet romantikája csábításának” (ebben „bűntársam” Kalla Gábor asszíriológus barátom volt).
Egyesekben talán felmerül: mit csinálhat egy egyiptológus Budapesten?
Röviden: azt, amit más ókorkutatók. De helyezzük ezt akkor kontextusba. Az egyiptológia mint az egyetemes ókortudomány része önmagát leginkább területtudományként határozza meg. Ebből adódik, hogy a Nílus-völgy első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig húzódó szakaszán létrejött ókori kultúra nagyon sokféle szaktudomány nézőpontja felől közelíthető meg, írásos és tárgyi emlékanyaga többféle látószöget kínál fel, amelyek spektruma ráadásul folytonosan tágul. Az ókori Egyiptom lényegében véve tehát tehetség, érdeklődés és képzettség függvényében magától értetődően tárgya – hogy csak néhány ilyet említsünk – a történészi, a filológusi, a régészi vagy akár a művészettörténészi perspektívából folytatott tudományos vizsgálódásoknak, értelmezéseknek. Mindez persze nemzetközi tudományosság dimenzióiba ágyazva.
Ha kérdését saját munkámra vonatkoztatom, akkor elsősorban Egyiptomban folyó helyszíni kutatásainkra eső részét említeném. Az 1983, majd 1995 óta végzett helyszíni kutatás dimenziói a lelőhely, az ókori Théba nekropolisza által felkínált választék sem kisebb, hiszen a vizsgálható jelenségkörök az egyén napi gyakorlatának szintjétől a társadalmi intézmények hosszú távú fejlődéstörténetéig terjed. Az anyag és az általa támasztott szellemi kihívás tehát adott, viszont szükséges itt néhány, a kutatásokra és az itthoni munkára kiható, azokat bizonyos értelemben korlátozó körülményre rámutatnom, amelyek részben a mai Egyiptom sajátos viszonyaiból, részben pedig abból az egyszerű tényből fakadnak, hogy a terepi munka külföldön folyik. Ez utóbbi elsősorban a dokumentációra vonatkozik, hiszen a feltárás során előkerült leletekhez, a sziklasírok falaihoz/díszítéseihez vagy magához a helyszínhez közvetlenül csak magának az ásatásnak az ideje alatt lehet hozzáférni. Egyszerűen szólva, csak az ekkor, ennek ideje alatt magán a lelőhelyen elkészült dokumentáltakkal lehet itthon dolgozni.
Előadás, Imola, Olaszország – 2019
Elsősorban tanár vagy kutató? Hogyan hangolja ezt össze?
Erre hadd idézzem csupán a klasszika-archeológia óriása, Szilágyi János György hitvallásnak is beillő véleményét, azaz „tanszéki tudományos kutatás nélkül nem tudok elképzelni színvonalas egyetemi oktatást.”
Ön szerint milyen egy „jó” bölcsésztanár?
Hogy milyen egy „jó” bölcsésztanár, nem tudom, viszont többel már találkoztam. Ha mégis valami közöset kell bennük találni, az mély humánumuk mellett az általuk megszerzett és átgondolt tudás továbbadására való képességük.
És milyen egy „jó” bölcsészhallgató?
Ahogyan nincs egy ideális „jó” bölcsésztanár, úgy egy „jó” bölcsészhallgató sincs. Tanári szempontból nézve a jó hallgató olyan, akiért érdemes bemenni az előadóba, a szemináriumi terembe. Ha viszont egyetlen szóval kellene leírnom, akkor az minden hezitálás nélkül az érdeklődő lenne.
Mennyivel kell másképp hozzáállni a dolgokhoz vezetőként, mint korábban?
Induljunk ki abból mindenféle közhelyeket kerülve, hogy ahhoz, hogy valaki vezető legyen, mindenekelőtt szuverén egyénnek kell lennie. Ez így nem mást, mint döntéshozást és az ezekért vállalt felelősséget jelent. Amíg ezt magánemberként saját magára vonatkoztatva teszi valaki, más súlyú a felelőssége, mint akkor, amikor ezek következményei a hierarchia adta kényszerűségből másokra is kihatnak. Ráadásul felelősséggel nemcsak mások iránt bírunk ilyen helyzetben, de a tudomány és annak különféle intézményei felé is. Talán mondanom sem kell, ennek gyakorlása nagyfokú alázatot követel.
Diplomaosztó 2019, ELTE BTK (hivatalos ELTE fotó)
A Magyar Érdemrend középkeresztjét mennyiben érzi ajándéknak és mennyiben tehernek?
Ha így teszi fel a kérdést, akkor egyiknek sem gondolnám, anélkül, hogy egy ilyen kitüntetés jelentette felelősség terhét kicsinyíteni szeretném. Én ezt egy tudományág, az egyiptológia utolsó harminc éve teljesítményének egyfajta elismerésének tartom. A száz évnél is hosszabb múltra visszatekintő magyar egyiptológia tudományos pozíciói magához mérten mindig is jelentősnek mondhatóak voltak, akár hazai, akár nemzetközi viszonylatban nézzük. Ezt már csak fenntartani, az elődök munkáját tovább vinni is nagyon komoly feladat. Hogy ez sikerülhetett, hogy immár a magyar egyiptológia egyiptomi beágyazottságáról is beszélhetünk, az nem kis részben az 1983 óta folyó helyszíni kutatásoknak, kutatásaimnak köszönhetők. A thébai ásatásoknak sikerült elérnie azt, hogy más, régi egyiptológiai hagyományokkal rendelkező országokhoz hasonlóan immár nálunk is létjogosultsága legyen az egyetemi és múzeumi tudományos műhelyekben folyó kutatások mellett a terepmunkának. Sőt, ez jelentse a harmadik színterét vagy inkább kontextusát az egyiptológiai kutatásoknak.
Mik a jövőbeli tervei?
Ezek elsősorban helyszíni kutatásainkhoz kötődnek. Mint minden múltbeli táj, így a sziklasírokkal telitűzdelt thébai nekropolisz világa is olyan bonyolult környezetet jelent, amely egyszerre volt külső anyagi realitás, társadalmi konstrukció és az emberi szubjektivitások felépítésének olvasztótégelye. Könnyű belátni így, hogy kutatásaink a hagyományos régészeti alapkutatásnak minősülő feltárás mellett a tájrégészettől a tárgybiográfiáig, az ikonográfiai programoktól a mesterkéz-attribúcióig, a filológiai szövegértelmezésektől elemi szövegtani problémákig terjednek mások mellett. Egyetlen narratívába ezeket összefogni persze képtelenség, ellenben sorra venni ezeket, megpróbálni rájuk érvényes megoldásokat kínálni, talán mondanom sem kell, még nagyon sok, de annál szebb feladatot jelent.
Kiemelt kép: A 67. számú elitsír ásatásán (Egyiptom, Théba) – 2014 (fotó: Gebauer Sz.)
