Október 25-én droppolt a Jesus Is King, Kanye West kilencedik szólólemeze, ami egyben az első gospel-albuma is. Szokás szerint tologatta a megjelenést, változott a tracklist, sőt a teljes album (a korábban bejelentett Yandhit kukázta, és ez jött helyette), és szokás szerint nagy visszhangot keltett a korong a recepcióban. De míg eddig ez a felkavart por összességében pozitív volt, a Jesus Is King egészen más tereken lett megosztó.
A The Life of Pablo óta egészen érdekesen alakult az addig sem unalmas Kanye-életút. 2017-ben kiadott egy közös albumot Kid Cudival Kids See Ghosts néven, ami végtelenül pozitív fogadtatásban részesült: úgy tűnt, hogy Ye alkotói géniusza egyre inkább a csúcsán van (kézenfogva Cudi hasonló zseniségével és csodás hümmögésével).
Aztán 2018-ban Kanye „coming outol” a publikumnak – kiderült, hogy bipoláris. A mentális betegségét inspirációként felhasználva kiadta a ye-t ugyanezen évben, és bár recepciója már hullámzóbb volt, mint a korábbi anyagoknak, összességében azért pozitívan megítélt lemez lett. Pont emiatt, mikor bejelentette a Yandhit, nem is nagyon fordult meg a fejemben, hogy rosszul sülhet el. Tényleg úgy tűnt, hogy a kanyei alkotószellem most van a csúcson.
Azt már egyébként sejteni lehetett, hogy – bármi is a cím, de – az új albumnak erős kötődése lesz a kereszténységhez, legalábbis a gospelhez biztosan. 2019 első vasárnapjától rendszeresen privát koncerteket tartott a Sunday Service gospel-rapformációval, feldolgozva gospel-klasszikusokat és Kanye régi dalait (átírt, keresztény morálnak megfelelő dalszövegekkel). És ez még egy lapáttal dobott a várakozásomra, tudniillik Kanyétól eddig sem állt távol sem a keresztény tematika a dalszövegekben, sem a gospel mint alapanyag.
Alapanyag mint sample-alapanyag (a sample-ről többet itt). Kanye géniuszát már a korai produceri időkben is az mutatta meg igazán, ahogy az emberi hanggal mint teljes értékű instrumentummal bánik, sokszor csak egy-két plusz dob- és bassline-t hozzáadva (erről többet itt). Sem a sample-használat, sem az emberi hang használata nem volt teljesen invenciózus (azért volt nekünk egy J Dillánk is), de az a módszer, ahogy hozzányúlt, újszerű volt és lenyűgöző.
Kép forrása: The Undefeated, fotó: Kevork Djansezian/Getty Images
Konkrétan Grammy-t is nyert a Jesus Walks-ért legjobb rapdal kategóriában, és jelölték a BET-n legjobb gospel előadó címre, mindezt már 2004-ben. 2016-ban már egészen koncept-szinten jelen volt a keresztény mitológia a The Life of Pablóban, ami Pablo Picasso és Pablo Escobar mellett utalt Pál apostolra a címében.
Csakhogy korábban mindig egy sajátos csavarral integrálta a kereszténységet a dalszövegeibe. A Jesus Walks egy fiatal rapper dilemmáiról szól – hogyan egyeztethető össze a hustle és a kereszténység –, a Wolvesban többek között azzal a gondolattal játszik, hogy Mária és József hogy ismerkedne meg 2016-ban (a klubban egyébként), stb.
Ehhez képest a Jesus Is King a szöveg tekintetében meglehetősen egysíkú, merev kézzel nyúl a gospel gyökereihez, és kevés eset van, amikor igazán beleviszi a kanyei atmoszférát egy-egy dalba (ilyen mondjuk az On God és valamennyire a Use This Gospel). Alapvetően nagyon didaktikus szövegisége van az albumnak, ami nem az olyan formai változásoknak köszönhető, mint a káromkodások teljes hiánya vagy a bibliai tematikák – sokkal inkább ezen témák kifejtetlensége, üregessége, ami miatt gyakran végtelenül klisés és lényegében semmitmondó lesz egy-egy dalszöveg.
Az sem segít a dolgon, hogy összesen három dal lépi át a három percet, szóval ha van is egy-egy szövegben potenciál, nincs idő arra, hogy ki legyen fejtve. Kanyénak egyszerűen nem áll jól ezen az albumon a rövidség, egytől egyig befejezetlennek tűnik mindegyik szám, még ha valamelyik jobban is működik ebben a félig-meddigségben.
Kép forrása: National Review
Néha megpróbál aztán kitörni a didaktikusságból, és visszanyúlni a régi képességeihez a szójátékok és rímek terén – de ezek nem lesznek többek, mint próbálkozások. Az egész internet vesszőparipája a Closed On Sunday, és azon belül a Chick-fil-A sorok, és nem véletlenül. A Chick-fil-A amerikai gyorsétterem, főleg csirkés szendvicseket árulnak, és zárva tartanak vasárnapokon vallási okokból. Gondolom, ez alapján kábé megvan a kép, hogy miről szól a dal: be kell csukni vasárnap, mint a Chick-fil-A, félretenni az Instát és kézenfogva imádkozni a családdal. Szép ideológia, de végtelenül dilettáns megvalósítás, ami egy 21 Grammy-díjas előadótól, könyörgök, édeskevés.
Egyébként a korábbi önmagát, korábbi albumait, köztük a meg nem jelent Yandhit is az ördögnek tulajdonítja, ami megmagyarázza a Sunday Service-es átdolgozásokat és a Yandhi kaszálását is – „Jesus Christ did the laundry”. Csak sajnos akkor ezek szerint az ördög magával vitte a dimenzióval rendelkező dalszövegeket is.
Ha nem figyelünk a szövegre (ami valljuk be, mind a rap, mind a gospel esetében irdatlan hülyeség, de tételezzük fel), akkor zeneileg – szerencsére – össze van rakva a lemez, bár a korábbi albumokhoz képest így is a legkevésbé innovatív. Az eddigi eszközeit viszont legalább jól használja, és egészen sokszínű skálán mozog hangszerek terén (az akusztikus gitártól az orgonán át a már említett emberi hangig), hogy az album 27 perce izgalmas legyen.
És további eltagadhatatlan pluszpontok a közreműködők. Az állandó munkatársak, mint Ty Dolla $ign vagy Ant Clemons mellett szaxofonozott egyet Kenny G, sőt összeállt újra a Clipse, a szintén gyakori közreműködő Pusha T és bátyja, No Malice régi bandája. (Vicces, hogy No Malice egyébként Malice néven futott anno, de megtért, és azóta keresztény zenét csinál.)
Összességében a Jesus Is King Kanye eddigi legközepesebb albuma. A pozitívumok, amiket fel lehet mellette hozni, valóban pozitívak – de semmi innováció nincs bennük. És attól az embertől, aki összedrótozott állkapoccsal rappelt, aki a zenéjében tovább vitte J Dilla zenei örökségét, aki abból csinált beatet, hogy rekonstruálta a hangjával a dobokat a melódiára (úgy, hogy tudjuk, hogy az az ő hangja, de mégsem kínos, sőt iszonyú bólogatós), attól nekem a korrekt meg a közepes egyszerűen megbocsáthatatlan.
Kiemelt kép forrása: The Undefeated
