Ha csak belepillantunk egy hangosfilmbe Hollywood aranykorából, találkozni fogunk egy olyan akcentussal, amivel majdnem csak ott tudunk. Ez a jellegzetes kiejtés, ami összefonódott a Golden Age filmjeivel, viszont nem helyhez köthető: sokkal inkább státushoz.
Az akcentus neve legtöbbször Mid-Atlantic, néha Transatlantic. Az 1920-as évektől nagyjából az ’50-es évekig volt jellemző az USA-ban, mégpedig azért, mert tanították. A Transatlantic egy (majdnem) teljesen mesterségesen létrehozott akcentus, ami az amerikai arisztokrácia sajátja volt egy ideig, a „kommunikáció nemzetközi formájaként” oktatták a New England-i bentlakásos iskolákban. (A módszer egyébként analóg azzal, ahogy a brit arisztokráciát is tanítják a kiejtésre.)
A Transatlantic úgy lett létrehozva, hogy nyelvileg nehezen elhelyezhető legyen. Még könyv is készült, ami megtanítja a helyes beszédet (nem túlzok, egy idevágó fejezet neve Good Speech), ráadásul a szerző Edith Skinner azt a címet adta neki, hogy Speak with Distinction, tehát nem is rejtett cél az, hogy az arisztokrácia ezzel különböztesse meg magát a munkás- vagy középosztálytól. Tehát egy regionális jellemzőktől mentes akcentusról beszélünk – ld. a Mid-Atlantic kifejezést, ami a Los Angeles és a Egyesült Királyság közti területre utal –, aminek volt egy nagyon fontos praktikai haszna. De erről egy kis kitérő után.
Ugyanis van egy másik eredettörténete a Mid-Atlanticnek, ami sokkal inkább a technológiához kötődik, semmint az arisztokráciához. A ’20-as években nem volt túl jó a rádiók basszusa. A beszéd a hiányzó/minimális mély hangok miatt nazálisnak, szaggatottabbnak hatott, amiből kialakulhatott az akcentus három fő jellemzője. 1. A szó végi [r]-ek lekopnak, így például „mother”-ből „mothah” lesz. 2. A [t] nagyobb hangsúlyt kap olyan szavakban, amiket általában [d]-nek ejtenek, tehát a „wri[d]er”-ből „writah” kerekedik. 3. A magánhangzók britishebbek lesznek, kinyílnak, tehát nem „densz” lesz a tánc, hanem „daansz”. De ezeket hangzatosabban kifejti ez a videó.
A valóság egyébként valahol a kettő között lehet, de az előzményekről ennyi elég ahhoz, hogy a praktikai haszonra térjünk: pontosan a regionális jellemzők hiánya miatt egy olyan globális nyelv lett, amit minden angolul beszélő könnyen megértett, akár a rádióban, akár a színház utolsó soraiban is. De ha csak ennél a kettőnél jelent volna meg az akcentus, én most nem írnék cikket. Kellett hozzá Hollywood.
Hollywood Aranykora (kb. a ’30-as évektől kb. a ’60-as évekig) tömérdek technikai és kulturális fejlődés hatására kapta meg ezt a nevet. Minden globálisabb lett (ezzel a filmművészet – adornói terminussal – filmipar), bejöttek a hangos- és a színesfilmek, a mai stúdiórendszer létrejött, megrendezték az első Oscart 1929-ben, és pillanatokon belül az USA lett a filmipar közepe.
Az ipar pedig ugye akkor működik jól, ha a hatalmas termeléssel hatalmas fogyasztás is jár, tehát kellettek azok az arcok és nevek, amik ezt biztosítják: amik eladnak. Ilyen volt Cary Grant, Katharine Hepburn, Jimmy Stewart, Orson Welles stb., és a legtöbbjük a Transatlanticet beszélte. Az arisztokratának szánt akcentus tehát valamennyire átkerült a popba (hisz ezek az emberek bizonyos értelemben a bármilyen, de főleg középosztálybeli közönséghez szóltak ki a vászonról), még ha az elit és munkás közti distinkció ennek ellenére meg is maradt.
A második világháború jelentette a Mid-Atlantic hattyútáncát. Az erősödő munkás- és középosztály számára nem volt már akkora sárm a fehér arisztokrácia akcentusában, inkább a Marlon Brandó-i, On The Waterfront-os, felismerhető és tájolható akcentus lett a nyerő, amit egy hétköznapi ember is ugyanúgy beszél.
Marlon Brando az On the Waterfrontban (via IMDb)
Ez így kerek is lenne, viszont valami elgondolkodtatott, miközben kutattam a témát. Ian M. Harrisnek van egy könyve, a Messages Men Hear, amiben arról ír, hogy a férfi társadalmi nemen belül a férfiség és a maszkulinitás változó, különböző minták jöttek létre a médiák, művek, reklámok stb. hatására.
Egy olyan korban, amit csak Hollywood Aranykorának nevezünk, nyilvánvalóan a filmnek is lesz ilyen formáló hatása, amihez pont kapóra jöhetett a Mid-Atlantic – nem fogok konteóba átmenni, ez pusztán egy elméleti játék. Szóval azzal, hogy a Transatlantic nem regionális, egy filmben mutatott minta gyakorlatilag sokszor akkora közeget meg tud ragadni, mint korábban.
Én az It’s a Wonderful Life-ot (Az élet csodaszép) szoktam példának hozni, az eléggé didaktikus a témához. George Bailey, egy fehér, keresztény fiatalember (beszéljünk a hollywoodi mintákról), aki utazni és felfedezni szeretne – a felfedező/kalandor Harris tanulmánya szerint egy klasszikus férfiségminta –, de át kell vennie a családi vállalkozást – elnök, önálló, pénzcsináló, kontroll –, végül saját családot alapít – családfenntartó – és próbálja a cégével átvészelni a gonosz konkurens mágnást és a világgazdasági válságot – be the best.
Lényegében Bailey a klasszikus maszkulin minták felét megtestesíti, és van egy tökéletes eszköze ahhoz, hogy minden fehér vallásos férfi (ami azért egy túlnyomó réteg) azonosuljon vele: egy totálisan neutrális akcentus. Egy olyan beszédmód, ami nem-hétköznapisága ellenére olyan univerzális, hogy mindenki azonosulhat vele, és átlépve ezt a gátat, tanulhat az ideális amerikai ember ideális amerikai álmából. Bailey története ugyanúgy szól a morálról, a vallásról, a reményről (meg a férfiségről) Alabamában, mint Los Angelesben.
Cary Grant és Audrey Hepburn a Charade-ben (via IMDb)
Természetesen ennek egy női oldala is létezik, azonban mást nem lehetne róla elmondani: léteztek a filmben ezek a radikális minták, amit egy univerzális nyelvvel továbbítottak mindenhová. Azért a férfi aspektusát emeltem ki a dolognak, mert a döntően republikánus és kvázi-patriarchális klasszikus Hollywoodban a női sémák sokkal kevésbé diverzek, mint a férfiminták, ami önmagában hatalmas probléma, de nem vág a cikkhez.
Tehát a Mid-Atlantic a háború utáni bukása pont amiatt történhetett, mert ennyire ideális és irreális képet kaptak, és mégis jött a Pearl Harbor, akcentus meg amerikai álom ide vagy oda. Hogy kreált emberek kreált akcentusokkal kreált morálokat adtak át nekik, amihez a valóság nem tartotta magát.
Mert valószínűleg ugyanúgy megvoltak ezeknek az embereknek a saját mintáik – ld. az On The Waterfrontot és a feltörekvő munkásembert –, és inkább azokkal foglalkoztak, arról kerestek idolokat. Azt már valamennyire ismerték – és amit ismer az ember, abban ha csalódik is, de kisebbet.
Kiemelt kép: It’s a Wonderful Life (via IMDb)
Felhasznált anyagok:
Why Do People In Old Movies Talk Weird?
The Origin of That Old-Timey Accent in Classic Movies
gGoran Blazeski: We found out why all the actors from Hollywood’s Golden Age have such a distinct and strange accent
Ian M. Harris: Messages Men Hear. Constructing Masculinities 9-20.
