A közelmúltban mutatták be a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói az Ódry Színpadon Weöres Sándor Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája című művének egy feldolgozását. Az előadás általános igazságok mellett néhány aktuális kérdéssel is behatóan foglalkozik. Kritikánkat olvashatjátok.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói Nagy Péter István rendezésében adták elő Weöres Sándor történetének egy értelmezését az Ódry Színpadon. Az előadás az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány címet kapta, „história” nélkül. Elsőre ez egy jelentéktelen módosításnak tűnik, könnyedén arra lehet következtetni, hogy csak a cím egyszerűsítése miatt maradt le ez a szó, de talán több van ebben. A „história” kifejezés általában egy, a régmúltból fennmaradt történetet jelöl, viszont ennek elhagyása sokak fülébe bogarat ültethet: most akkor aktuális kérdésekről lesz szó?
Weöres Sándor történetének egyik alapja a György-legenda, ami szerint Szent György megölt egy sárkányt. (Valójában a kereszténység európai terjesztésében vállalt nagy szerepet.) Az előadás az afrikai Silene városában játszódik, ahová megérkezik Giorgo lovag (Szent György megfelelője) a római hadsereggel, s itt két eltérő kultúra találkozik. A helyiek szokása, hogy minden évben feláldoznak egy szűz lányt a Sárkánynak, cserébe az nem bántja őket. Ezzel a szokással nem mindenki ért egyet, ez generálja a fő konfliktust.
Az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány nem akarja alapjaiban megváltoztatni ezt az alapot, a cselekmény nagyrészt ezek mentén halad. A finomhangolás a szövegkönyvön érzékelhető, a humoros és az éles megjegyzések egyaránt sorjáznak. A különleges szereposztás is segít más kontextusba helyezni ezt a történetet, mivel több női szerepet is férfi színész játszik. Ezzel egyrészt megidézi azt a történelmi jelenséget, hogy az ókori görög színházban minden szerepet férfiak játszottak, másrészt pedig állást foglal amellett, hogy a jelen társadalmában (és színjátszásában) már nem az az elfogadott, hogy nem alapján ítéljék meg az embereket.
Az a kettősség, amit a szereposztás generál, nagyszerűen jelképezi, hogy a történetben két nagyon különböző kultúra találkozik – legalább annyira eltérő, mint az ógörög társadalom és a jelenlegi. Ennek az érzékeltetése önmagában is egy kiváló eredmény, de legalább ilyen fontos, hogy innen kerül ki a legemlékezetesebb alakítás is. Krisztik Csaba játéka Inganga szerepében megragadja a néző figyelmét, s egy pillanatig sem engedi el. Minden szót olyan odaadással ejt, hogy az jelentéktelenné teszi azt a tényt, hogy egy nőt játszik, mert csak az számít, amit előad. Az ő esetében nincs ebből komikum sem, és ennek betartásához nagy fegyelemre volt szükség rendezői és dramaturgiai oldalról is. Határozottan ez volt a jó döntés.
Az előadást az teszi igazán különlegessé, hogy ezt „csak úgy, mellékesen” meséli el. A középpontban a Sárkány, illetve annak a potenciális áldozatai vannak. Érdekes jelenség, hogy a jelöltek miként viszonyulnak ahhoz a gondolathoz, hogy feláldozhatják őket. Valakinek ez tragédia, valakinek megtiszteltetés, valakinek pedig remélt megtisztulás. De tényleg megfelelnek erre a célra? Tényleg érvényes rájuk, hogy még szűz lányok? Mitől lesznek azok? Mindhárom kérdésre az a válasz, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha arra van szükség, akkor mindannyian megfelelnek.
Ki dönti el, hogy teljesítik-e a szükséges kritériumot? A Sárkány? Nem! Ő csak megkapja a neki járó áldozatot (az ő szempontjából jutalmat), de arról, hogy ki legyen az, ki alkalmas erre, egy tanács dönt. Milyen az a Sárkány, akivel mindenkit rémisztgetnek, aki miatt mindenki félelemben él, de nem ő dönt arról, hogy mi, pontosabban ki a legmegfelelőbb neki? És miért pont azok döntenek erről, akik azt hangoztatják, hogy a Sárkány veszélyes, meg kell védeni tőle a helyieket? Egyáltalán létezik a Sárkány, vagy csak a megfélemlítés eszköze? Ilyen kérdéseket vet fel az előadás. Ezeket részben megválaszolja, ugyanakkor megadja a lehetőséget a nézőknek, hogy maguk is elgondolkodjanak rajta.
Nagy Péter István rendezése nagyon összeszedett, jól érzi a határokat, hogy meddig mehet el. Tudja, hogy mit kell kimondani, és mi az, amit elég sejtetni. Érdekes elgondolásnak hat, hogy a két felvonásnak eltérő a koncepciója az interakciók terén. Az első felvonásban a sokszereplős párbeszédek és a monológok a jellemzőek, míg a másodikban sokkal nagyobb hangsúly van a dialógusokon. A koreográfia megérne egy külön mélyelemzést, a zenei aláfestés nagyon jól eltalált, az átkötő jelenetek mindig felfokozott hangulatot teremtenek. (Ahogyan néhány más jelenet is, csak más megközelítésből.)
A különleges kellékhasználat nagyon sokat hozzátesz, ami az Ódry előadásain már-már megszokott. Tavaly A Mester és Margarita esetében is így volt ez, akkor a fodrászatokban használt ipari hajszárítók tűntek ki, most pedig több különlegesség is. Ezúttal hordókat használnak a lehető legváltozatosabb módon, például dobnak, ülőalkalmatosságnak és tárolóeszköznek is. Egy hűtőszekrény is új felhasználási módokat kap, de egy tehermozgató béka egy raklappal megspékelve is lehet csodálatos trón. Sőt, arra is rámutat ez az előadás, hogy néhány gerezd citrommal is csodát lehet tenni.
Összességében az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány egy kifejezetten szórakoztató, ugyanakkor nagyon komoly előadás. Aki nem fél attól, hogy gondolkodnia kell, annak bátran ajánlom.
Képek forrása: Ódry
