A ’70-es évek alatt óriási változásokon ment keresztül a zeneipar, s talán maga az „ipar” jelző is ekkor került oda a „zene” kifejezés mellé. Számos legenda kering erről az időszakról, kiváltképp arról, hogy hogyan éltek azok az emberek, akik ennek a világnak a szerves részei voltak. Ezt mutatja be a Bakelit című sorozat is. Sorozatajánlónkat olvashatjátok.
Milyen lehet az a sorozat, aminek az első részét Martin Scorsese rendezte, a zenék kiválasztásáért pedig Mick Jagger volt a felelős? Röviden: különleges. Hosszabban: egészen elképesztően dinamikus, pezsgő és lenyűgöző. Ilyen volt a Bakelit (Vinyl) első évada, és egyértelműen folytatásért kiáltott a történet, ami talán már soha nem fog elkészülni.
A sorozat középpontjában Richie Finestra (Bobby Cannavale), az American Century Records lemezkiadó vezetője áll, akinek egy fontos döntést kell meghoznia: eladja-e a rosszul működő vállalatát külföldi befektetőknek, vagy próbálja meg még egyszer utoljára felvirágoztatni a kiadót? Döntése nem csak a saját családjára van kihatással, hanem a kisebbségi tulajdonosok, valamint az összes dolgozó életére is.
A dilemma óriási, hiszen az élete egy jelentős részét azzal töltötte, hogy felépítse a kiadót, s érthetően erről nem akar lemondani. A megoldást az jelenthetné, ha sikerülne egy új együttest felfedezni, akikkel sok lemezt el lehet adni. Nagy nehezen akad is egy potenciális banda („The Nasty Bits”), akik viszont hatalmas kockázatot jelentenének, mivel egy teljesen új, eddig ismeretlen zenei stílust képviselnek, amire közel sem biztos, hogy vevő lesz a hallgatóság.
Ezt a hatalmas nyomást igen nehéz elviselni, de nagyon sokat segít a kokain. Richie Finestra rendszeresen él vele, ahogyan a társtulajdonosok is, sőt, igazából mindenki, aki a zeneiparban dolgozik. A kiadónál külön személy felel azért, hogy rendszeresen beszerezze a megfelelő tudatmódosító szereket, ami egyrészt kicsit abszurdnak tűnik, másrészt viszont valóságosnak is.
Eközben az új banda nemcsak zenei stílusában tér el az addig megszokottól, hanem drogfogyasztási szokásaiban is. Amíg a régi motorosok kokaint fogyasztanak, addig ők már heroinnal élnek, amivel szintúgy szemlélteti a sorozat azt, hogy a ’70-es években egy korszakváltás volt a populáris zenén belül. Utólag belegondolva kézenfekvő, hogy ezt a szimbolikát alkalmazták a sorozat készítői erre, de ettől függetlenül nagyon szép megoldás volt tőlük.
A sorozat remekül szemlélteti, hogy ez a korszakváltás nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem egy folyamat volt. Az egyik részben például Elvis szerződtetésén dolgozik az American Century Records, aki ekkor már bőven túl van pályája csúcsán, s ezzel ő maga is tisztában van. Ugyanígy egy másik énekes hanganyagainak a kiadására is kísérletet tenne a kiadó, ami sok évvel korábban készült, ezért már kérdéses a legitimitása a ’70-es években.
A zene mellett a másik fő vezérfonala a szériának Richie Finestra magánélete. A munkája miatt közel sem szokványos az időbeosztása, így pedig nehéz jól működtetni egy házasságot, főleg úgy, hogy a kiadó is nehéz időket él meg. Fokozatosan egyre nagyobb teret kap a sorozatban a felesége (Olivia Wilde), akivel egyre komplikáltabb a kapcsolata, már csak azért is, mert titkolódzania kell előtte.
Kettejük dinamikája nagyon jól működik a képernyőn, Olivia Wilde pedig egy olyan nőt testesít meg, aki egyszerre kitartott feleség, odaadó családanya és ambiciózus művész. Ezzel a kombinációval egyértelműen az ő karaktere a legösszetettebb a Bakelit szereplői közül. Bobby Cannavale figurája a főszerepben egy ideig nagyon szórakoztató tud lenni, de aztán kicsit unalmassá válik, ugyanazok a manírok jellemzik végig, s ezek közül egyedül az az arcjáték igazán emlékezetes, amit a kokain felszívása után mindig bemutat.
A mellékszereplők között James Jagger és Jack Quaid neve is gyanakvásra ad okot, hogy a híres szülő(k)nek köszönhetően kaphattak szerepet a sorozatban, ugyanakkor egyikük sem okozott csalódást, egyikük sem rontott a sorozaton. James Jagger tetszetős volt a „The Nasty Bits” frontemberének szerepében, ahogyan Jack Quaid is remekül színesítette a sorozatot törtető karakterével.
A rendezés két csoportban értékelhető. Az egyik csoportot az első (pilot) rész alkotja, ami teljes mértékben Martin Scorsese munkája. Emiatt messzemenően kiemelkedik ez a darab ebből a szempontból, noha az is igaz, hogy a 100 millió dolláros költségvetés 30%-át erre az epizódra költötte az HBO. Ez az alkotás önmagában is megállja a helyét, hosszban (113 perc) és összetettségben (van eleje, közepe, vége) is felveszi a versenyt sok filmmel.
A „maradék” 9 rész több rendező munkája volt, akik ugyan próbálták az első rész hangulatát átadni, de ez nem mindig sikerült. Scorsese látásmódját igazán egyikük sem tudta lemásolni, ettől függetlenül ők sem végeztek rossz munkát. Egyedül az utolsó rész miatt lehet némi hiányérzet, amiben önmagában annyi minden történt, mint három másik epizódban, viszont ugyanúgy 50 perc körüli játékidővel operált. Talán érdemes lett volna erre is több időt szánni, ahogyan a legelső rész is sokkal hosszabb volt a többinél.
Egy zenéről szóló sorozat esetében megkerülhetetlen kérdés, hogy magának a szériának milyen a zenéje. Ezért a részért elsődlegesen Mick Jagger felelt, aki végig remek dalokat válogatott össze, s így ez a szegmens a Bakelit egyik legnagyobb erőssége. Jagger neve egyébként garancia lehet arra is, hogy mennyire hitelesen jelenik meg a zenészek és a zeneipar élete, amiről eddig is rengeteg legenda keringett.
Elsősorban azoknak ajánlott ez a sorozat, akiket érdekel ez a világ, de azok is bátran próbálkozhatnak vele, akik szeretik a drámákat, az első rész pedig Scorsese rajongóinak is remek szórakozást nyújthat.
Képek forrása: IMDb
