A Hamburg történelme során először esett ki a német Bundesligából. A Bundesliga egyik alapító tagja 54 év után kénytelen elbúcsúzni az élvonaltól. A HSV kiesésével nem maradt több olyan együttes, amely a kezdetektől fogva minden évben a német első osztályban szerepelt. Az északiak évek óta főszereplői a kiesés elleni harcnak, eddig azonban mindig szerencsésen alakult számukra a végjáték. Idén azonban nem menekültek meg. De hogyan lett a 80-as évek bajnokcsapatából előbb középcsapat, majd rendszeres kiesőjelölt?
2018. május 12. Történelmi nap a Bundesliga rajongói számára. 54 év, 261 nap, 36 perc és 6 másodperc után leállt az óra, mely a hamburgiak élvonalban eltöltött idejét mérte. Búcsúzott az egyetlen olyan együttes, amely a Bundesliga 1963-as alapítása óta minden évben az első osztályban szerepelt.
A „Bundesliga dínójának” becézett együttes az utolsó előtti helyről várta az idei kiírás zárófordulóját. Úgy fogadták a Borussia Mönchengladbachot, hogy mindenképp győzniük kell, ha meg akarják kaparintani a 16., azaz osztályozót érő helyezést. Ugyanakkor sorsuk már nem a saját kezükben volt, hiszen a Wolfsburg győzelme esetén a Hanza-városnak a 3 pont is kevés lett volna a bentmaradáshoz. Végül hiába győzték le 2:1-re a Gladbachot, a Wolfsburg 3:1-re verte a már biztosan kieső Kölnt, így a hamburgi játékosok csalódottan vehették tudomásul, hogy ők az elsők, akiknek nem sikerült első osztályban tartaniuk a nagy múltú klubot. A szurkolók nehezen dolgozták fel a történelmi búcsút. A legendás Nordkurve egy része a fájdalmas kiesés ellenére is támogatásáról biztosította csapatát, az ultrák egy kisebb csoportja azonban már a meccs alatt randalírozni kezdett, s pirotechnikai eszközöket dobáltak a pályára, amelynek következtében a játékot fel kellett függeszteni. Mire a focisták visszatértek, hogy befejezzék a mérkőzést, már hivatalossá vált, hogy a Hamburg 1866 első osztályú meccs után, fennállása során először távozni kényszerül a Bundesligából.
A legendás óra leállt.
A „dínó” az elmúlt években rendre csak a szerencsének köszönhette bentmaradását. Minden évben ott lebegett felettük a kiesés réme, valahogy azonban mindig megmenekültek. Mintha nem tudnának kiesni! Idén azonban Fortuna elpártolt mellőlük, s hiába hajráztak nagyot az utolsó fordulókban, ezúttal a többi kiesőjelölt nem tett szívességet a Hamburgnak. Felmerül a kérdés, hogy a Bundesliga egyik legnagyobb történelemmel bíró klubja, az 1980-as évek egyik legsikeresebb német csapata, a korábbi BEK-győztes egyesület miként jutott el odáig, hogy az utóbbi években rendszeresen a kiesés ellen kellett küzdenie.
A Hamburger SV történelme 1919. július 1-jén kezdődött, amikor is három hamburgi egyesület, a Hamburger FC, a FC Falke és a SC Germania egyesült. A klub hivatalos alapítási dátumának azonban az SC Germania alapítóévét, az 1887-et vették. A Hamburg tagja volt azon 16 csapatnak, amely 1963-ban a német bajnokság átszervezésekor, a Bundesliga megalapításakor elindulhatott a sorozatban. Első Bundesliga meccsét augusztus 24-én játszotta a Münster ellen, a mérkőzés 1:1-es döntetlennel zárult. A csapat sztárja a már akkoriban is klubikonként emlegetett Uwe Seeler volt, aki a Bundesliga első szezonjának gólkirálya lett, s vezetésével 6. helyen végzett a hamburgi együttes. Seeler 1972-ben vonult vissza. Klubhűségéről tanúságot tett, amikor visszautasította az Internazionale ajánlatát. A Hanza-város szurkolói azóta is klubjuk legnagyobb legendájaként tisztelik. 1977-ben a csapat megszerezte első európai trófeáját, a kupagyőztesek Európa-kupáját, a KEK-et nyerték meg. 1979-ben pedig Kevin Keegan, Horst Hrubesch és Felix Magath vezetésével a HSV megnyerte a német bajnokságot.
A Hamburg az 1980-as években az osztrák Ernst Happel vezetésével élte fénykorát. 1982-ben és 83-ban is megnyerték a Bundesligát. Ráadásul 1982. január 16. és 1983. január 29-e között 36 Bundesliga meccsen át maradt veretlen az északi együttes. Ez a rekord 30 évig fennállt, 2013-ban döntötte meg a Bayern München. Egy rövid ideig a csapatot erősítette a németek legendája, Franz Beckenbauer is. A Hamburg az európai kupasorozatokban is rendre jól teljesített. 1980-ban BEK-döntőt játszott, 82-ben az UEFA-kupa döntőjébe jutott. Trófeát azonban nem emelhettek magasba, előbb a Notthingam Forrest, utóbb a IFK Göteborg bizonyult jobbnak náluk. 1983-ban azonban felértek a csúcsra. A Hamburg szurkolók által athéni éjszakának elnevezett mérkőzésen, a HSV fennállása legnagyobb sikerét érte el. A Bajnokok Ligája elődjeként számon tartott Bajnokcsapatok Európa-Kupája (BEK) döntőjében a többek között Michel Platinivel és Zbigniew Boniekkel felálló Juventussal találkoztak. A HSV Felix Magath 8. percben szerzett góljával legyőzte az öreg hölgyet, így felülhetett Európa trónjára. 1987-ben, a Német Kupa begyűjtésével utolsó számottevő trófeájukat szerezték.
A BEK-győzelem.
A 90-es évekre a hamburgiak a középmezőnybe szürkültek. A klubvezetők, az elnökségi tagok és a vezetőedzők folyamatosan váltották egymást. Ráadásul túlköltekezés miatt súlyos pénzügyi krízisbe került a klub. A bizonytalan helyzet a játékosokat is érintette, hiszen gyakorlatilag folyamatosan cserélődött a keret, hiányzott a folyamatosság. Sokatmondó, hogy csak úgy sikerült elkerülniük a csődöt, hogy a Ferencváros jelenlegi edzőjét, Thomas Dollt akkori rekordösszegért, 17 millió német márkáért eladták a Lazionak. A klub ezzel megmenekült, egy kiváló játékos azonban távozott. 1987 és 1999 között hét elnök és nyolc vezetőedző váltotta egymást. 1997-ben Frank Pagelsdorfot nevezték ki a csapat élére. A német szakember négy évig irányította az együttest, azaz Happel óta a leghosszabb ideig maradhatott a klubnál. Talán ennek köszönhető, hogy az 1999/2000-es szezonban újra megtáltosodott a Hamburg, s BL indulást érő harmadik helyen zárt a Bundesligában. Ugyan a Bajnokok Ligájában nem sikerült továbbjutniuk a csoportból, a Juventus ellen hazai pályán elért 4:4-es döntetlent az évszázad meccsének tekintik a hamburgi szurkolók, ráadásként az északiak Torinóban le tudták győzni az olasz rekordbajnokot. A következő években ugyan a bajnoki címért folyó harcba nem tudtak beleszólni, az európai kupát érő helyekért azonban rendre küzdhettek. Ám a folyamatos edzőváltásoknak köszönhetően a klub teljesítménye egyre hullámzóbbá vált. A 2000-es években csupán Thomas Doll tudott hosszabb ideig maradni. A német 2004 és 2007 között irányította a klubot.
A 2008/2009-es szezonban, Martin Jol vezetésével a Hamburgnak újra lehetősége nyílt trófeákat szerezni, azonban pár héten belül, az UEFA kupa és a Német Kupa elődöntőjében is vereséget szenvedtek nagy északi riválisuktól, a Werder Brementől. Majd a bajnokságban is hoppon maradtak, az utolsó fordulóban bukták el a BL indulást érő helyezést. A 2009/10-es szezonban hiába kezdett fantasztikusan a Hamburg, vezette a tabellát, majd állt féltávnál a negyedik helyen, a szezon végére jelentősen visszaesett, ami az akkori vezetőedző, Bruno Labbadia állásába került.
A 2010 óta zajló folyamat szinte példa nélküli. A hamburgi edzők folyamatosan váltják egymást, gyakran évente több edzőt elfogyaszt az északi alakulat. Az elmúlt nyolc év alatt 14 (!!!) edző irányította a hamburgiakat, s olyanok is akadtak, akiket elbocsátásuk után visszahívtak, majd újra lapátra tettek.
A rossz döntések, a folyamatos edzőváltások gyakorlatilag megpecsételték a klub sorsát. A 2011/12-es szezonban a csapat addigi történelme legrosszabb helyezését érte el, az utolsó biztos bent maradást érő, 15. pozíciót szerezte meg. Nem csoda, hogy a klubvezetők a szezont követően jelentősen megerősítették a keretet, többek között René Adlert és Rafael van der Vartot is leigazolták. Az új játékosok lendületet hoztak a csapatba, s végül hetedik helyen zárt a HSV. A reménykeltő szezon után hidegzuhanyként érte a hamburgi szurkolókat, hogy a 2013/14-es idényben ismét a kiesés elkerüléséért küzdött csapatuk. A szezon során három különböző edzővel felálló hamburgiak csupán az utolsó fordulóban tudták bebiztosítani az osztályozós helyet. Tették mindezt egy vereséggel, de szerencséjükre az utolsó két helyen álló csapat is kikapott, így ők estek ki. A Hamburg az osztályozón egy hazai 0:0, s egy idegenbeli 1:1 után csupán jobb gólkülönbségének köszönhette, hogy nem állt le a híressé vált óra. A következő szezonban a „dínó” még ennél is közelebb került a kieséshez, de ismét megmenekült. A Karlsruhe elleni osztályozón a hazai 1:1-es döntetlen után, idegenben a Karlsruhe a hivatalos játékidő leteltével győzelemre és feljutásra állt. A 91.percben azonban a Hamburg egy vitatható bírói ítélet során jó helyről kapott szabadrúgást, melyből gól született. A „dínó” az utolsó lehetőségét kihasználva mentette hosszabbításra a párharcot, melynek során végül a győztes gólt is megszerezte. A Stieber Zoltánt is soraiban tudó Hamburg a szezon során még önmagát is felülmúlva, négy különböző edzővel próbálkozott. Végül a csapatnál korábban már edzősködő Bruno Labbadia lett a megmentő, aki a következő szezonban ráadásul stabil középcsapattá emelte a Hamburgot, az együttes a 10. helyen zárt. Ám Labbadia ezúttal sem tudott hosszabb ideig maradni, 2016-ot gyengén kezdte a HSV, így másodszor is elbocsátották a német edzőt. A szezonban ismét a kiesés elkerülése lett a cél, az utolsó fordulóban egy ki-ki meccsen legyőzték a Wolfsburgot, így végül elkerülték az osztályozót.
A Hamburg 2018-ban is az elmúlt évekhez hasonló forgatókönyvet követte, a tabella végén foglalt helyet, ám az utolsó fordulókban megpróbált hajrázni. Talán jogosan hihettük, hogy a nagy múltú klub idén is megússza valahogy. Ám kiderült, a Hamburg is képes kiesni. A Bundesliga dínójától 54 év, 261 nap, 36 perc, 6 másodperc után egy szezon erejéig biztosan elbúcsúzunk.
Érdekes kérdés, milyen hatással lesz az egyesületre a kiesés. Az elmúlt években több példa is akadt, miszerint egy-egy klubnak inkább előnyére vált, s fejlődésére szolgált egy Bundesliga 2-ben eltöltött szezon. A Hamburg számára mindenképp fontos lenne minél hamarabb visszajutni a Bundesligába. Ám nézve a csapat elmúlt években mutatott szenvedését, ez egyáltalán nem tűnik gyerekjátéknak.
Képek forrása: wiebkes-welt.de, spiegel.de, hsv.de
