“Egyre kevésbé tudom, mi a filozófia. Egyet tudok: humora nincs” – így indította Vajda Mihály filozófus az A filozófia humora címet viselő előadását a Nyitott Műhelyben. Erős kezdés. Akkor mégis hogyan köthető össze filozófia és humor, és hogy jön mindehhez a filozófia tudományos felfogása? A 2000 folyóirat nemrég indult sorozatának második estjén jártunk.
Kedélyes hangulatban folyt a 2000 c. folyóirat második estje, amin Vajda Mihály filozófus beszélt a filozófia humoráról a Nyitott Műhelyben. (Úgy látszik, a sorozat ki nem mondott tematikája a humor, a nevetés körül szerveződik: a következő alkalommal Szilágyi Ákos fog előadni A rituális nevetés ‒ Nevetésfilozófiai adalékok címmel.)
Vagyis erről beszélt volna Vajda Miháy ‒ ugyanis kiderült, hogy kisebb félreértés történt. A szervező felvetette, hogy ez az alkalom Margócsy István előadása (Az irodalom humora) után kaphatná A filozófia humora nevet. Vajda Mihály erre (állítólag) azt válaszolta: “a filozófia humora, jó” ‒ s a hangsúlyt a szervező igenlőnek vette, még ha Vajda nem is annak szánta. Később aztán Vajda is észrevette a kiírásból, hogy ez a cím komolyan van gondolva. “Akkor most már rá kell jönni, van-e neki.” Erre hangzott el az esten a fentebb idézett válasz: hogy nem csak olyan filozófust nem látott, akinek humora lett volna ‒ mondta ezt általános nevetés közepette ‒, de azt sem gondolja, hogy a filozófiának lenne. Bármi is a filozófia.
Vajda ennyiben maradt a humort illetően. De ha már kedves barátai ülnek a közönség soraiban ‒ nézett körül a nézők között ‒ valamiről beszélgetni kell velük. Nem biztos, hogy a filozófia humoráról, de ha ragaszkodnak hozzá, akkor arról. Viszont ha arról, akkor ennyit tudott mondani.
A közönség nevetett, de ezen a ponton aztán Vajda tényleg áttért különböző cikkeinek felolvasására, s inkább azt a kérdést járta körbe, mi is a filozófia. Ahhoz hasonlította, ahogyan egy ember egy kint hagyott deszkát és hozzá szögeket, kalapácsot talál, és céltalanul beleveri a szövegeket a fába: nagyjából ez volna a filozófia. Csinálni valamit, valamiért, amiről nem tudjuk, micsoda. Filozófia? Ma? Magyarországon? c. írásában Vajda leszögezte: annyit azért tud, hogy nem tudomány. Meggyőződése, hogy a tudomány célja végső soron legyőzni a halált. A rákkutatás ugyanúgy ebbe a kategóriába tartozik, mint a filozófia descartes-i felfogása: Descartes szerint ugyanis a (filozófiai) megismerés végső célja, hogy a természetnek “mintegy uraivá és birtokosaivá” válhassunk mi, emberek. Ezzel Descartes Isten helyébe állította az embert ‒ mi ez, ha nem halhatatlanság?
Vajda szerint ez félreértelmezés, de elég nagy jelentősége van: a Descartes utáni 200-250 év filozófiáját határozza meg, egészen Hegelig. (Nyilvánvalóan kivételekkel, pl. Pascal és Kant esetében; Kant ugyanis elhatárolja a tudományosan megválaszolható és meg nem válaszolható kérdéseket, és egyiket sem tartja érdektelennek.) Vajda úgy gondolja, a filozófia kérdez, nem pedig állításokat tesz. Nem állításrendszerek megépítése a célja, hanem minden tekintélyelvű világtapasztalás elvetése, az evidenciákra való rákérdezés. “A filozófusok hivatásos kötözködők” ‒ mondta; de ez nem azt jelenti, hogy minden kötözködő filozófus, sem azt, hogy minden filozófus kötözködő. A kötözködés maga sem egyszerű, ugyanis a filozófus kétségei mögött valódi felhalmozott tudás rejlik.
Ez nem politikai kérdés ‒ szögezte le ‒ vagy nem csak. A filozófia mindenféle tekintélyelvű elfogadás ellen van; a kérdéseivel arra sarkallja az embereket, hogy gondolkodjanak, mielőtt egy állítást elfogadnak, akár mérnöktől, akár doktortól, akár államtitkárról van szó (és akár a szakterületükről beszélnek, akár nem).
Ideális demokráciában persze ‒ ami Vajda szerint lényegénél fogva liberális ‒ nem tűnnek szükségesnek a filozófusok (mivel a tekintélyelvű elfogadás elvetése működik, ha minden kisebbség szóhoz juthat a többséggel szemben); viszont ott is jelen lehetnek, hiszen bár szükségtelenek, nem kényelmetlenek. A tirannikus, az arisztokratikus vagy az illiberálisan demokrata rendszerekben azonban a filozófusok nemkívánatosak (bár ma már nem máglyákra küldik őket, csupán az orrukra koppintanak ‒ legalábbis jobb helyeken, tenném hozzá). “Mintha a végén arra is feleltem volna, mi a helyzet ma Magyarországon a filozófiával” ‒ jegyezte meg a cikk végén.
Bár Vajda Mihály nem kifejezetten a filozófia humoráról beszélt (az időről időre felhangzó nevetés és a közönség közvetlen beszélgetése, viccelődése ellenére sem), mégis találunk egy összekötő kapcsot filozófia és humor között az előadásában. Ahogyan Margócsy István az irodalom humorával kapcsolatban megjegyezte: a nevetés ellenkultúra, a rend megkérdőjelezése, amitől a mindenkori rendszer fél, hiszen veszélyt jelent. Ugyanez igaznak látszik Vajda cikke alapján a filozófiára is. (Talán ezért nem oktatnak már filozófiát a gimnáziumokban?)
A filozófia(!) mint ellenkultúra. Szép paradoxon.
(Kultur ist Parodie.)
A 2000 sorozatának következő alkalmán Szilágyi Ákos költő, esztéta, egyetemi tanár beszél majd A rituális nevetés ‒ Nevetésfilozófiai adalékok címmel. Április 3., 19 óra, Nyitott Műhely.
