A Szabadbölcsészeti és Médiakutatási Intézetek Képviselete és az ELTE BTK Esztétika Tanszékének szervezésében kerül megrendezésre több héten keresztül a Mi az esztétika? – online előadássorozat. Ezúttal Somlyó Bálint tárta fel Walter Benjamin világát a hallgatóság előtt, ahol az esztétikáról mint magatartásformáról is benyomásokat szerezhettek az érdeklődők.
A program rendszeres közönsége és új hallgatói október 16-án vehettek részt a Mi az esztétika? c. sorozat őszi szünet előtti utolsó előadásán, melyet Somlyó Bálint, a tanszék habilitált egyetemi docense tartott Az esztétika mint magatartásforma, állandó tekintettel Walter Benjaminra címmel.
Somlyó legelőször azzal a megállapítással ismertette meg hallgatóságát, hogy nagyon sokféle értelemben lehet beszélni az esztétikai magatartásról. Ő pedig a különböző esztétikai magatartások közül azt választotta jelen előadása tárgyának, mely a Walter Benjamin életében és életművében kifejezetten erőteljesen nyilvánult meg: a vita contemplativa, azaz a szemlélődő élet formáját.
Somlyó már a fogalom bevezetése során felhívta a figyelmet arra, hogy – bár gyakran a vita activa-val, vagyis a cselekvő élettel szokás ellentétbe állítani – a vita contemplativa egyes kontemplációs elemeit is aktívnak, cselekvőnek kell tekintenünk. Az előadó ezután Julio Cortázar Nagyítás című novellájának egy, a figyelemmel kapcsolatos részletéből idézett, ezzel alakítva ki a megfelelő légkört a szemlélődő élet alapgondolatában való elmélyüléshez. Az a fajta esztétikai magatartás ugyanis, amiről Somlyó beszélt, nagyon is összekapcsolódik a figyelem faktorával, mely ez esetben ráadásul nem csupán „merő kontempláció” vagy „tisztán passzív hozzáállás”. Somlyó szerint a figyelem itt egy olyan viszonyulást jelent, amivel az egyén nem hagyja a világ dolgait „elmenni maga mellett”, de egyúttal nemcsak a külső környezetére, hanem saját magára is ráfordítja azt. Ez az attitűd lehetővé teszi egyfajta gondolkodási gyakorlat megvalósítását is, a külvilág esztétikai mivoltára való figyelmet alapul véve.
Somlyó ezután Kantra hivatkozva a létben való figyelem egyik legpregnánsabb problémájaként a birtoklás kérdését nevezte meg. A kérdéskör részletesebb tárgyalásához Walter Benjamin A német szomorújáték eredete című művét is segítségül hívta. Benjamin ebben többek között egy olyan ismeretkritikai gondolatmenetet írt le, mely nem csak az ismeretelméletre vonatkoztatható, hiszen magát az ismeretet is a birtoklás egy formájával azonosítja. A szerző ezzel összefüggésben az esztétikai beállítódást egy minden esetben birtoklásmentes habitusként vázolta fel, annak fényében, hogy az esztétikai viszony nyelvileg (vagy más eszközökkel) ragad meg, de nem akar birtokolni. Somlyó Benjamin egy másik, a rettenetről szóló munkáját is felidézte, melyben az író a vallási értelemben felfogott kontempláció egy sajátos esetét, az imát vizsgálta meg. Értelmezésében a kontempláló személy az imádság során egyszerre figyel befelé és kifelé. A befelé irányuló figyelem voltaképpen egy sajátos lélekjelenlétre (Geistesgegenwart) utal, a kifelé forduló középpontjában pedig maga Isten áll, így ez a fajta kontemplációs folyamat nem birtoklás, hanem merőben a képzetre való koncentráció.
Somlyó később visszatért A német szomorújáték eredete egyes passzusaihoz. Ezek a messzeség és a közelség vonatkozásában a megszokást (Gewohnheit) mint az élmény elhomályosítóját, a figyelem feleslegessé válásának okát vizsgálták. Somlyó ehhez hozzátette azt is, hogy Walter Benjamin egy olyan folyamatos és állandó figyelmet követelt meg az esztétikai magatartáshoz, mely nem engedi meg, hogy a tekintet elhomályosodjon, s mely arra ösztönöz, hogy próbáljunk meg mindig valami újat találni a (hétköznapi) dolgokban: szemléljük őket úgy, mintha mindet akkor látnánk először.
Somlyó fontosnak tartotta a benjamini módszer kínálta lehetőség, a kerülő kifejtését is. Ennek értelmében az exkurzus jelentősége helyeződik kiemelt szerepbe a diskurzussal szemben, mivel a kerülőút által az alanynak lehetősége nyílik minden oldalról megfigyelni az adott dolgot, melynek végeredményeképp egy ún. emblémát/képet/konstellációt tud előállítani a jelenség „megmentett” elemeiből. Abból a tételből kiindulva, miszerint Benjaminnál az esztétikai beállítódás egyrészt rendelkezik egy kontemplatív, belefeledkező oldallal, másrészt viszont interpretációt, lélekjelenlétet is igényel, Somlyó a hallgatóság figyelmét az esztéta és a kritikus személyére irányította rá. A műalkotás eminens alakjainak nevezte őket, akik nem engedhetik meg maguknak a teljes belefeledkezést, mert valamilyen módon (pl. nyelvi megfogalmazás útján) számot kell adniuk megfigyeléseikről. Somlyó elmondta, hogy épp ez az esztétikai magatartás van jelen az egész Walter Benjamin-életműben.
Az előadás hátralévő részében szó esett Benjamin utolsó, befejezetlen művéről, a Das Passagen-Werk-ről is. Ez a munka voltaképpen a kerülőút-módszertanról szól, de újra előkerül benne a lélekjelenlét és a rettenet kérdése is. Benjamin ebben az írásában vizsgálta azt, miként gyakorolnak sokkhatást a nézőre a film változó képei (szemben például egy statikus festménnyel). Somlyó később azt is fejtegette e szöveg kapcsán, hogy hogyan vélekedett a szerző az emberek sokkhatás iránti igényéről – Benjamin szerint ugyanis az ember azért akar szórakozni, hogy ne kelljen figyelnie. A Das Passagen-Werk további érdekességeként említette még a dialektikus kép fogalmát is, mely már magára a címben megjelenő filmképhez hasonló, folyamatosan változó passzázsra (’befedett üzletutca’), annak egyszerre-kint-és-bentjére is utal.
Somlyó Bálint végül a „megismerhetőség mostjának” problematikáját is bemutatta hallgatóságának. Ez egy olyan perspektíva, melyben az esztétikai tekintet egy pillanatra meg tudja állítani a képet, amíg értelmezi, de nem képes birtokolni azt. Mindehhez azonban folyamatos figyelem szükségeltetik, mivel az interpretáció rögzíti a képet, s ez az interpretáció lesz valójában maga a megmentés is. Somlyó zárásképp azt is elmondta, hogy ez a megmentés mindig csak olyan dolgokon hajtható végre, melyek a következő pillanatban menthetetlenül elvesztek. Walter Benjamin szerint az interpretáció folyamatos kényszere éppen azért ruházódik ránk, hogy ne engedjük a körülöttünk lévő világot teljesen a feledésbe, a múltba hullani.
A kiemelt kép (mely a Nagyítás c. film egy kivágott részlete) forrása: cornandsoda.com
