A Szabadbölcsészeti és Médiakutatási Intézetek Képviselete és az ELTE BTK Esztétika Tanszékének szervezésében kerül megrendezésre több héten keresztül a Mi az esztétika? – online előadássorozat. A legutóbbi alkalommal a sorban már az ötödik előadást hallgathatták meg az érdeklődők, melyet Teller Katalin tartott Bertolt Brecht munkásságának egy kevésbé ismert részéről.
A Mi az esztétika? – online előadássorozat október 9-ei részének előadója Teller Katalin, az Esztétika Tanszék adjunktusa volt. Segítségével a brechti életpálya olyan izgalmas aspektusait is megismerhették az érdeklődők, melyek újabb utakat nyitnak meg a német drámaíró, rendező és (nem utolsósorban) költő munkáinak elemzéséhez.
Teller már előadása legelején leszögezte, hogy nem célja a Mi az esztétika? kérdés megválaszolása. Azonban annál részletesebben fejtette ki azt, hogy mit jelent számára az Esztétika Tanszék: a helyet, a közeget, ahol a legteljesebb módon tudja megtapasztalni a tanítás, a kutatás és a gondolkodás szabadságát. Ennek fényében nagy vonalakban arról is beszámolt, hogy jelenleg milyen területeken kutat, mik köré építi fel kurzusait, és hogy mégis mi motiválja az egyes témák feltárására. A Brechttel kapcsolatos tevékenységének motivációs tényezőit három és fél pontban foglalta össze. Teller ebből a feledik pontnak azokat az általa tartott egyetemi előadásokat és szemináriumokat gondolta, melyeken az elköteleződés problémaköre kapcsán (főleg Brecht életművének viszonylatában) válaszok helyett általában újabb és újabb kérdések merülnek fel. Ezután az első faktor az a felismerés volt, miszerint a brechti életpályán erőteljesen érzékelhető annak a jelenségnek a lecsapódása, melyet ma a „médiumok versengésének” nevezhetnénk, ugyanis a napjainkban is széles körben ismert színházi munkássága mellett Bertolt Brecht a prózairodalom, a rádiózás és a filmezés világában is jelen volt, aminek következtében (is) gyakran élt a médiumok keverésének lehetőségeivel. A „lista” második pontja arra a könnyedségre utalt, mellyel Brecht a regisztereket tudta váltogatni – mind a médiumok, mind a műfajok, mind pedig a stílus tekintetében. Teller a harmadik, s egyben utolsó pontként azt a kérdéskört nevezte meg, mely a (Brechtnél különösen lényeges) társadalmi elköteleződés által (is) jellemzett művészet vizsgálati és pozicionálási módjait járja körül.
Teller ezután az egyik brechti kulcsfogalommal, a dialektikával ismertette meg a hallgatóságot. A kifejezést ez esetben egy olyan művészeti program leírására használta, amely az állandó megkérdőjelezésből, ellenpontozásból és ellentmondásosságból áll. Az ellentételezés e programja volt Bertolt Brecht sajátja is, aki drága szivart szívott és drága autót vezetett, ugyanakkor öltözéke inkább volt kopott, mint divatos. Brechtnél amellett, hogy a hétköznapi életében érzékelhetően jelen volt, a művészetében, esztétikai célkitűzéseiben is fontos szerep jutott az ellentételezésnek: ettől várta ugyanis azt az új minőséget, mely a társadalmi különbségek és a kizsákmányolás helyett a szolidaritást hirdeti.
A következőkben Teller e dialektika és az elköteleződés összeegyeztethetőségének útjait próbálta bemutatni. Hogy hallgatósága is közelebb kerüljön problémafelvetéséhez, Theodor Adorno Elköteleződés című esszéjét hívta segítségül. Adorno ebben többek között azt írta le, hogy szerinte a heteronóm és az autonóm mű nem választható el élesen egymástól. A szerző a kijelentést azzal támasztotta alá, hogy míg a heteronóm mű azonosul a valósággal, s ezáltal kiűzi magából a művészit, addig az autonóm teljesen „eltolja” magától e valóságot, így viszont el is határolódik tőle, nem lehet már valóságosként értelmezni. A dilemma feloldását Adorno az olyan „igazi műalkotásokban” találta meg, melyek a forma segítségével dolgozzák fel a művészet szükségszerűen művészietlen részét. A tanulmány írója e felismerés mentén kísérletet tett az irányzatos és az elkötelezett művészet megkülönböztetésére is – ez utóbbi erényei közt említette igyekezetét a tartalom többjelentésűvé tételére és a művészet ellenálló jellegű vállalkozásként való megjelölését.
Teller előadása hátralévő részében két – Adorno elméletét szemléltető – Brecht-alkotással foglalkozott. Az első A dialektika dicsérete című – eredetileg megzenésített song formájú – vers volt. Brecht ezt a három versszakos (s ily módon magára a dialektikára is utaló hármas tagolású) művet négy éven keresztül csiszolgatta, illetve egy tandrámája végére is beillesztette. Teller felhívta a hallgatóság figyelmét a szöveg transzparenciájára, „átlátszóságára”, továbbá arra is, hogy Adorno erőteljes kritikával illette e tandrámát, melyben Brecht a formanyelv egyszerűsítését alkalmazza és lerövidíti lényegi meglátásait, ezáltal irányzatossá téve az egész darabot (melyből így épp a dialektika lényege vész el).
A másik mű, melyet Teller példaként hozott fel az adornói gondolatmenetre, egy olyan film volt, mely által Brecht az átkapitalizálódott filmes intézményrendszer átalakításának programját akarta megvalósítani. Brecht ugyanis az emberi természet megváltoztatásának lehetőségét látta a film médiumában, s éppen ezért is úgy gondolta, hogy a filmipar akkori alkotói helyett az irodalmároknak, színházi szakembereknek kellene a legnagyobb részt vállalniuk az újabb filmek létrehozásában, mert ők reflektíven meg tudják mutatni a filmipar hibáit. A kollektív alkotómunkában fedezte fel a változás és változtatás módszerét – ennek lenyomata az 1930-as években készült két filmje: A háromgarasos opera és a Kuhle Wampe. Teller az utóbbi rövidfilmet ismertette részletesebben. Elmondta, hogy az 1932-ben bemutatott (akkor zajos sikert arató, de később betiltott) Kuhle Wampe sok ellentmondást tartalmazó alkotás: az egyik legszembetűnőbb ellentétet már rögtön a címében észrevehetjük, mivel ez németül mély domborulatot jelent. Ezt követően két olyan jelenetet is kiemelt a filmből, melybe szerinte Brechtnek sikerült beépítenie Adorno az „igazi műalkotás” formai sajátosságaira vonatkozó követelményét – a film e részeinél ugyanis a zene és a kép ellenpontozásának végtelenül következetes kitartottságát észlelheti a néző. Teller végül arra is rávilágított, hogy a Kuhle Wampe készítőinek a gyártási folyamat újraértelmezése is sikerült, tudniillik nem voltak rákényszerítve a profittermelésre.
Teller Katalin előadását azzal az összegzéssel zárta, hogy a dialektika és az elköteleződés kérdésének összeegyeztetésére tett kísérletekre – a fentiek alapján – Brecht A dialektika dicsérete című verse negatív, Kuhle Wampe című filmje viszont pozitív példa lehet.
A kiemelt kép a Kuhle Wampe c. film egyik jelenetéből lett kivágva. Forrása: itt.
