Leo Fender egy egyszerű rádióbolt tulajdonosából a rockzene keresztapájává vált. Egy fizikát tökéletesen ismerő mérnök tudását és egy zeneimádó gyerek lelkesedését ötvözve valósította meg azon innovatív ötleteit, amelyek forradalmat indítottak a könnyűzenei piacon – mind a művészetben, mind a hangszergyártásban.
Leo Fender 1909-ben született egy kaliforniai agrárcsaládba. Lenyűgözték a műszaki dolgok, leginkább a rádió, formális oktatásban mégsem részesült: ügyvitelt tanult, és könyvelőként dolgozott. A világgazdasági válság alatt rádióboltot nyitott – ez volt a Fender cég nulladik verziója, a K&F.
Üzletében ugyanis nemcsak javította a rádiókat és az erősítőket, hanem gyártotta is őket: „Doc” Kaufmann zenésszel együtt slidegitár-alkatrészeket és kisebb méretű erősítőket készítettek. (A slidegitár ölbe tett gitár, ahol akkordozás vagy szimpla hangok játéka helyett egy, a kézben tartott henger húrokon való csúsztatásával lehet zenélni.) A 40-es évek USA-jában a háborús seregek „támogatására” gyakran tartottak éneklős-táncos gyülekezéseket zenekari kísérettel – Fenderék ezeknek a formációknak gyártottak akusztikusgitár-erősítőket.
Másmilyen erősítőket az akkori konformista felfogás szerint nem is tudott volna, hiszen a ’40-es években elektromos gitár alatt valójában erősítőre dugható akusztikus gitárokat értettek. Működésükben nagyjából minden ponton kifogásolható hangszerek voltak: a hangjuk erősödése közel nem állt arányban a zajjal, amit termeltek.
Az elektromos gitár egyik főalkatrésze a pickup, azaz a hangszedő. Ezek tulajdonképpen mágnesek, amik felveszik a húrok rezgését – ezt küldik az erősítőbe. Viszont az akusztikus gitárok teste alapvetően üreges (lényegében önmagukat erősítik), így a hangzó test generálta rezgéseket is továbbította az erősítőbe, azaz sípolt és zúgott az egész.
Leo Fender
Kép forrása: Fashion Maniac
Leo Fender ki akarta ezt javítani: Les Paullal (szintén elengedhetetlen jelentőségű feltaláló, akiről a Gibson máig leghíresebb gitárja el lett nevezve) egy időben felfedezték, hogy mivel a hangszedő alapvetően kierősíti a hangot, nincs szükség az üreges testre. Felfedezték, de nem feltalálták: tömör testű, erősített hangszert, egészen pontosan egy slidegitárt már gyártott a 20-as években a Rickenbacker.
Fender célja egy mindegyik addiginál tisztább és hangosabb tónusú gitár elkészítése volt. Valószínűleg amiatt volt képes ilyen sikeresen megvalósítani, mert nem a konvencionális úton közelítette meg a hangszergyártást. A gitárokat technikai outputokként vizsgálta és építette, mechanikai részleteken és praktikai megoldásokon gondolkodott – három fő szempontja a használhatóság, a gyárthatóság és a hasznosság volt. Állítólag nagy mondása volt, hogy „ha 100 dollárom lenne, hogy megcsináljak valamit, abból 99 dollárt költenék a működésére, és 1-et a szépségére”. Valóban szállóige volt vagy sem, a recept a találmányokból kiolvasható – és tagadhatatlanul sikeres.
Az 50-es évek elejére elkészítette az első tömör testű elektromos gitárt, amely teljesen megváltoztatta a zeneipart: a Fender Telecastert. A név csak harmadjára jött össze, első elnevezését (Broadcaster) jogi fennakadások miatt kellett megváltoztatni, a második no-caster meg egy fricska a perelgetésre. Leo Fender céljait tökéletesen jelképezi a Telecaster: relatíve egyszerű és dísztelen, könnyen megépíthető, tömör fatestű és csavarozott nyakú gitár, amely betölti a legfontosabb praktikai szándékot – amint rá van kötve az erősítőre, pontosan azt csinálja, amit a zenész akar, hogy csináljon.
Keith Richards (The Rolling Stones) és Telecastere
Kép forrása: Ultimate Guitar
Fender a Telecaster forradalmi innovációja után nem állt meg, rögtön feltalálta az első tömör testű, elektromosan hangosított basszusgitárt is. A technikai részletek hasonlók a Telecasterhez, azaz a testbe egy single coil (szimpla tekercselésű) hangszedőt rakott, amely aztán továbbította a hangot az erősítőbe.
A Precision Bassre két dolog miatt volt szükség: egyrészt az elektromos gitár megjelenésével a nagybőgő nem rendelkezett elegendő hangerővel, elveszett a gitár mögött. Másrészt viszont Fender technikájával a nagybőgő méreteire és formájára már nem volt szükség: nehezebb és immobilisabb volt a legtöbb másik hangszernél, szememben a basszusgitárral, a „gitár formájú nagybőgővel”.
Ezután még gyártottak egy másik basszusgitárt, a Jazz Basst. Alapja az ’59-es Jazzmaster formája és funkciója: egy kimondottan jazz-zenészeknek létrehozott elektromos gitár, amely – figyelembe véve célközönség preferenciáját – aszimmetrikus, ergonomikus testtel lett ellátva. Érdekes egyébként, hogy a Jazzmestert (és az arra nagyon hajazó Jaguart) sokkal kevésbé használták a jazz-zenészek, mint a ’60-s surf-rockerei és a nyolcvanas-kilencvenes évek underground-zenészei, köztük Kurt Cobain vagy a The Smiths Johnny Marrja. Döntésük nem feltétlenül a hangzásvilág miatt esett a Jazzmasterre vagy Jaguarra, hanem a forma miatt: szokatlan, eltolt vektorú forma, amely szembeállítható a Stratocaster kommersz kinézetével.
Az említett Fender Stratocaster mai napig a legismertebb és legsikeresebb gitár(forma). Leo Fender a Telecaster kapcsán jelzett problémák és észrevételek mentén kezdte el kidolgozni a Stratot, állandó kapcsolatot tartva a zenészekkel, hogy ki tudja szolgálni minden igényüket az új gitárjával.
David Gilmour (Pink Floyd) és ikonikus fekete Stratocastere
Kép forrása: Rock My World
Fender nem külön hangszerekként gondolt a Telére és a Stratóra, inkább fejlődési ívnek látta. A Tele volt úgymond a Strato prototípusa, amelyet aztán az ’54-es hangszer lecserélhet. Az alapelven túl viszont mindenben fejlesztette az addigi módszereket. A Strat két különböző pickup helyett már három ugyanolyan, új fejlesztésű hangszedővel működött, amit később kiegészített egy tremolo-kar. (A tremolo a gitárba szerelt rugókkal lazítja a húrokat, aminek hatására azok hangmagassága csökken.) A hangszedők viszont csak három állásban működtek, tehát híd, közép és nyak – azaz nem volt köztes állás, ahol két hangszedő szólt egyszerre. Maguk a zenészek fedezték fel, hogy olyan jó minőségű volt váltókar, hogy be lehetett köztes állásba lőni, ezzel teljesen újszerű hangzásvilágot teremtve.
Változás volt ezen kívül a Telecaster twangjének eltűnése. A twang egy pattogós, éles, fényes, dús hangzás, amely a hangszedők magas jelkimenetele, illetve a két felhasznált fa (kőris és juhar) miatt volt a hangszer sajátossága. A Strato hangkitartása egyrészt kisebb volt a tremolo miatt, másrészt a kőrist égerre cserélték, amely egy sötétebb, univerzálisabb hangzást biztosított.
A Stratocaster létrehozásakor fontos szempont volt, hogy gazdaságos hangszert készítsenek: olcsón előállítható, faékegyszerű gitárt, amelyet könnyen lehet javítani, összerakni és szétszedni. A Stratót összesen 4 csavar kiszedésével darabokra lehet bontani, ami a hetvenes-nyolcvanas évek zenei forradalmának egyik alapfeltétele: Eddie Van Halennel az élen elkezdték erősen módosítani a gitárokat, másfajta hangszedőket, nyakakat, akármit beleszereltek, és kísérleteztek vele.
Eddie Van Halen és hotrodolt Stratocastere
Kép forrása: UCR
Mint ma tudjuk, a Tele nem tűnt el a Strato hatására, hanem együtt alkották a Fender cég négy alaphangszerének gitárszekcióját: ez a négy hangszer lett a hatvanas évek rockzenéjének alapja. A Fendert 1965-ben megvásárolta a CBS, ahol Leo még öt évig tanácsadóként dolgozott, de nem hagyták innoválni, a megalkotott receptre támaszkodtak, és növelték a tömeggyártás mértékét. Fender átment a Music Manhez, majd megalapította a G&L-t, és élete végéig aktív maradt, de már nem akkora mértékben, mint korábban.
Leo gyerekkorában megvakult a jobb szemére, elvesztette a hallásának jelentős részét egy munkahelyi balesetben, betegséget halmozott betegség hátára – ráadásul a gitárt behangolni sem tudta, nemhogy játszani rajta. Egy velejéig műszakian gondolkozó, mégis zeneimádó ember volt, aki pontosan emiatt tudott úgy hozzányúlni az egyik alapművészethez, hogy az 180°-os fordulatot tegyen.
Ugyanis a könnyűzenében egészen Leo Fenderig a gitár ritmushangszer volt – lehetett valamennyire hallani az akkordozást, de egy zenekar mögött egy húr hangja eltörpült. A tömör test és hangszedők párosítása tette lehetővé azt, hogy túl tudjon szólni egy egész zenekart, és a gitárt helyezze a reflektorfénybe. Magyarán: Leo Fender tette lehetővé azt, hogy Hendrix, Stevie Ray Vaughan, Eric Clapton, John Frusciante és mindenki az ötvenes évek után úgy zenéljen, ahogy ma ismerjük.
Felhasznált anyagok:
Pauline Frace: 8 Things You Might Not Know About Leo Fender
Tony Bacon: Leo Fender: The Guitar Genius Who Couldn’t Play a Note
Leo Fender: American Inventor and Manufacturer
Sherin Shibu: When Innovation Takes a Sound of Its Own
How Leo Fender Found His Groove In His 40s
Kiemelt képhez felhasznált fotók: f21.hu, Cultura, Still Kickin Music
