Van a Múzeum körúton, a Bölcsészkaron egy folyóirat, egy műhely, amely nevét Vergilius Aeneiséből kölcsönözte, és amely történész generációk bölcsőjeként szolgál idestova több mint három évtizede. Ez a Sic Itur ad Astra, melynek szerkesztői az ELTE mindenkori történész hallgatói közül kerültek ki. Múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk a folyóirat három szerkesztőjével, Kovács Jankával, az ELTE BTK TDI Középkori és kora újkori egyetemes történelem programjának harmadéves doktoranduszával, Lászlófi Violával, az ELTE BTK TDI Atelier Interdiszciplináris Történeti Doktori Program elsőéves doktoranduszával és Veress Dániellel, az Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorjelöltjével.
Hogyan kerültetek a Sic Itur ad Astra szerkesztőségéhez?
Veress Dániel: Krász Lilla tanárnőhöz jártam egy kora újkori művelődéstörténeti szemináriumra 2009-ben, amikor ő lett az új tanár főszerkesztő. Ő toborzott akkor a BA-s és MA-s hallgatói közül szerkesztőket, többek között engem is. Akkor egy olyan csapatba kerültem, ahol Papp Gábortól és Kelenhegyi Andortól lehetett tanulni a szerkesztést, Bolgár Dánieltől pedig alázatot.
Kovács Janka: Danihoz hasonló körülmények között kerültem a Sic Iturhoz. Engem is Krász Lilla kért meg, aki egyébként a témavezetőm is. Úgy gondolta, jó lehetőség lenne arra, hogy kipróbáljam magam a szerkesztésben, ezért 2013 novemberében kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem ehhez. Természetesen volt. Akkor került a laphoz egyébként Trádler Henrietta és Tarafás Imre is, akik a következő években meghatározó szereplői lettek a folyóirat életének. És mi már [Veress] Daniéktól tanulhattuk a szerkesztést, és láthattunk bele egy-egy lapszám elkészítésének részfolyamataiba.
Lászlófi Viola: Hogy én miként kerültem be, arról ti talán jobban tudnátok mesélni. A Sic Itur nacionalizmus [Sic Itur as Astra 2016. 65. Nacionalizmus, nemzeti emlékezet] számába küldtem el az átdolgozott alapszakos szakdolgozatomból készült tanulmányt, egészen pontosan nem is én, hanem Bolgár Dániel, az akkori témavezetőm. Ennek a számnak [Veress] Dani és Tarafás Imre volt a felelős szerkesztője, akik maximálisan komolyan véve feladatukat, egy sok-sok körös, gyakran igen erőteljes egyet nem értésekkel járó szerkesztési folyamat során alakították végső formájára a szöveget. Ezek után meglepetésként is ért, amikor 2016-ban szóltak, hogy szeretettel várnak a szerkesztőségbe.
V. D.: Okos kézirat volt, volt benne koncepcionális kakaó, és közben látszott, hogy a szerzőnek van érzéke a magyar nyelvhez. Az a tapasztalatom, hogy ha komolyan veszi a fiatal szerkesztő és a fiatal szerző is a kéziratot, akkor általában sokkörös, kicsit hajtépős munka után jut a tördelőhöz a szöveg. Az a gond, hogy egyre kevesebb ilyen van, egyre inkább legyintenek a korrektúrára a szerzők, és vagy ráhagyják a szerkesztőre, vagy hagyják veszni a kéziratot. Nem mennek bele ezekbe a hosszú, kígyózó szerkesztési folyamatokba.
A Sic Itur ad Astra 65. számának borítója.
Ha jól tudom, a folyóirat 1987 óta működik, korotokból adódóan emlékeitek nem lehetnek az alapításról, ennek ellenére mégis tudnátok mesélni erről egy keveset?
K. J.: Mi már igazából ennek a legendájába csöppentünk bele. Ahogy 2016 decemberében Ablonczy Balázs tanár úr fogalmazott a nacionalizmus szám bemutatóján, a Sic Iturosokat a ’90-es évektől kezdve mindig egyfajta „opálos fény” vette körül az egyetem folyosóin. A szerkesztőséghez tartozni nagy presztízsnek számított, hiszen a kezdetektől fogva egy kreatív, innovatív műhelynek számított. Mi már ezt az örökséget kaptuk meg. Nyilván közeli tapasztalatainak nincsenek, hiszen többségünk akkor még meg sem született, de jó érzés ebbe az örökségbe belépni, és ezt valahogy tovább is éltetni.
Ez kiknek az öröksége, kik hozták létre a folyóiratot?
V. D.: Az első impresszumban négy szerkesztő neve szerepel. Kreutzer Andrea, ma a Hadtörténeti Múzeum főmuzeológusa, Szilágyi Márton, babérkoszorús irodalomtörténész, aki Csokonairól írt egy kiváló monográfiát, emellett mutatja a presztízsét az is, hogy ha Arany-emlékév jön, akkor neki írnia kell egy Arany-monográfiát. Ott volt még Sahin-Tóth Péter, aki nagyon korán hunyt el, 39 éves sem volt még, amikor meghalt 2004-ben. H. Balázs Éva írta a Rubinconba a nekrológját, ez mutatja, hogy milyen messzire jutott. Komoly csapat volt. Mellettük szerepelt az impresszumban még Nyáry Mihály, a KISZ-titkár. Hárman alapították a lapot, csak oda kellett írni a KISZ-titkárt is, mivel ’89-ig nem jelenhetett meg semmiféle kiadvány anélkül, hogy ne lett volna becsatornázva egy állami szervhez. A Sic Itur az ELTE BTK KISZ alá tartozott. Rajtuk kívül még két nevet kell az indulásnál megemlíteni, de ők nincsenek ott ’87-ben, csak később csatlakoztak. Az egyik Morenth Péter, aki afrikanista lett. A másik pedig Szipőcs Krisztina, aki most a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese.
L. V.: Azt ne felejtsük el, hogy az első borítót Eduardo Rózsa-Flores tervezte.
Hogyhogy?
V. D.: Történész hallgató volt, egy vagány srác, aki készített egy nagyon jó borítótervet. Adott volt a modoros címünk, hogy Sic Itur ad Astra, amit állati ügyesen viszonylagosított az a létra a borítón, ami egyébként a Pesti Barnabás utcai bölcsészkarnak az egyik elhíresült, évfolyamok által kerülgetett létrája volt. Tessék: így jutunk el a csillagokig…
A legelső szám címlapja, rajta Eduardo Rózsa-Flores létrája.
Milyen céllal indult a folyóirat?
V. D.: Fórumot akartak teremteni az induló történészeknek, ahol közölhetik első tanulmányaikat, valamint ezzel együtt műhelyt akartak létrehozni, ahol megtanulhatnak szerkeszteni a szerkesztők és publikálni a szerzők. Szilágyi Márton ’96-ban csodálkozott rá, hogy ez az elképzelés meg is maradt. Akkor még csak kilencéves volt a lap, most harminckettő, és ez még mindig elmondható. A Sic Itur úgy diáklap, hogy közben egy szakmai érdeklődésre számot tartó folyóirat. Szilágyi Márton szerint az egyetemi lapok számára két út létezik: az egyik, ami az Aetasé volt, hogy igazi veretes szaklappá válik, a másik pedig, hogy amint kifut az első szerkesztőségi nemzedék, azzal együtt megszűnik a lap is, és a következő nemzedék alapít magának egy újat. Így járt például a Határ című debreceni folyóirat. A Sic Itur története kivétel.
Változott-e valami az elmúlt három évtizedben?
K. J.: Az elején még nem voltak ennyire behatároltan tematikusak a számok. Akkor még inkább egy nyitottabb, doktoranduszok, fiatal történészek számára lehetőséget kínáló lap volt. A 2000-es évektől kezdve viszont ez változott.
V. D.: Az elején nagyon kevés volt a tematikus szám. 1999 után, amikor egy teljesen új, talán leginkább Kármán Gábor nevéhez köthető szerkesztőséghez került a lap, akkor jelent meg az a gyakorlat, hogy tematikus számokat hozott ki a Sic Itur. Viszont a tematikusságot ekkor még csak a szó tág értelmében lehet használni, a számok közös többszörösét nem problémakörök vagy módszertani megközelítések jelentették, hanem a történeti korszak. Ez a jelenlegi, a Korallhoz hasonlóan zárt tematikus számokban gondolkodó lapkoncepció 2004-től érvényesül, és 2006 után teljesedett ki, tehát egy újabb szerkesztőség idején, amikor már Gyökös Eleonóra, Papp Gábor, Bolgár Dániel, Tolmár Bálint, Kelenhegyi Andor vitte a lapot. Ebben az időben a periodicitás csökkent, viszont a nívó emelkedett.
Ez pontosan mit jelent?
V. D.: ’87-től ’96-ig évi egy-két szám jelent meg. Majd volt három év szünet ’96 és ’99 között, utána viszont az említett, Kármán Gábor-féle szerkesztőség mint folyóirat kapott NKA-támogatást, aminek az volt a feltétele, hogy meg kellett jelentetni évi négy számot. A kért statisztikákat összevont számokkal tudták produkálni. A 2000-es évek végétől viszont egyre inkább évkönyv jellegűvé vált a folyóirat.
Kik publikálnak nálatok?
L. V.: Végzős BA-s és MA-s hallgatóktól kezdve egészen befutott kutatókig, így jóformán a „történészranglétra” minden egyes foka képviseltetve van. Pont ezért nem tekinthető szerintem kizárólag gyerekfolyóiratnak a Sic Itur, hanem lehet helye a komolyabb tudományos fórumok között is.
K. J.: A szerzők között azonban a legdominánsabb korosztályt doktoranduszok és fiatal kutatók adják.
Hogyan készül egy szám?
K. J.: Az elmúlt időszakban leginkább felhívásokat tettünk közzé, vagy pedig tematikus konferenciákat szerveztünk. A konferencián elhangzott előadások válogatott és átdolgozott anyagából készítünk egy számot, a kört gyakran kibővítve más szerzők írásaival is, valamint recenziókkal, interjúkkal és fordításokkal. Gyakran kérünk tanulmányokat informális kapcsolatokon keresztül is, és sokat ötletelünk azon, hogy ki az, akinek a kutatásai a leginkább illeszkednek az adott szám tematikájához. Ezek később vagy bejönnek, vagy nem, van, hogy több kört kell futni, egy jó tematikus szám szerkesztése során a szerzők körének kialakítása és a megfelelő tanulmányok kiválogatása mindig bonyolult feladat.
L. V.: Szerintem fontos még megemlíteni azt, hogy 2017 óta hivatalosan műhelyként vagyunk bejegyezve, tehát nem Sic Itur ad Astra folyóiratként, hanem Sic Itur ad Astra Műhelyként működünk. Ez lehetőséget adott új fórumok megnyitására, mint például konferenciák vagy kerekasztal-beszélgetések, amelyek aztán – ahogyan Janka is említette – orientálhatják a következő számok tematikáját.
Címlap a 67. számhoz.
V. D.: Mindemellett van egy olyan törekvésünk, hogy próbálunk alulkutatott, alulreprezentált témákat felkarolni. Például ilyen volt a szociális gondoskodás szám [Sic Itur ad Astra 2018. 67. A szociális gondoskodás története Magyarországon], de nagyon régóta dédelgetjük, hogy legyen egy posztszovjet/posztkolonialista szám is, mert ennek a nyugaton rendkívül menő kutatási irányzatnak itthon alig van irodalma. Valamiért nem tud átszűrődni ez a megközelítés. Ha nem is ennyire, de hasonlóan mostohán kezelt téma itthon a hálózatkutatás is. Janka, Viola! A deviancia is alulreprezentáltnak számít?
K. J.: Mondjuk úgy, hogy egyre inkább divatos Magyarországon is. Nyugaton abszolút, sőt, talán lassan ki is megy a divatból.
A 63., “Csak játék?” szám címlapja.
L. V.: A legutóbbi kötetek közül ugyanez elmondható a nacionalizmus számról is.
V. D.: Igen, mivel abban a nemzeti emlékezetre is több tanulmány fókuszált. Összegezve tehát: a tematikák kiválasztásával vagy olyan releváns trendekhez kapcsolódunk, amiket egyébként is kutatnak ma Magyarországon (merthogy ezekből van kéziratbőség, meg a diskurzusnak erre van igénye), vagy pedig próbálunk nyitni. Szerintem ezekhez a hézagpótló számokhoz tartozik még a játék szám is. [Sic Itur ad Astra 2013. 63. Csak játék?]
L. V.: Ugyanebbe a hiánypótló tendenciába illeszkedik még talán a test-/sporttörténeti szám is. [Sic Itur ad Astra 2011. 62. Test, labda és társadalom]
V. D.: Igen, mondhatjuk. Amennyire sokan olvasnak sporttörténeti cikkeket az index.hu-n, annyira kevés szaktörténész foglalkozik sporttörténettel.
Test, labda és társadalom.
Az említetteken kívül milyen témák vannak még tervben?
L. V.: Jelenleg több szám is tervben van 2019-re. Egyrészt egy újhistorista megközelítésű, az irodalmi szövegek történeti kontextusát középpontba helyező kötetet tervezünk. Reflektálva a magyar történeti eseményekre, évfordulókra, folyamatban van egy Tanácsköztársaság-kötet is. Az ebbe készülő tanulmányok – a felelős szerkesztő, Csunderlik Péter tervei szerint – inkább az események társadalomtörténeti és kultúrtörténeti aspektusaira fókuszálnak majd, ami a centenáriumra készülő kiadványok nagyrészétől eltérő szemléletet képvisel.
V. D.: Elkerekedett szemekkel ültem a decemberi szerkesztőségi ülésen, amikor kiderült, hogy 2019-re tényleg négy szám várható. Ha már a fele összejön, az is csúcs, mert nagyon régen volt olyan, hogy egy adott évben megjelent két Sic Itur-szám. Hála Istennek, ez a tendencia él, mert van már tervünk 2019 utánra is. Fontosnak tartunk megjelentetni egy Trianon számot, azt is egy kicsit megcsavarva és minél több teret adva a szomszédos országok történetírásának. Szeretnénk megmutatni azt, hogy hogyan viszonyulnak 1918/1919/1920-hoz ma Közép-Európa szaktörténészei. Tervben van egy családtörténeti szám is, ami magyar történész viszonylatban nyerő ötlet, mert jelenleg több, ezzel a témával foglalkozó kutatócsoport is működik. Nem tudom, mi lehet az oka ennek a témabőségnek. Nem gondolom, hogy mondjuk öt évvel ezelőtt intellektuálisan gyengébb lett volna a szerkesztőség, de akkor nagyon nehezen jöttek össze a számok, most pedig valami beindult.
A Sic Itur ad Astra egy diáklap, ez feltételez egyfajta törvényszerű rotációt a szerkesztőségben, hiszen idővel kiöregednek a szerkesztők. Hogy zajlik a tagcsere?
K. J.: Folyamatosan keressük, hogy hogyan tudnánk bevenni BA-s, MA-s hallgatókat, hiszen mi magunk is így kerültünk be, Dani is, én is BA-sok voltunk, Viola pedig már MA-s. Fontosnak tartjuk, hogy folyamatosan új emberek kerüljenek a szerkesztőségbe, mert mi egyre kevesebb feladatot tudunk vállalni, és sok dolog van, amit az elejétől szeretnénk megtanítani a nálunk fiatalabb hallgatóknak, bevonva őket bizonyos munkafolyamatokba. Ez a kezdeti szakaszban nem feltétlenül szerkesztést jelent, hanem például egyéb lap körüli teendőket, például a szerkesztőség levelezésének bonyolítását vagy az árusítás menedzselését. Sokat köszönthetünk a tanár szerkesztőinknek, mentortanárainknak, akik tehetséges, a szerkesztőségi munka iránt érdeklődést, ambíciót mutató hallgatók kiválasztásával is segítik a munkánkat.
V. D.: Idővel minden szerkesztőségnek meg kell újulnia, különben nagyon megmerevedik a folyóirat. A fokozatos-folytonos megújulás nemcsak szépen csengő hívószó, hanem a folyóiratok túlélésének záloga. A Holmi például emiatt szűnt meg. Sokáig nem vontak be új – legalábbis mérvadó – szerkesztőket, és huszonöt év után, amikor a főszerkesztő Réz Pált követve az egész testület leköszönt, egyszerre kellett volna lecserélni az egész szerkesztőséget. Ezt pedig már nem bírta el a lap, így megszűnt a rendszerváltás utáni Magyarország legfontosabb irodalmi folyóirata. Egy diákfolyóirat esetében pedig a folyamatos impresszumfrissítés sokszorosan fontos. Nekünk a megújulás mindenekelőtt erkölcsi felelősségünk: ahogy minket megtanítottak a szerkesztésre és a folyóiratos világ fogalmaira, fogásaira, úgy nekünk is át kell adnunk a megtanultakat. A belépéssel szemben a leköszönés, na, az már változatosabban szokott történni. Vannak, akik maguktól, viharosan, teátrálisan távoznak, van, aki kikopik, de vannak, akik egyszer csak már nem válaszolnak az e-mailekre. Szerintem ez szorosan összefügg azzal, hogy ki tud megkapaszkodni az egyetem környékén doktoranduszként vagy valamiféle munkatársként. Általában aki kikerül a civil életbe, annak nem marad ideje arra, hogy szerelemből, ingyen szerkesszen egy folyóiratot.
Beszélhetünk egy, a Sic Itur ad Astra köré szerveződő, a hallgatói éveken is túlmutató közösségről?
L. V.: Amikor a harmincadik évforduló volt, akkor szerveztünk egy kerekasztal-beszélgetést a folyóirat történetéről. Ott szerintem sokan megjelentek a régi szerkesztők közül, olyanok is, akik nem a szűk értelemben vett szakmában helyezkedtek el, hanem mondjuk minisztériumokban, vagy bárhol máshol, nem feltétlenül a tudományos szférában.
V. D.: Én személy szerint inkább keveselltem a régi szerkesztőket, viszont akik megjelentek, azok lelkesek voltak. Az látszott, hogy az alapítóknak tényleg fontos a Sic Itur, és azoknak is, akik az egyetemi évek után megkapaszkodtak a szakmában. Viszont mi, jelenlegi szerkesztők egyértelműen közösséget alkotunk, számíthatunk egymásra, figyelünk egymásra. Szerintem van Sic Itur-közösség, van identitásunk, és jól megvagyunk továbbra is.
Egy egyetemi hallgató hol találkozhat veletek?
K. J.: Talán ez az, amin még erősítenünk kellene. Együttműködhetnénk más műhelyekkel, hiszen számos, történész hallgatókat tömörítő egyesület működik.
V. D.: Szerintem még mindig jobbak vagyunk, mint általában a történettudományos folyóiratok. Összehasonlítva az irodalmi élettel, a történész szakmai élet nem folyóirat-centrikus, a folyóiratok megjelennek, mindenki számontartja őket, de ritkán szervez történettudományos lap konferenciát vagy estet, szimpóziumot. Az irodalmi folyóiratok ezzel szemben az irodalmi élet motorjai és nyirokcsomói. (Az utóbbi, pontos metaforát, ha jól emlékszem, Vörös Istvánnál olvastam.) A Sic Itur viszont annak ellenére, hogy történettudományos folyóirat kimondottan sok konferenciát, eseményt szervez.
K. J.: A kötetbemutatóinkon például mindig törekszünk arra, hogy ne kizárólag a lapszámról legyen szó, hanem annak tágabb kontextusairól is, tehát hogy a lap tematikája inkább problémafelvetésként jelenjen meg, és abból kiindulva lehessen beszélgetni, vitatkozni akár aktuális kérdésekről is. Jó példa erre a tavaly decemberben megjelent szociális gondoskodás kötetünk bemutatója, ahol tudatosan törekedtünk erre, ezért olyan szakembereket hívtunk, mint K. Horváth Zsolt és György Eszter, akik különböző látószögekből tudták megvilágítani a szociális gondoskodás kérdéskörét. A lapszámról és a benne szereplő cikkek által felvetett kérdésekről egy rendkívül izgalmas, problémaközpontú beszélgetést folytattak Violával, a szám egyik szerkesztőjével és Csicsics Annával, az egyik szerzőnkkel.
V. D.: Azt hiszem, ha a rendszeres megjelenések mellett van célunk, akkor az éppen ennek az iránynak az erősítése, tehát hogy minél inkább szervesüljünk a szakmai életbe ezekkel a rendezvényekkel, vitaestekkel.
Reméljük mihamarabb kézbe vehetjük a következő, immár 68. számot.
