Stílusosan, az eredeti időpontot egy héttel elhalasztva, hétfőn került sor az ELTE ÁJK Grosschmid auditoriumában Dr. Takács Ildikó pszichológus a halogatás pszichológiájáról szóló előadására.
Dr. Takács Ildikó, a BMT GTK Ergonómia és Pszichológia tanszékének vezetője előadása elején leszögezte, ő maga nem halogató típus, a csúszás oka csupán egy váratlan betegség volt. Vele ellentétben egy gyors kézfeltételes felmérésnek köszönhetően kiderült, hogy a majdnem 50 fős hallgatóságból csak egy fiatalember nem tartotta magát halogató típusnak.
A halogatáshoz mint kutatói szakterülethez a tanárnő tehát nem magából kiindulva jutott el. Mint mondta, anno az egyetemi tanulmányai alatt nem is volt nagyon lehetőség például a tárgyak halogatására, félévek csúsztatására. Ha nem sikerült harmadszorra se egy tárgy az adott félévben, annak általában elbocsátás volt az eredménye, és a tanulmányokat teljesen előröl kellett kezdeni. A halogatás szabadságát szerinte a kreditrendszer bevezetése hozta el, azóta vannak olyan hallgatói, akik az ötéves képzésen hatod-, heted-, nyolcadévesek, de jelenleg tizedéves (!) hallgatója is van. Erre a jelenségre felfigyelve kezdett bele a halogatás pszichológiájának mélyrehatóbb tanulmányozásába.
A „kvázi-tudományos” előadás elején a halogatást mint definíciót jártuk körül. Az alapvető meghatározáson túl – kényelmetlen, kellemetlen időpontig halasztunk valamit – néhány érdekesebb megközelítésre is rávilágított Takács Ildikó. Például a halogatás jelenségénél általában a motiváció teljes hiányára gondolhatunk. A motiváció azonban nagyon is jelen van, csak éppen a semmittevésben vagyunk ilyenkor túlmotiváltak.
A dolgoknak nem csak az elkezdését lehet halogatni, sokszor még veszélyesebb, ha a befejezéssel tesszük ugyanezt. A befejezés halogatásánál legtöbbször a túlzott tökéletességre törekvés, valamint az elérhetetlen célok felállítása játszik szerepet. Ennek oka a kudarctól való félelem lehet. Abban az esetben, ha túlságosan félünk, hogy valami rosszul sikerül, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy mit fog szólni a környezetünk a munkánkhoz, megjelenik a fent említett önakadályozás. Az elérhetetlen célok felállítását és az ezzel járó a befejezéshalogatást hívják az angol szakirodalomban self-handicappingnek.
Természetesen a halogatás klasszikus formája az, amikor valaminek az elkezdését halogatjuk. Ennek legfőbb oka a fontosság érzésének vagy az érdeklődésnek a teljes hiánya. Továbbá a problémák halogatása rövidtávon felszabadító érzéssel jár. A „majd holnap megcsinálom, inkább nézek még egy részt a Trónok Harcából” azonban a visszájára is fordulhat, mivel a halogatás az érzelmekre is hat. Egyhuzamban a harmadik-negyedik résznél könnyen megjelenhet a bűntudat, a szorongás, lelkiismeret-furdalás. Abban az esetben, ha bűntudat nélkül tolunk le egy egész évadot, amikor lenne más dolgunk is, akkor nagy valószínűséggel az álmodozó vagy kényelmes halogatók csoportjába tartozunk. Az is gyakran előfordul, hogy a hallgatók jóval kevesebb időt hagynak egy feladatra, mint amennyit alapvetően kéne. Ez jelzi, hogy a feladatot unjuk, és kihívásokat támasztunk magunknak, hátha sikerül a töredék idő alatt megírni mondjuk a beadandót. Ha igen, akkor az egy sikerélmény, ha nem, akkor egyszerű a kudarcot arra fogni, hogy nem bennünk van a hiba, csupán több idő kellett volna. Nyilvánvalóan ilyenkor jön a „legközelebb majd előbb nekiállok.”
Takács Ildikótól megtudhattuk, hogy vannak „gyógyíthatatlan”, krónikus halogató személyek, akik alkatilag, tehát születésük óta halogatók. Azonban mielőtt mindenki fellélegezne, hogy halogatónak született, sajnos vagy nem sajnos, a krónikus halogatók csupán elenyésző részét alkotják a halogatók táborának. Az egyértelműen kijelenthető, és igazából igen logikus, hogy a fiatalabbak hajlamosabbak a halogatásra az időseknél, hiszen mi még úgy hisszük, végtelen időnk van. Az már sokkal vitatottabb még szakmai körökben is, hogy a férfiakra vagy a nőkre jellemező inkább a halogatás. Takács Ildikó szerint a férfiak halogatóbbak, alátámasztják ezt mind a kutatásai, mind az a tény, hogy a nők életében vannak olyan biológiai időpontok, amiket egyszerűen nem lehet elhalasztani.
A nem krónikus halogatóknak számtalan csoportja van. Már volt szó a tökéletességre törekvőkről, az álmodozókról és a kényelmes halogatókról. Az aggódó, aki nem hisz a képességeiben, és ezért fél és szorong a kudarctól, valamint gondot okoz neki döntéseket hozni. Az egyik legnagyobb csoport a kríziskeltők csoportja. Ők a legutolsó pillanatig motiválatlanok, majd csak akkor tudják a legjobbat kihozni magukból, amikor már tegnapelőtt volt a határidő. A dacos, akinek nem lehet megmondani, mit kell, hogyan kéne csinálni, majd ő megcsinálja (valamikor). Az utolsó példaként felhozott csoport a túlteljesítők voltak, akik mindent magukra vállalnak, majd mindegyik határidőt tologatniuk kell.
Valószínűleg sokan azért jöttek el az előadásra, hogy annak végére megtudják a halogatás elleni csodaszer összetevőit. Csodaszer nincs, azonban Takács Ildikó szerint a kulcs az önkontroll fejlesztése. Ez egy nagyon nehéz feladat, mivel az önkontroll alapjai kisgyermekkorunkban alakultak ki, és azután már rendkívül nagy kihívás alakítgatni rajta. Mégis a pszichológus tanácsai a következők: az énhatékonyság, önismeret és az önbizalom növelése, továbbá az időmenedzselés kialakítása, rövid- és hosszútávú célok kitűzése, valamint a „say-do correspondence”, azaz mondjuk ki a céljainkat mind magunknak, mind a környezetünknek, ezzel egyfajta felelősséget is vállalunk azokért.
Az előadás gondolatzáró bölcsességét egy angol teásdoboz szlogenje szolgáltatta: „A holnap túl késő, a tegnap elmúlt, a most a tökéletes pillanat!”
Kiemelt kép: Viktor Hertz, flickr.com
