Száz éve történt a központi hatalmak által az olasz fronton végrehajtatott legnagyobb volumenű – és egyben a legsikeresebbnek is nevezhető – hadművelet, amely a hadtörténelemben a hegyi terepen való frontáttörés iskolapéldájává vált. A köztudatban caporettói áttörésként vagy 12. (és egyben utolsó) isonzói csataként számontartott akció eredményeként került osztrák–magyar fennhatóság alá többek között az a magyar nemzeti emlékezetben szimbolikus jelentéssel bíró hely is, ahol a mondás szerint minden egyes kőhöz vér tapad: a Doberdó-fennsík.
Az 1917. október 24-én megindult Waffentreue (fegyverhűség) névre keresztelt offenzíva kezdeti óráira Migend Dezső a következőképpen emlékezett:
„[…] hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével […]”
Az osztrák–magyar hadsereg önerőből nem lett volna képes átszakítani az olasz védvonalat, ezt Arthur Arz von Straussenburg, a Monarchia haderejének vezérkari főnöke is jól tudta, ezért tartotta szükségszerűnek a német segítséget. A német hadvezetés Otto von Below tábornok vezetése alatt 7, hegyi harcban tapasztalt hadosztályt vezényelt az olasz frontra, tüzérségi, aknavető és repülőalakulatokkal kiegészítve. A német csapatokat azonban az utolsó pillanatig próbálták az olaszok elől rejtve tartani, ezért főleg az éjszaka leple alatt, nagy kerülőket téve szállították őket a helyszínre, sőt Below a hatásosabb álcázás érdekében katonáit osztrák–magyar egyenruhába bújtatta, valamint számos kirándulást tett Dél-Tirolba, hogy elhitesse az olasz vezérkarral, hogy a támadást azon a frontszakaszon fogják megkezdeni.
Az olasz hadszíntér 1915 és 1918 között (forrás: Az első világháború. szerk.: Szabó Dániel. Bp., Osiris, 2009.)
Október 24-én, a hadművelet hajnalán különösen rossz idő volt, a völgyekben esett az eső, az azokat körülölelő magaslatokon pedig sűrűn havazott, ráadásul a tájat uraló köd miatt a látótávolság meglehetősen rövidnek bizonyult. Below csele viszont bevált, a gázlövéssel meginduló, majd azt követően minden addiginál hevesebb tüzérségi tűzzel folytatódó offenzíva kellemetlen meglepetésként érte a gázálarccal nemigen felszerelt olasz katonákat. Az osztrák–magyar, valamint német gyalogsági csapatok pedig reggel 8 és 9 óra között lendültek támadásba, majd nem több mint 3 óra leforgása alatt áttörték az ellenséges védvonalat. Estére már Caporetto városa is a központi hatalmak kezére került, így mintegy 25 km-es mélységben nyomultak be az ellenséges területre. Ilyen szintű sikerre az olasz fronton egészen addig a napig nem volt példa.
Az offenzíva első napjaiban többen is tanúságot tettek személyes bátorságukról, mint például Bertalan Árpád az 1. osztrák–magyar hadosztály 7. hegyi dandárjának 19 éves hadnagya, aki a csupán 15 fős csapatával 3 olasz állást göngyölített fel, foglyul ejtett több száz olasz katonát, nem mellesleg 6 nehéztarackot is zsákmányolt.
Az olasz fővezér, Luigi Cadorna a hirtelen jött kudarc ellenére sem akarta visszavonni csapatait. Makacssága rengeteg véráldozatot követelt, valamint döntése eredményeként könyvelhette el több százezer katona elvesztését is, akik kilátástalan helyzetük miatt tették le fegyvereiket a német, illetve az osztrák–magyar csapatok előtt. Cadorna végül október 27-én egyezett bele az isonzói védvonalak feladásába és egy új, a Tagliamento folyóra támaszkodó védvonal felállításába. Ám a tagliamentói vonal sem bizonyult tartósnak. Az osztrák–magyar és német csapatok a felmerülő logisztikai problémák (gyorsan mozgó alakulatok és átkelőeszközök hiánya, valamint a lőszer- és élelem-utánpótlás akadozása) ellenére november 4-én átkeltek a folyón, és folytatták előrenyomulásukat. A pár napos késedelem viszont megadta a lehetőséget az olasz hadvezetésnek, hogy maradék erőit a Piave folyó mentén rendezetten csoportosítsa. Az angol és francia egységekkel is megtámogatott piavei védvonal azonban már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy november közepére gátat vessen a központi hatalmak előretörésének.
Átkelés a Tagliamentón (forrás: kaiserjaeger.com)
Az offenzíva mindkét fél részéről jelentős emberáldozatokkal járt: 1917. október 24. és november 10. között az olasz hadsereg vesztesége 10 000 halott, 30 000 sebesült, 300 000 hadifogoly és 400 000 szökevény. Továbbá 4884 löveg, 300 000 puska, 3000 géppuska, 2000 géppisztoly és 22 repülőtér került a központi hatalmak kezére. Az osztrák–magyar és német veszteség összesen 70 000 fő volt. A Monarchiának hozzávetőlegesen 30 000 katonája vesztette életét, vagy sebesült meg, mire elérték a Piave folyót.
A caporettói áttörést – annak ellenére, hogy a központi hatalmak látványos és bravúros sikereket felmutató hadművelete volt, amely súlyos csapást mért Olaszországra – hiábavaló véráldozatnak és megkésettnek kell minősítenünk, hiszen egy évvel később (Padova, 1918. november 3.) az Osztrák–Magyar Monarchia tábornokai kértek fegyverszünetet, míg Olaszország győztesként zárhatta az első világháborút.
Források: nagyhaboru.blog.hu, rubicon.hu, mnl.gov.hu
