Murai László HÖOK elnök adott nekünk interjút annak kapcsán, hogy elindult a BEAC Életmódváltók közössége, és arról beszélgettünk, hogyan vállal ebben szerepet. Továbbá szóba került, hogyan sikerült életmódot váltania, és az is, miért pont a futást választotta és milyen nehézségekkel nézett szembe az elmúlt három évben.
A múlt héten jött szembe velem a Facebookon, hogy Életmódváltók néven közösséget hoz létre a BEAC. Miképp jött az ötlet, hogy kerültél te ebbe bele?
Egészen spontán a szerepvállalásom a projektben – már ha ezt ilyen kezdeti fázisban lehet egyáltalán szerepvállalásnak nevezni. Horváth Viki keresett meg, a BEAC-os ötletgazda, akivel még az ELTE HÖK kabinetben dolgoztunk együtt, hogy lenne-e kedvem részt venni a népszerűsítésben. Én sajnos – vagy szerencsére – elég yesman karakter vagyok, úgyhogy ha olyan emberek, akiket szeretek és becsülök, felkérnek egy feladatra, egyértelműen pozitív választ kapnak tőlem – a legtöbb esetben. Így csöppentem bele, így került ki a dagadt szatyorcipelős a feszítős futócuccos képem mellé az internetre. Az Életmódváltók projektet egy tök jó kezdeményezésnek tartom, mindenkinek elege van már a bezártságból, a fizikailag inaktív életből: a távoktatásból, képernyőbámulásból és netflixezésből. Sokaknak alakulhatott ki önértékelési és motivációs turbulenciája saját magával, így nagyon menő, hogy egy egyetemi közösség segíthet át ezen mindenkit, akinek van kedve csatlakozni.
Milyen szerepet fogsz ebben vállalni?
Egyelőre csak önkéntes plakátfiú vagyok, de már elindult a csoport, jelentkeztem, lelkesen várom a programokat. Egyéb feladatom nincs az életmódváltással, maximum annyi, hogy saját magam tekintetében ne térjek le arról az útról, amit elképzeltem. Egyszer már sajnos ez is megtörtént, nem egyszerű következetesnek és konzisztensnek lenni. Ha szükség lesz a segítségemre, természetesen állok elébe, szívesen megosztom bárkivel a tapasztalataimat, ha azok értékesek lehetnek. A tapasztalataim értékéről azért vannak kétségeim, én csak egy lelkes amatőr vagyok, aki megunta, hogy nem tud egy normális fekvőtámaszt megcsinálni.
Menjünk vissza egy kicsit korábbra. Fiatalon te sportoltál, milyen kapcsolatban voltál a sporttal?
Örök életemben dagadt gyerek voltam, a sportot mégis fanatikusan szerettem és szeretem a mai napig. Nem sportoltam soha versenyszerűen, nem voltam igazolt sportoló. Ez tapasztalatom szerint legtöbbször kisgyerekkorban dől el, és sajnos akkor még nem volt napi szinten az életem része a sport. A tesitanáraimat nagyon, a tesiórák első 30 percét azonban kevésbé kedveltem: a szekrényugrás, a kötélmászás, a Cooper-teszt feladatai sosem voltak az atletikus testfelépítésem nagy barátai, ha létezik 0 pontos eredmény ezekben, akkor mindig is közelítettem hozzá. A tesiórák utolsó negyedórája viszont maga volt a mennyország, amit mindig, minden nap vártam: foci, kosár, kézi, kidobós – imádtam az összeset, a napom fénypontja volt, amikor eljutottunk a szabad játék részhez. A városligeti Szent István Gimnáziumba jártam középiskolába, ahol olyan szerencsém volt, hogy két kiemelkedő sportpedagógus is tanított, egyrészt Boros Gábor tanár Úr, aki az osztályunk testneveléstanára volt, ő szerettette meg velünk a kosárlabdát, miatta látom a mai napig kiemelkedő atlétáknak az NBA-sztárokat, és Forrás Péter tanár Úr, aki egyszer egy helyettesítésen kosár helyett kézilabdát játszatott velünk, én pedig a 130 kilómmal rendelkeztem némi potenciállal a beállós poszton, így elhívott egy edzésre, amikor tizedikes voltam.
Gimis éveim legszebb és legviccesebb élményei között bőven akadnak abból a négy évből, amikor a középiskolai kézilabdacsapat kötelékébe tartoztam Nagy Zoli barátommal. Sosem felejtem el a Magyarországon is világhírű Zugló Kupa és Budapesti Középiskolai Kézilabda Bajnokság megismételhetetlen rangadóit, ahol nyerni sosem sikerült, de megtanított arra, hogy milyen rossz érzés veszíteni, és milyen jó dolog egy csapattal együtt készülni és izzadni azért, hogy legközelebb jobb eredményt érjünk el. A rendszeres csapatsportolás iránti igény egyértelműen a középiskolai éveimben alakult ki nálam.
Egyetemistaként jelen volt az életedben a sport?
Gólyaévemben mindkét szemeszterben kézilabdáztam a BEAC-on, nagyon örültem, hogy a választható kurzusokban megtaláltam azt a sportot, amit gimiben is űztem és szerettem. A nagy BEAC-os kézicsapatba nem kerültem be, sajnos fokozatosan egyre távolabb került tőlem a rendszeres mozgás. Hallgatói önkormányzati képviselő lettem töri szakon, diákmelóztam a CEU könyvesboltjában, próbáltam haladni a tanulmányaimmal, barátkozni mindenkivel. Az egyetemista életnek meg a gólyalétnek elkerülhetetlen része lett nálam a végtelen bulizás, egyrészt a feszültség levezetése céljából, másrészt azért – és ez a hangsúlyosabb, ugyanis aki ismer, tudja, nem vagyok feszült típus – mert végtelen mennyiségű jó emberrel találkoztam az ELTE BTK-n, akikkel nagyon szerettem időt tölteni. Sose tért ki az utamból egy jó rendezvény (bevallom, én se próbáltam őket elkerülni), a bölcsészkaron egyszer csak azon találtam magam, hogy rendezvényes referens lettem a HÖK-ben, sört iszom és pizzát eszem, sport meg zéróosztó, maximum a Szláv Kupán álltunk össze a srácokkal évente egyszer focizni.
Február elején tettél ki egy hosszú írást, amelyben leírod az elmúlt éveket, hogyan sikerült életmódot váltanod. Mi vezetett ehhez, miért döntöttél így, hogy elkezded?
A nagy fordulatot azt hozta, amikor Borhy rektor Úr azt mondta nekem egy Eötvös 5KM futóversennyel kapcsolatban, hogy nekem is el kell indulnom rajta EHÖK elnökként, az nem járja, hogy ő rektorként lefutja, a hallgatók vezetője meg nem. Magamra vettem a kihívást, életemben először lementem egy konditerembe, ráálltam a mérlegre, 148,5 kilót mutatott, kicsit meghalt bennem valami, aztán ráugrottam a futópadra – agresszívan sétálni. 3 hét volt a versenyig, nyilván olimpiai szintidőn belülre nem kerültem, de 50 perc alatt sikerült teljesíteni a távot, és csak egyszer tévedtem el. Mondjuk, ha Horváth Luca, akkori TTK HÖK elnök nem ment meg, akkor még mindig valahol Lágymányoson bolyonganék, az óra pörögne, a világrekord meg sehol. A következő nagy lépcső az volt, amikor az ELTE volt az EFOTT házigazdája, én gondoltam, jó ötlet benevezni a Tekerj az EFOTT-ra! programra, hiszen ültem már biciklin, Velence se volt eddig túl messze vonattal, példát kell mutatnom a hallgatótársaknak, hogy a sport és a fesztiválozás megfér egymás mellett. A 72 kilométeres táv 65. kilométerénél, Vereb község egyik lejtős parabolakanyarjánál a bérelt bicikli megadta magát, letört alattam a nyereg, széttörte a sárhányót, beleakadt a küllőkbe, én beleborultam az út menti árokba, de hál’ Istennek néhány komolyabb kék folton kívül nem lett bajom, működött a zsírpáncél, meg a dagadt sportolók védőszentje is elmormolt értem egy fohászt.
A legnagyobb és legutóbbi kattanás az egészséges, sportosabb életmóddal kapcsolatban 2019 júniusában volt számomra, amikor az Aula Magnában kellett már a HÖOK elnökeként az Universiadéra tartó hallgatótársaimnak lelkesítő beszédet mondanom – hivatalból. Nem is gondolkodtam sokat a helyzet abszurditásán addig, ameddig Kiss Viktor, aki a HÖOK elnökségemben a sportért felelős elnökségi tag volt, rá nem világított a helyzetre. Végigmért a slim-fitnek nem igazán nevezhető hacukámban, a szemembe nézett, és azt mondta: „Azért valahol az is vicces, hogy három hetente mondasz beszédet élsportolóknak” – utalva ezzel arra, hogy én és az élsport azért különböző dimenziókban vagyunk megtalálhatók, ha valaki keresne minket. Sok helyen, sok témában mondtam már különböző beszédeket, de itt esett le a tantusz, hogy egy választott képviselői pozícióban az embernek meg kell próbálnia mindig, minden helyzetben hitelesen megnyilatkozni, és ez a hitelesség túlsúlyosan, egészségtelenül azért nehezen elképzelhető akkor, amikor az ember a hallgatók érdekeit az egyetemi sport területén próbálja képviselni. Ez után a pillanat után rengeteg dolog megváltozott, komolyan vettem a mozgást, Géri Péter rendszerbe tette a konditermi edzéseimet, jártam focizni, fallabdázni, és elkezdtem priorizálni a sportot az életemben. Hálás vagyok az egyetemi sportnak, hogy kacskaringós úton ugyan, de a jó irányba kezdett el terelni, és Péternek is, hogy végig motivál abban, hogy erősebb és gyorsabb legyek.
Mennyire volt nehéz a kezdet, mi jelentette a legnagyobb kihívást?
Ahogy említettem is, 2018 tavaszára datálom azt, hogy megfogalmazódott bennem a változás iránti igény a futóverseny kapcsán. A kezdet azért volt nehéz, mert rá kellett döbbennem, hogy sportolni nehéz, időigényes, nem vagyok jó kondícióban, nem vagyok erős. Az emberben a sport rombolja le leginkább a saját legyőzhetetlenségének mítoszát, nálam legalábbis biztosan így működött. A másik nehézség az volt, hogy sokáig azt hittem, hogy kemény edzéssel akkor is tudok jó eredményeket elérni, ha az étkezés részét az egészség-projektnek teljesen ignorálom, és folytatom tovább az eddigi tempóban a fölösleges kalóriák bekapkodását. Természetesen a táplálkozási matematika rám cáfolt – ahogy a mondás tartja: „You can’t outtrain a bad diet” –, viszont alapvetően azért DNS-be kódolt hedonista vagyok, így kicsit sokáig tartott ezt beismerni. A másik rossz szokásom a dohányzás, ami az egészséges életmóddal és a sporttal nehezen összeegyeztethető, ezt a mai napig nem tudtam elengedni, pedig a menyasszonyom, az anyukám, meg a tüdőszöveteim is boldogabbak lennének, ha nem füstölnék fölöslegesen. Ez a nagy lépés még várat magára, mert érzem, hogy már el kellene engednem, ciki a cigi, főleg, ha valaki akkora professzionális atléta, mint én.
Mikor érezted úgy, hogy most sínen vagy, elbizonytalanodtál bármikor is?
Sínen sosincs az ember, mert egyik rossz döntés követheti a másikat, és negatív spirálba mindig sokkal könnyebb kerülni, mint pozitívba. Az étkezésre úgy igazán csak 2020 májusától figyelek, akkor volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy itt baj is lehet, ha nem leszek résen, mert a karantén ideje alatt elkezdtek az aktív konditermi edzés hiányában visszamászni a kilók, és rosszabbul is éreztem magam, mint korábban, nem volt annyira jó a közérzetem.
Ez volt az egyik legkomolyabb elbizonytalanodós pillanat, a karantén alatt rátelepedett a testemre 5 kiló zsír, ami az edzések mellett nem tudott feljönni, de a csalódottságot gyorsan motivációra váltottam, és magasabb fokozatba kapcsoltam. Eszembe jutott, hogy egyszer az életemben – az utolsó gimis évemben – már leküzdöttem magamban a lustaságot, és tudtam váltani a dagadt gyerek karakterből, de aztán az egyetemen szépen lassan mégis visszacsúsztam az egészségtelenségbe, így nem szabad engednem, hogy eluralkodjanak ismét a rossz szokások, erőt kell vegyek magamon. Két olyan pillanat volt, amikor ezután azért eléggé büszke voltam magamra – egyrészt amikor sikerült bekerülnöm 30 perc alá 5 kilométeren, másrészt amikor teljesítettem a 21 kilométeres távot. Mindkettő boostolta bőven a motivációmat meg a büszkeségemet is. Jó érzés volt.
Miért a futást választottad? Mit ad számodra?
Az egésznek Müller Cecília az oka. Nem maradt sok sportolási forma, amiben megtaláltam a kihívást a covid alatt, és mivel muszáj valamit csinálni, ezért kézenfekvő volt a futást választani, ami igazából kiváltotta ezt az egész életmódváltó folyamatot. Ha őszinte akarok lenni, a valódi cél az, hogy lefussam Rektor Urat az Eötvös 5KM futóversenyen, és kicsit az orra alá dörgölhessem az eredményt. Tudom, hogy ennek ő is örülne, és kicsit büszke lenne rám. Borhy rektor Úr nagyon sportos ember, úgyhogy fel kell kötnöm a gatyót. A legnagyobb futó a környezetemben egyébként Ritzl Andris, a kabinetfőnököm, állandóan láttam Runkeeperen, hogy pörgeti a kilométereket, kicsit irigy is voltam, így először hozzá próbáltam felzárkózni.
A futás több dologra is megtanított: egyrészt arra, hogy nagyon kevés kifogásnak van helye az életben, mínuszokban és hóban is funkcionál az ember szervezete, lehet mozogni, az evolúció sokkal erősebbre tervezett minket, mint ahogy azt a saját fejünkben élő gyenge kifogások sugallják. A hosszútávok jók teljes kikapcsolódásra, agyalásra – a HÖOK elnöki munkám azért jelentős részben beszélgetésekből, egyeztetésekből áll, így folyamatosan rengeteg ember rengeteg gondolata kavarog a fejemben egy-egy nap után, ezeket próbálom szintetizálni és cselekvési tervbe, stratégiába önteni. Jó, amikor 10-20 kilométeres futásokra berakok egy podcastet, és csak egy irányba, egy gondolatra kell fókuszálnom – imádom Jocko Willinket, aki NAVY SEAL volt, és a Jocko Podcastben legtöbbször olyan dolgokban erősít meg futás közben egy szervezet vezetésével kapcsolatban, amiről napközben is gondolkodtam, olyan szituációkról beszél, amikkel napi szinten találkozom. Pedig nem kommandósokat vezetek, hanem hallgatói vezetők munkáját koordinálom. Jó a futás, de nagyon hiányzik a súlyzós edzés, még jobban a foci, és a járvány után el fogok kezdeni valamilyen küzdősportot is – egyre biztosabb vagyok benne, hogy a brazil jiu-jitsura fog esni a választásom.
Folyamatosan publikálod Facebookon, illetve Instán is az eredményeidet. Ezekkel próbálsz motiválni esetleg másokat is?
Rövid lesz a válaszom: nem. Elegem van a hivatásos, küldetéses motivátorokból. A saját szórakoztatásomra csinálom ezeket a posztokat, legtöbbször azért, hogy én kuncoghassak utólag rajtuk, és elégedett legyek azzal, hogy milyen vicces vagyok. A social media platformokat naplóként használom, jó lenne ezeket a posztokat majd mutogatni az unokáknak. Ennek ellenére pár emberke a szűk környezetemben írta, hogy ők is elkezdtek mozogni, és lehet, van ennek valami köze ahhoz, hogy látják, már kevésbé vagyok dagadt, mint voltam, de ez csak járulékos siker. Mindenkinek saját maga miatt kell elkezdenie dolgokat csinálni, nem az influenciák miatt, akik a végén úgyis csak fogyitabit meg fogfehérítő gépet akarnak eladni neked.
Mit gondolsz, a te példád mennyire ad erőt a többieknek?
Igazából csak annyiban lehet a példám jó hivatkozási pont, hogy mindenki biztos lehessen benne: ha valamit következetesen csinálsz, annak meglesz az eredménye. Ahogy már mondtam is, számomra nagyon fontos, hogy hiteles emberke legyek. Nagyon szeretném, hogy a hallgatótársaim egészségesek legyenek, erősek, rendben legyenek mentálisan önmagukkal, és ha ezt a folyamatot szeretném segíteni, akkor nem árt, ha én is rendben tartom magam, és csak utána prédikálok a közösségi egészségkánaán-koncepciókról.
Kanyarodjunk rá egy kicsit az egyetemisták sportolási szokásaira. Te mit tapasztaltál, amikor vezetted az HÖK-öt, amikor az egyetemre jártál?
Az ELTE-nek szerintem hatalmas szerencséje van a BEAC-cal, mivel egy nagyon aktív, ötletes, innovatív sportközösségről beszélhetünk. Egy hallgatónak rengeteg lehetősége van, ha szeretne sportolni csuda egyetemünkön. A BEAC mellett ott vannak a választható sportkurzusok, a különböző alulról szerveződő sportkupák, ahol lehet mozogni kicsit – csak a közösségi élményért is. A hallgatói önkormányzatoknál lehet pályázni sportösztöndíjakra, amelyek elnyerésével az ember saját maga is szervezhet covid-mentes időszakban sporteseményeket.
Azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a sport és az egészséges életmód szorosan összefügg az egyén szociális helyzetével is. Valaki minél nehezebb anyagi helyzetben van, annál kevesebb időt tud fordítani a sportra, valamint kevesebb erőforrást az egészséges táplálkozásra. Ha küzdened kell tanulmányaid alatt a jó ösztöndíjért, diákmelózol, besegítesz otthon, korrepetálod a tesókat, akkor a nap végén nem biztos, hogy jut energiád a konditeremben pózoláshoz. Ezt sosem szabad elfelejtenünk. Nem szabad pálcát törni azok felett, akik még nem tudtak belevágni abba, hogy változtassanak, pedig úgy érzik, igényük lenne rá. Ezért is örültem, amikor az ELTE HÖK és a BEAC között született egy olyan megállapodás, hogy a szociálisan rászoruló hallgatóknak igyekszünk ingyenes sportolási lehetőséget biztosítani, ha csak az anyagi nehézségek jelentenék számukra a problémát. Egy szó mint száz: ha az ELTE-n sportolni szeretnél, garantáltan megtalálod a csapatot és a lehetőséget!
Mint HÖOK elnök hogyan tudod motiválni, sportolásra késztetni az egyetemistákat, hogy sportoljanak, hogy veszel részt ebben?
A HÖOK elnökeként úgy látom, az a legfontosabb feladatunk, hogy felmérjük, elemezzük, eljuttassuk a hallgatói hangot és kéréseket a felsőoktatás irányítóinak. Mivel 300 ezer magyar egyetemista esetében nem lehet egységes sportolási preferenciákról beszélni, ezért fontos, hogy megismerjük az egészséges életmódhoz tartozó attitűdöket, és ez alapján javasoljunk szakpolitikai irányokat a felsőoktatás döntéshozóinak. Ezért is szeretnénk egy nagyszabású sportkutatást végezni a közeljövőben: legutóbb 2011-ben mérte fel a HÖOK az egyetemisták sportolási szokásait, mely felmérésből rengeteg hasznos visszajelzést kaptunk, sok intézményben indulhatott meg az adatok alapján a munka. Tíz év sok idő: a fiatalok preferenciái azóta rengeteget változtak.
Elég, ha csak a közösségi média hatásaira gondolunk, mely a sport és az egészséges életmód esetében egyébként inkább pozitív irányú elmozdulást eredményezett. Fontosnak tartom elmondani, hogy véleményem szerint a sportban sokkal fontosabb a lélek, mint az infrastruktúra, de ahol a valós hallgatói igényeket azért nem lehet kielégíteni, mert nincs egy öltözővel ellátott terem, ahol a hallgatók sportolhatnának, ott nagy hátrányból indulnak azok, akik valós változást szeretnének elindítani az egyetemisták sportolási szokásaiban. Lehet a parkban is kosarazni, de télen nagyon fáznak az ember ujjai, csúszós a labda, és mocskos lesz az ember szerkója, ha a latyakban pattogtat. Kipróbáltam, egyébként vicces volt.
Rengeteg tudás cserél napi szinten gazdát az interneten a sport életünkben betöltött fontosságáról, rengeteg sztorit és módszert lehet olvasni, amellyel emberek jobbá tették saját életüket, a fiataloknak igényük lett az ilyen tartalmakra, fogyasztják is őket rendszeresen, így a véleményük is fontosabbá vált, hogy milyen sportszolgáltatásokra lenne szükség egy-egy egyetemen. A HÖOK-nak szoros együttműködése van a MEFS-sel, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Sportszövetséggel, Kiss Viktor kollégám az egyetemi sport világszövetségében, a FISU-ban is több munkacsoport tagja, így minden platformunk megvan arra, hogy eljuttassuk a gondolatainkat és a hallgatói igényeket olyan emberekhez, akik előre tudják mozdítani az egyetemi sport helyzetét.
A HÖOK nem csak a sportérdekképviseletben, de a sportszervezésben is megpróbál aktívan szerepet vállalni, sok-sok példa mellett talán amit kiemelnék, mert a legbüszkébb vagyok rá, az az EFOTT fesztivál, ami Magyarország legsportosabb fesztiválja, rengeteg sportprogrammal. Több MEFOB, egyetemi országos bajnokság a fesztiválon szervezi döntőjét, nem csak a sportolók, de a nézők számára is egészen különleges élményt és környezetet adva. Jó buli a HÖOK-ban sporttal foglalkozni, mert úgy érezzük, hogy nagyon megéri, és csupa pozitív élményt adhatunk vele hallgatótársainknak, és ettől mi is jobban érezzük magunkat.
Miképpen működtél, működtetek korábban együtt a BEAC-cal, van-e valamilyen jövőbeni terv még esetleg?
2017 novembere óta vagyok a BEAC elnökségének tagja, akkor még ELTE HÖK elnökként kerültem be, csak aztán ottragadtam, mert a szívügyem lett az egész egyetemi sport és a BEAC. Az EHÖK és a HÖOK elnökeként is rengeteg jó projektben segítettem a srácoknak a partvonalról – remélem, ők is így értékelik –, felsorolni is nehéz lenne őket. Az ELTE-s EFOTT, a Kárpát-medencei Egyetemek Kupája, az Inkluzív sportnapok, a Jeges Estek mind-mind zseniális rendezvények voltak. Örülök, hogy volt közöm a szociális alapú sporttámogatási rendszer elindításához, valamint az Életmódváltók csoporthoz is.
A BEAC-nak a legkomolyabb előrelépést véleményem szerint a Bogdánfy úti sporttelep felújítása (vagy inkább teljes átalakítása) hozná, itt komoly lemaradásban vagyunk több egyetemi sportegyesülethez képest. De ami késik, nem múlik – én bizakodó vagyok, hogy a jövő ELTE-s generációi méltó körülmények között sportolhatnak majd. Említettem, hogy a sportban fontosabb a lélek, mint az infrastruktúra – a BEAC-on lélek van bőven, igazából az viszi előre igazán az ELTE-s egyetemi sportot. Simon Gabiék Hamar Imre elnök Úrral együtt megtesznek mindent, hogy a BEAC a történetéhez méltó fejlődési pályán maradjon. Nem véletlen, hogy az országban elsők között reagáltunk jól a covid-helyzetre is, végtelen számú online edzéssel, kurzussal, amikre a hallgatók nagyon jól rezonáltak, pörög a sport az ELTE-n a karanténban is. Nem csak ELTE-snek, de BEAC-osnak is jó lenni! A 30 perc alatti 5 kilométeres rekordidőmet egyébként BEAC-os pulcsiban futottam, így az a pillanat kiemelten fontos számomra a saját kis sporteredményeim között.
Végül: mit üzennél az olvasóknak, hallgatóknak, miért sportoljanak, mit tudnak kapni, ha sportolnak?
Izomlázat. De ha kitartóan csinálod, el fogsz jutni arra a pontra, amikor bosszús leszel, hogy nem fájnak az izmaid edzés után. Elképesztően idegesítő!
Képek forrása: Murai László
