A járványhelyzet miatt az elmúlt hetekben szinte minden sporteseményt felfüggesztettek. Azért, hogy ne maradjunk sportélmények nélkül, javaslunk a hét minden napjára egy-egy igaz történeten alapuló sportfilmet.
1. Hajsza a győzelemért – Rush (2013)
Ron Howard lélegzetelállító filmje a Forma-1 aranykorának egyik legizgalmasabb szezonját dolgozza fel. 1976-ban a világbajnoki cím sorsa a Ferrari címvédő pilótája – a nemrég sajnálatosan elhunyt – Niki Lauda (Daniel Brühl) és riválisa, a McLaren versenyzője, James Hunt (Chris Hemsworth) között, egy végletekig nyílt csatában dőlt el.
A két versenyzőnek az autóversenyzéshez és az élethez való viszonya is olyan eltéréseket mutatott, ami a Forma-1 rajongói és a média számára is tökéletes ellentétekként tüntette fel a két pilótát. Emiatt rivalizálásuk nem csupán a pályán zajlott, félig a sport, félig pedig a közélet felől megközelítve láthatjuk a két versenyző küzdelmét. A film nagyszerűen egyensúlyoz a két karakter között, és képes elérni, hogy a film csúcspontján egyszerre izguljunk Huntért és Laudáért – aki a Nürnburgringen kis híján életét vesztette –, úgy, hogy teljesen más értékek mentén halad az életük és sportolói karrierjük. Természetesen ehhez a filmes élményhez nagyban hozzájárul a két főszereplő zseniális alakítása és Hans Zimmer felejthetetlen zenéje is.
A filmet az teszi a legnagyobbak közé, hogy képes megmutatni, hogy hogyan lehet áldás egy rivális létezése, akitől többet lehet tanulni, mint egy baráttól.
2. Emlékezz a Titánokra – Remember the Titans (2000)
Az amerikaifutballról szóló remek hollywoodi filmekről külön könyvet lehetne írni. A szív bajnokai, a Több, mint sport vagy A megállíthatatlan című filmek is szerepelhetnének ebben a felsorolásban, azonban talán mind közül az egyik legmegindítóbb a 2000-ben mozivásznakra került Emlékezz a Titánokra című alkotás.
A történet főszereplője a tavaly elhunyt Herman Boone (Denzel Washington), aki 1971-ben feketeként került a virginiai Alexandria város középiskolájának futballedzői pozíciójába. A történet pikantériája, hogy abban az esztendőben a faji szegregáció felszámolása érdekében összevonták a feketék és a fehérek iskoláját, aminek következtében a futballcsapat is vegyes összetételűvé vált. A fehér játékosok és a szülők sem fogadták el kezdetben az új edzőt, aki ráadásul annak a Yoast (Will Patton) edzőnek a helyére érkezett, akivel a csapat korábban nagyszerű sikereket ért el. Boone egy iskolakezdés előtti edzőtáborban próbálta egységbe kovácsolni a csapatot, Yoasttal karöltve. Azonban az edző kemény módszerei sem hozták meg kezdetben a két „tábor” egymáshoz való közeledését, viszont a játékosok egy idő után ráeszméltek, hogy az évszázados gyűlölet és előítélet folytatása nem vezetheti rá a csapatot a győzelem útjára. A Titánok szembesültek azzal, hogy sem a bőrszín, sem a szexuális beállítottság nem tesz különbséget a csapattársak között, és vagy együtt buknak, vagy együtt nyernek.
3. Én, Tonya – I, Tonya (2017)
Tonya Harding a műkorcsolyázók és az amerikai sporttörténet világában az 1990-es években az egyik legutáltabb személyiséggé vált, annak ellenére, hogy ő volt az első amerikai nő, aki megcsinálta a lehetetlennek számító Tripla Axel nevű mozdulatsort. 1994. január 6-án, egy nappal az amerikai nemzeti bajnokság előtt Tonya Harding riválisát, Nancy Kerrigent az edzése után viperával támadták meg, és eltörték a jobb térdét. A támadás célja egyértelműen az volt, hogy Nancy Kerrigen ne tudjon szerepelni az országos bajnokságon, valamint az abban az évben Norvégiában megrendezésre kerülő téli olimpián. A bűneset szálai a 23 éves Tonyához, férjéhez, Jeffhez, és testőrükhöz, Shawnhoz vezettek. A teljes igazság sohasem derült ki, de ez a pillanat Tonya Harding korcsolyakarrierjének végét jelentette, hiszen a bírósági végzés értelmében soha többé nem vehetett részt semmilyen versenyen. Nancy, ha teljesen ugyan sosem, de felépült a sérüléséből, a lillehammeri olimpiáról pedig ezüstéremmel tért haza.
A Tonya Hardingról (Margot Robbie) szóló életrajzi film egy remekül összerakott, nagyszerű színészi játékkal fűszerezett, valódi interjúk alapján elkészült alkotás, s ebből kifolyólag igen szubjektív és rendkívül ellentmondásos. A tragikomikus stílusú mű igen mélyre ás egy sportoló életútjában, s ez erőssége a filmnek. Azt a Tonya Hardingot mutatja be, akit a Nancy elleni támadás miatti gyűlölködők és a világ nem ismert és nem is ismerhetett.
A fiatal Tonyát már négyéves korában beíratták korcsolyázni, tehetsége pedig hamar megmutatkozott, ahogyan az is, hogy más, mint a versenytársai. Tonya egy igazi fehér prolicsaládba született, anyja (Allison Janney) negyedik – és nem utolsó – férjétől. Tonya élete közel sem volt egyszerű, anyja folyamatosan bántalmazta mind lelkileg, mind testileg. Hiába menekült el anyja elől, csöbörből vödörbe került, hiszen férje, Jeff (Sebastian Stan) sem bánt különbül vele. Tonya maga varrta a ruháit, és sosem volt az a csinos, igazi amerikai szépség, akit mondjuk megkövetelt volna az amerikai jégkorcsolya, ráadásul „proli” habitusa a pályán és azon kívül is megmutatkozott.
Tonya Harding a filmnek köszönhetően árnyaltabb képet kap: a film megpróbálja megértetni a nézővel Tonya hányattatott helyzetét, amin igazából soha senki nem segített. Azonban az incidensként emlegetett kérdésre nem ad választ: „Nincs olyan, hogy igazság, mindenkinek megvan a maga igazsága”. Ez a mondat viszont árnyékot is vet a filmre, ugyanis a készítők inkább Tonya Harding igazságát érvényesítették, aki tagadta, hogy tudott volna az eseményekről. Nancy szólama, aki egyértelműen Tonyát teszi felelőssé, nem szólal meg a filmben, így továbbra is ott motoszkál a fejekben az a kérdés, hogy Tonyának valóban volt-e köze a támadáshoz – ami ha tényleg így történt, semmi nem menti fel őt, még az sem, hogy a legmélyebbről kellett felkapaszkodnia.
4. Borg/McEnroe (2017)
1980-ban az év legjobban várt wimbledoni Grand Slam-döntőjén a svéd Björn Borg (Sverrir Gudnason) és az amerikai John McEnroe (Shia LaBeouf) csapott össze. A 24 éves Björn Borg világelsőként várhatta az összecsapást, melyet ha megnyer, ötödször hódíthatja el a wimbledoni trófeát. A 20 éves „szuperkölyök”, John McEnroe pedig trónkövetelőként érkezhetett a pályára, aki már egy US Open-győzelmet tudhatott maga mögött. A történetvezetés hasonló ívet jár be, mint a Hajsza a győzelemért című filmben, ugyanúgy a rivalizálásra és a két teniszező személyiségjegyeinek különbözőségeire, illetve hasonlóságaira épít. A „jégember” Borgot a sok-sok rituálé tartotta formában, például az ütők vagy a törülközők sorrendje, vagy hogy ugyanaz a szállodai szoba és taxi álljon rendelkezésére, mint korábban. Borg a sok-sok rutin és tapasztalat során megtanulta, hogy dühét mindig magába fojtsa, nem úgy, mint riválisa, McEnroe. Míg Borg korának egyik legünnepeltebb sportolója volt, addig a korszak Kyrgiosát, McEnroe-t habitusáért és állandó szövegeléséért a közönség nemigen kedvelte. Pályára lépéseit rendszeresen füttykoncert kísérte, de vajon a stratégiájának a része volt ez? Vajon sikeres lehet ez a stratégia az esélyesebbnek tartott, a vereségtől tartó és szorongó, de klasszis Borg ellen, vagy esetleg mást is tartogat McEnroe tarsolya?
Lévén sportfilm, itt is láthatjuk a felemelkedést, a motivációt, és azt a rögös utat, ami a döntőhöz vezetett, azokat a félelmeket, amelyeket a sportolók egy-egy nagy finálé előtt megélnek. A film egy olyan döntőnek állít emléket, amely mind a mai napig a sporttörténelem egyik legnagyobb pillanatai közé tartozik, a tenisztörténelemben pedig talán a 2008-as, szintén wimbledoni Nadal–Federer-döntőig a teniszmeccsek trónján ült.
5. Eddie, a sas – Eddie the Eagle (2015)
Az 1988-as kanadai téli olimpián síugrásban feltűnt az első és egyetlen brit versenyző, Michael „Eddie” Edwards (Taron Egerton). Egy szemüveges, nem éppen sportolói alkattal megáldott fiatalemberről volt szó, akinek gyerekkori álma valósult meg azzal, hogy kvalifikálhatta magát az olimpiára. A kis Eddie sokféle sportot kipróbált, hogy álmát elérhesse, ám egyik sportágban sem találta meg tehetségét, végül a britek számára szinte ismeretlen síugrásra kezdett koncentrálni. Egyedül próbálta meg a 15, majd a 40 méteres sáncokat is, utóbbiba viszont már beletört a síléce. Az edzőpálya hókotrósa – aki végignézte Eddie ugrásait –, az ital iránt igen érdeklődő Bronson Peary (Hugh Jackman) egy széles mosoly kíséretében azt tanácsolta a lelkes Eddie-nek, hogy hagyjon fel ezzel a veszélyes sportággal. Azonban az ifjú titánt nem lehetett eltántorítani a tervétől és álmától, és végül Bronsonnal karöltve elkezdtek tudatosan készülni a kvalifikációra és az olimpiára.
A humorral átitatott film nem a tipikus győztes életútját mutatja be, sőt. Egy olyan ember történetét követhetjük végig, aki az eredménytől függetlenül minden percét élvezte a sportnak, és végül ez tette nemzete büszkeségévé és felejthetetlenné a britek számára, nem pedig az aranyérmek sokasága. Az 1988-as téli olimpia síugrószámában a győztesnél csak egyvalaki kapott nagyobb ovációt, a legutolsó helyezett.
6. Életem a szörf – Soul Surfer (2011)
Az ifjú Bethany Hamilton (AnnaSophia Robb) élete a szörfözés körül forgott. Nagyszerű gyerekkora akkor vett éles kanyart, amikor egy reggeli békés szörfözés során a 13 éves Bethany egy cápatámadás következtében elvesztette bal karját. Bethany annyi vért vesztett, hogy kis híján belehalt sérüléseibe, de csodával határos módon sikerült megmenteni az életét. A neheze viszont csak ezután következett, a mindennapi élethez való alkalmazkodás sem volt egyszerű a félkarú kislány számára, nemhogy nagy szerelmének, a szörfözésnek az űzése. Talán más egy ilyen támadás után érthető okokból többet nem megy víz vagy szörfdeszka közelébe, viszont Bethany eltökélt szándéka volt, hogy a trauma ellenére is, fél karral is, de ismét megtanuljon szörfözni. A 13 éves kislány kitartása pedig egyértelmű üzenet mindenkinek: bármit tartogat számunkra az élet, sosem szabad feladni. Ráadásul Bethany képes volt a balesetéből erőt meríteni: „Nem változtatnék azon, ami történt, mert akkor most nem állhatnék itt Önök előtt és nem ölelhetnék magamhoz annyi embert, amennyit két karral sosem tudtam volna.”
7. Tűzszekerek – Chariots of Fire (1981)
Egy kötelező klasszikus. Mind a történet, mind a zene, mind a színészi játék megindító és felemelő. Nem véletlen, hogy a film 1982-ben négy Oscar-díjat nyert. A középpontban két megszállott és egymással rivalizáló sprinter áll, a skót Eric Lidell (Ian Charleson) és a brit Harold Abrahams (Ben Cross), akik merőben különböző életúttal rendelkeztek. Egyetlen közös volt bennük: hogy mindkettőjüket kirobbanóan gyors lábakkal áldotta meg az Ég. A futás azonban az eredményeken kívül magasabb célokat is szolgált. Eric az Isten dicsőségért futott, mivel úgy gondolta, hogy Isten nem véletlenül ruházta fel ilyen lábakkal és tehetséggel, így a futással Isten kedvére tehet. A zsidó származású Harold pedig azért futott, hogy bebizonyítsa, van helye az előítéletekkel teli cambridge-i társadalomban. A két futó mindent megtett, hogy az 1924-es párizsi olimpián megnyerje a 100 méteres sprintet, azonban Eric egy bizonyos okból kifolyólag végül a 400 méteres távon képviselte hazáját.
A történet tragédiájához tartozik, hogy Eric Lidell 1945. február 21-én meghalt egy japán munkatáborban. Bizonyos források szerint nem sokkal halála előtt Winston Churchill elérte, hogy néhány foglyot szabadon engedjenek onnan. Liddell is közéjük tartozott volna, de átengedte helyét egy állapotos fogolytársának. Utolsó két szava állítólag így hangzott: „Teljes odaadás”.
képek forrása: drunksinshine.com, port.hu, index.hu, hetediksor.hu
