1968 október 17. az utolsó halandó napja Bob Beamonnak, mielőtt halhatatlanná vált volna. Besétált az Estadio Olimpicoba, és nekikezdett a bemelegítésnek. Ekkor futott össze Ralph Bostonnal, aki a következőkkel fogadta: Ma nem fogsz tudni Olimpiai aranyat nyerni. A legtöbb, amit megtehetsz, hogy kvalifikálod magad a döntőre.
Beamon a harmadik és egyben utolsó kvalifikáló ugrására várakozott. Beamon az Olimpia előtt Tommie Smith-tel és John Carlos-szal edzett, akik éppen előző nap nyertek első és második helyett 200 méteres futásban, majd a dobogón az azóta híressé vált módon ünnepeltek.
A közös edzésnek meg is let az eredménye, az ugró atléta a 100 yardot 9.5 másodperc alatt teljesítette. Ennek köszönhetően az első két kvalifikációs körben be is lépett a léc mögé, így ugrását érvénytelenítették. Ha az utolsó körben is hibázik, lőttek volna az olimpiai álmoknak, ami borzasztó csalódás lett volna az aranyra is esélyes ifjú titánnak. Ekkor egy másik ugró, Ralph Boston, akinek harmadik ötkarikás játéka volt ez, és éppen az előző körben ugrott új csúcsot, javasolta Beamon-nak, hogy lépjen hátrább párat, mielőtt nekiindul az utolsó kísérletének. És felhívta figyelmét, hogy elég 7,8 métert ugrania, és akkor már tovább is jutott. Gondoljunk bele, micsoda sportemberi tett volt ez a rutinosabb Bostontól, aki a legnagyobb vetélytárstól szabadulhatott volna meg. Beamon utolsó kísérlete sikeres volt. 8.19 métert ugrott, ez volt a második legjobb eredmény Boston 8.27-e után.
Miközben hősünk elhagyni készült a stadiont, jutott el hozzá a hír, hogy felesége, Bertha az olimpiai faluban keresi őt. Ennek az atléta cseppet sem örült, mivel ő barátnőjével, Gladys-szel érkezett. Hogy a stresszt levezesse, barátnőjét vásárolni vitte, majd pedig este ivott egy pár tequilát.
1968 október 18. 15:46 perc. Beamon ott állt a Mexikói olimpiai stadionban, a távolugrás döntőjében. Hűvös szellő, pára és 24 Celsius fok volt. A szezon korábbi felében Beamon 120-125 láb távolságról futott neki az ugrásnak. Az Olimpián már 130-ról, ennek oka az volt, hogy sokat gyorsult. Elmormolt magában még egy imát, tudatosította magában, hogy nem szabad belépni, majd pedig neki indult. Az ugrása előtt lecserélte az Adidas stoplikat Pumára, mert nem érezte kellően merevnek azokat. Mindösszesen tizenkilenc lépést tett meg, majd pedig a levegőbe emelkedett, s csak repült, szinte örökkévalóságnak tűnt az idő, amit a levegőben töltött. Földetérését követően gyorsan kiugrott a homokból, elkezdett visszafele kocogni, s visszavette melegítőjét. Beamon történelmet írt, csak éppen senki sem tudott róla abban a pillanatban. Az 1968-as Olimpián egy újfajta mérőeszközt alkalmaztak, ami 8.53 méterig volt skálázva. A szervezők ezt elégnek gondolták, hiszen a korábbi rekord 8.35 méter volt. Rövid időn belül egy kisebb versenybírókból álló tömeg verődött egybe, s azon morfondíroztak, hogyan is lehetne hitelesen lemérni az ugrás hosszát. Húsz perc szünet következett. A megszakítás után az eredményjelzőn megjelent egy szám: 8.9. Beamon hatalmas ünneplésbe kezdett, de még mindig nem volt tudatában annak, hogy mit is ért el, ugyanis ő nem a metrikus rendszerhez volt szokva. Mikor megtudta, hogy mekkorát ugrott, összerogyott. Ehhez foghatót soha senki nem ugrott azt megelőzően. Lynn Davie, a regnáló angol bajnok annyit mondott, hogy ezzel az eredménnyel megsemmisítette az eseményt. A szovjet versenyző, Igor Ter-Ovanesyan megjegyezte, ezen eredmény tükrében ők mind csak huncut kisgyerekeknek tűnne. Egyértelművé vált, hogy bár még csak 4 ugrást teljesítettek, az aranyérem sorsa eldőlt. Pedig a távolugró verseny 72 ugrásból állt összesen.
A legjobban talán az szemlélteti, mekkora eredmény is volt ez, hogy több mint huszonkét éven át nem tudták megdönteni. Ekkor a tokiói világbajnokságon ketten is nagyobbat ugrottak nála: Carl Lewis (igaz, ő a megengedettnél nagyobb hátszélben) és Mike Powell. Az olimpián azonban azóta sem tudtak Beamonnál nagyobbat ugrani.
Forrás: letsrun.com
Képek: beamoncommunications.com
washingtonpost.com
