Szeptember 20-a az Egyetemi Sport Világnapja. Ennek alkalmából rengeteg programmal várta a hallgatókat és az érdeklődőket a BEAC az ELTE budai campusánál.
Mikor végigböngésztem, milyen programok közül lehet választani a sportnap alkalmából, egyből szimpatikussá vált a tájfutás. Ennek oka leginkább az volt, hogy a rajt időpontjaként egy ötórás intervallum volt megadva. A korán kelők már délben elrajtolhattak, míg a „fontolva haladóknak” elég volt délután ötre kiérniük a Pázmány Péter sétányra. Mivel még sosem futottam tájt, ezért már előző este próbáltam fejben ráhangolódni a dologra, és másnap reggel úgy kelni, mintha egy rutinos tájfutó lennék.
Egy olyan idea él bennem ezen sport űzőiről, hogy ők nagy környezetbarátok, akik jókedvűen, fütyörészve járják a természetet. Így hát, ezen felbuzdulva, reggel el is vittem a kutyámat egy körre a Városligetbe. Gondoltam, bemelegítésnek megteszi. Hazaérve gyorsan összepakoltam. Különös felszerelés nem került a táskámba, csak a legfontosabbak: cipő, nadrág, felső. Útban a helyszínre – a nagyoktól ellesett módon – hangos zenehallgatással próbáltam átszellemülni. Nem sokat morfondíroztam azon, hogy melyik szám lenne a legadekvátabb választás. A számomra amúgy is oly kedves Dzsungel Könyve c. musical playlistjét indítottam el. Ennek oka, hogy Maugli is egyfajta tájfutó volt (legalábbis az én meglátásom szerint), hiszen az őserdőben farkasokat megszégyenítő sebességgel vágtatott, hogy tigrisekkel és kígyókkal megküzdve helyreállítsa a falka becsületét.
Amikor a helyszínre érkeztem, már kellően felspannolt állapotba kerültem, de még azért így is megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy állatokkal nem kell majd megküzdenem.
Az időjárás a laikusok szerint kedvezőtlen lehetett, mivel nem sütött hét ágra a nap, de a futáshoz pont ez a legideálisabb. A tájfutó sátorhoz érve felhomályosítást kértem, hiszen halványlila dunsztom sem volt erről a sportról. Gyorsan megnyugtattak, hogy nem én vagyok az első ilyen delikvens, és eddig még mindenkinek sikerült abszolválnia a versenyt. A tájfutás lényege, hogy kis dobozokat rejtenek el, amiket színes bójákkal jelölnek. Az ember kap egy térképet, amin jelölve van a bóják sorrendje, s a verseny elején kapott kis kapszlit le kell csippantani minden egyes bójánál. Egyszerűnek hangzik, nem? Kérdésemre, hogy miért nincs közös rajt, mint a klasszikus futóversenyeknél, elmondták, hogy a tájfutás egyik lényege a saját útvonal kialakítása.
Térkép, kapszli, doboz. A tájfutás elengedhetetlen kellékei.
A versenyen háromféle különböző hosszúságú pálya közül lehetett választani. Volt lehetőség rövid, közepes, illetve hosszú útvonalon teljesíteni a futamot. Sajnos amikor rám került a sor, és a szervezők megkérdezték, melyiket választom, nem bírtam magamba fojtani a férfiúi büszkeségemet, és ahelyett, hogy gyorsan rávágtam volna a rövidet, a közepeset választottam. A pályák hosszúsága azért csalóka, mert azokat légvonalban mérik le, s mivel „mindenki a maga útjának kovácsa”, könnyedén futhatja a kijelölt útvonalának sokszorosát is akár. Mielőtt még elrajtoltam volna, a szervezők készségesen elmagyarázták a térképészet alapjait.
Nem lehetett tovább húzni az időt, elstartoltam. Az első pár állomást seperc alatt teljesítettem. A gondok akkor kezdődtek, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy ifjú kolléga a nyomomban lohol. Gondoltam, ennek a fele sem tréfa, le kell ráznom. Ezért – ügyet sem vetve a térképre – elkezdtem rohanni. Amikor azt éreztem, nyomomat vesztette, akkor jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Ekkor kezdetét vette egy igen hosszú bolyongás. Annak, aki nem tudná: az Infopark és környéke egyébként is egyforma épületek tömkelege. Ez volt számomra egyértelműen a holtpont, amin (relatíve hamar) sikerült átlendülnöm.
Végül 57 perc alatt teljesítettem a távot, amivel büszkén foglaltam el a ranglista legutolsó helyét. De mindez szerencsére semmit sem vont le az élvezeti faktorból! A hangulat remek volt, a pálya pedig még egy totálisan kezdő számára is teljesíthető. Jövőre pedig címvédésre készülök!
