Egy közösség mindig rendkívül sokszínű, még akkor is, ha ugyanaz az érdeklődési kör vonzza össze az embereket, beszéljünk akár a természet-, a sport- vagy a humántudományokról. Nincs két ugyanolyan személyiség – ettől válik izgalmassá az a folyamat, amikor megismerjük a körülöttünk lévőket. Az ötödéves Szabó Dorinával beszélgettem az ELTE szombathelyi campusán szerzett tapasztalatairól, valamint a történelem és a magyar iránti szenvedélyéről.
– Először is szeretnélek megkérni arra, hogy kicsit mesélj magadról!
– Szabó Dorinának hívnak, Zala megyéből származom, és jelenleg ötödéves hallgatója vagyok az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központnak. Osztatlan tanárképzésben veszek részt, magyar–történelem szakon. Azért ezt választottam, mert a történelem tanításában egyfajta kihívást érzékelek: először nekem is értenem kell a folyamatokat, aztán a tudásomat úgy átadni, hogy az másoknak is érthető legyen. A magyarral kapcsolatban abban az értelemben érzem a kihívást, hogy a tárgy iránti szeretetemet hogyan leszek képes átadni majd a gyerekeknek.
– Mit csinálsz szívesen a szabadidődben?
– Tanulok. (Nevet.) Nem, amúgy nem. A párommal szoktunk elmenni ide-oda, illetve nagyon szeretek a barátaimmal lenni, főleg mostanában, hogy volt, illetve van ez a covidos időszak… Nagyon nem élveztem a bezárkózást, de pozitív, hogy ez alatt is köttettek barátságok, persze online térben: Teamsen felhívtuk egymást, beszélgettünk, iszogattunk, vagy néztünk valamilyen filmet, esetleg sorozatot.
Mi mást is csinálok még? Azért nehéz példát hozni, mert az utóbbi hetekben a figyelmem teljesen az egyetemre koncentrálódott: most végzem a tanítási gyakorlatom, így ez tölti ki a szabadidőm nagy részét.
– Olvasni szoktál, ha az időd éppen úgy engedi és van rá még energiád?
– Persze! Van egy bestseller, Sally Rooney Normális emberek című regénye, ami nagyon tetszett. Ennek van egy televíziós adaptációja is egyébként, de még a nyáron olvastam és láttam. Azóta sajnos nem tudtam a saját szórakoztatásomra könyvet venni a kezembe.
– Ez teljesen érthető. És ilyen típusú regényeket olvasol szívesen, mint a Normális emberek?
– Igen. Régebben nagyon ez a romantikus vonal volt az, ami meghatározta az ízlésemet – nem véletlenül a kedvenc könyvem Charlotte Brontë-tól a Jane Eyre. Amikor 2017-ben volt az alkalmassági vizsgám, ebből készültem fel, mert benne volt a listában. Persze ott volt Leiner Laurától A Szent Johanna Gimi is, de habozás nélkül a Jane Eyre-t választottam.
– Sorozatok, filmek terén is ezt az irányvonalat követed?
– Nem feltétlenül. Nagyon szeretem a kosztümös, a történelmi vagy a háborús filmeket is, és amióta Nagy Anna tanárnővel volt kettő filmtörténetes kurzusom, nagyon rákaptam az általam még nem ismert, régi, kultikus filmekre is. Örülök, hogy a Tanárnő megmutatta nekünk, melyek azok a tényleg fontos filmek, amiket jó, ha az ember ismer, hiszen ezáltal a világlátásunk is kitágul. Őszintén szólva már meguntam ezeket a Zs-kategóriás kaland- meg akciófilmeket, ahol annyiban veszik ki a történet lényege, hogy felrobbantják egymást.
Egyébként szeretek közösen is filmezni a barátaimmal, hogy utána megvitathassuk az észrevételeinket, kinek hogyan, mi és miért tetszett.
– Térjünk vissza kicsit a tanulmányaidra, a magyar és a történelem iránti érdeklődésedre. Van ennek bármilyen kiindulópontja, egy meghatározó esemény?
– Rengeteg versenyre jártam történelemből, nemcsak a gimnáziumban, hanem Lovásziban, az általános iskolámban is. Egy ilyen megmérettetés alkalmával második helyezést értem el, és ekkor döbbentem rá, hogy ez engem komolyan érdekel. Nagyon élveztem a felkészülés részét is, hiába került sok időmbe és energiámba az iskola mellett.
Aztán a gimnáziumban indítottak egy másfajta, de szintén történelem témájú versenyt, amit pedig kilencedikesként meg is nyertem – el sem akartam hinni. Talán ez volt az a bizonyos pont, ahol teljes mértékben eldőlt, folytatni szeretném ezt a vonalat valamilyen formában.
Nagyon jó tanáraim voltak, bár oktatóváltásra is sor került, ami kissé megviselt, hiszen egy teljesen más ütemet kellett felvenni, de nem volt és nincs okom panaszra.
A magyar igazából mindig fontos volt számomra, leginkább a nyelvtan része – abból szintén több versenyen vettem részt, bár, ha jól emlékszem, azokból nem értem el olyan kimagasló eredményeket, helyezéseket, mint a történelem témájúak esetében. Az irodalom szintjén nem kifejezetten a verselemzés fog meg, hanem a novellák, a mesék, a mítoszok – tehát a rövid történetek, meg persze a regények, és az ezekből adaptált filmek.
– Mi alapján választottad Szombathelyt egyetemi városodnak? Esetleg pozitív visszajelzések miatt, vagy nem volt más lehetőséged?
– Én nagyon szeretem Zalaegerszeget, a szívem csücske az a város; ráadásul ez az a település, amely Lovászihoz, a „gyökereimhez” a legközelebb esne, de ott nincsen tanárképzés. A legközelebbi opcióm Szombathely volt, de egyébként nem kizárólag ez alapján választottam. Megjelöltem a pécsi egyetemet is, de úgy hallottam, a tömegközlekedés borzalmas. Sokan mondták, hogy Pécsre csak akkor, ha tényleg nagyon akarom. Budapestre egyáltalán nem szerettem volna jelentkezni, mert messze is van, ráadásul szerintem a fővárosban viszonylag drága is az egyetemista élet, főleg, ha csak az albérlet a megoldható opció.
Szombathelyen korábban nem nagyon jártam, nem voltam ismerős errefelé, így érdekelt, milyen lehet itt. Az Egyetem látvány szempontjából is tetszett: hatalmas épület, és felcsigázott a gondolat, hogy ide fogok járni.
– Megbántad végül, hogy ide jöttél és nem Pécsre?
– Nem, egyáltalán nem bántam meg. (Nevet.) Nagyon jól érzem magam itt.
– Ha választhatnál három szót, amivel az eddig itt töltött éveidet kellene jellemezni, ami számodra meghatározónak bizonyult, mik lennének azok és miért?
– Nos, az első biztosan az, hogy tanulságos. Magamról is sokat tanultam, például, hogy mennyire vagyok képes a fejlődésre. Amikor bekerülünk egy új közegbe, azt gondoljuk, hogy kialakulnak majd a klikkek, ezzel és ezzel az emberrel leszünk majd jóban, ez a tanár fog kedvelni, ezek a területek lesznek azok, amik érdekelni fognak. Öt év alatt rengeteget változik az ember, és vele együtt a kezdeti viszonyok, viszonyulási pontok is. Egyszerűen felnő a közegben, kitágul a világlátása.
A második talán a meglepő szó, pont ebből az önfejlesztésből adódóan, amiről az előbb beszéltem. Amikor visszamentem a falumba, akkor a szüleim megjegyezték, mennyire magabiztos lettem, és mennyire megváltoztam, persze pozitív értelemben. Az egyetemre nem csak beülünk és az érdeklődési körünknek megfelelően tanulunk: azt is belénk nevelik, hogy ki tudjuk fejezni a gondolatainkat, hogy legyen véleményünk, bátrabbak legyünk.
A kitartást választanám harmadiknak, mert volt pár olyan alkalom, amikor úgy gondoltam, nem vagyok képes arra, hogy valamit meg- vagy akár végigcsináljak, pedig a környezetem nagyon jól tudja rólam, hogy szorgalmas vagyok. Leginkább a történelem szigorlatoknál éreztem ezt: biztosan meg fogok majd bukni, se másodjára, se harmadjára nem lesz meg, aztán eltanácsolnak majd. Mégis elő tudtam venni mindazt, ami egyébként mindannyiónkban benne van: azt a kitartást, azt a bátorságot, motivációt, amivel nekieshetek a megtanulandó anyagoknak. Nem baj, ha nem alszom, majd bepótlom utána. És meg is csináltam. Az egyetemen nagyon fontos az, hogy kitartóak legyünk.
– És már nincs több szigorlatod, ugye?
– De, van még egy jelenkori történelemből, Katona Attila tanár úrral, illetve Murber Ibolya tanárnővel. Ettől félek talán a legjobban, hiszen több tantárgyat is egybevesz: rengeteg a forrás, amit előtte lehet, hogy még nem is olvastam, rengeteg a fogalom, az évszám, illetve azok a személyek, akiket meg kellene jegyezni. Ráadásul az oktatóknak általában mindenkiről van előismerete, így az emberben benne van az a bizonyos megfelelési kényszer is. Tudják, hogy eddig jól teljesítettem, vajon csalódnak majd bennem, ha nem az eddigiekhez mérten sikerül a vizsga?
– Ez az ötödik éved: van már elképzelésed, melyik tárgyból írod a szakdolgozatodat? Esetleg témaötleted is van már?
– Körvonalazódott már a témám. Sokáig történelemből akartam írni, de aztán a magyar szakon több olyan lehetőséget, felkérést kaptam, amit követhetnék és kidolgozhatnék. Czetter Ibolya tanárnőnél tervezem írni a szakdolgozatomat; a következő félév tavaszán kell majd leadni a címet.
Nagyon jó ennél a tudományos munkánál, hogy rá kell jönnöd arra, téged mi érdekel, mi az, amibe igazán bele tudsz mélyedni – ezért is rakták a végére. Az oktatók feladata az, hogy ráébresszenek, te miből vagy erős. Nekem erről sokáig fogalmam sem volt. Aztán Czetter tanárnő felhívta a figyelmem arra, hogy nagyon szeretek belemélyedni, akár egy-egy szó kapcsán is abba, hogy ez vajon mit jelenthet, milyen stílusa van. Már korábban csináltam egy előadást egy mese stílustani elemzéséből – ez Parti Nagy Lajos Az ördög darálója című műve volt, ez az, amit szakdolgozattá szeretnék formálni.
– Izgalmasan hangzik, sok sikert hozzá! Korábban említetted, hogy jelenleg a rövid ciklusú tanítási gyakorlatod végzed az ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban. Melyik tárgyat teljesíted?
– Jelenleg a magyart, ebből kell 15 órát tanítani.
– Hogy érzed magad ott, mik a tapasztalataid?
– Vegyesek. Annyira varázslatos, amikor valaki bekerül oda! Az igazgató és az igazgatóhelyettes sok sikert kíván, a tanárjelölt hallgató pedig izgatott és bizakodik, mennyire jó lesz majd az ott töltött idő. De azért vannak nehéz pillanatok. Például bennem megfogalmazódott, mi az, amiben mondjuk rosszabb leszek. Az egyetemen, amikor egy előadás alkalmával szorít az idő, hadarni kezdek. Érdekes módon ez a Bolyaiban nem jött elő, de más helyette igen, ami meg csak akkor válik egyértelművé, amikor már tényleg gyerekek előtt tanítasz. Például a mentorom ébresztett csak rá arra, hogy tanítás közben állandóan izgek-mozgok, még akkor is, ha csupán egyhelyben kellene állnom, és figyelnem egy diák válaszára. Közösen megfogalmaztuk, hogy kicsit „táncikálok” – szerintem a lelkesedésem és a gyerekek elmés válaszai, aktivitása miatt is természetesen –, és a későbbiekben ki kell magamnak egy fix pontot jelölni tanítás közben.
Illeszkedni kell a korosztályokhoz is, például, ha én hatodik osztályba megyek be tanítani, sokkal nehezebb számomra, mint mikor a kilencedikeseknél van órám, velük valahogy könnyebben megértetem magam. Szóval sok a meglepetés, viszont a diákok nagyon lelkesek: mindig a magasban vannak a kezek, szívesen részt vesznek a tanóra menetében. Egy kis panaszom sem lehet rájuk.
– Ez nagyon megnyugtató, mert elég sokszor hallani, hogy a felsőévesek kissé félnek a gyakorlóiskolai tanítástól.
– Igen, én is hallottam ilyen történeteket. Egyébként azért mondják ezt, mert vannak inaktív osztályok, akik úgy viselkednek, mintha nem akarnák, hogy ott legyen a kistanár. Pedig ez nincs így, minden tanárnál ez jellemző rájuk, csak ez eléggé megnehezíti a gyakorlatot. Illetve előfordul olyan diák, aki tényleg annyira okos, hogy szinte kijavítja a kistanárt. De a legtöbb nem lépi ezt meg, inkább segít. A szaktársaimtól is ezt hallom vissza, szívesen közreműködnek a tanulók.
– Sok tanár szakos hallgatóban felmerül, hogy nem maradnak a pályán. Neked is megfordult hasonló a fejedben?
– Nem, bár a mentortanárunk, Takács Marietta tanárnő sokszor megmondta a kőkemény valóságot, ami elsőre kissé rosszul esett, de aztán később rádöbbentem, hogy igaza van. Szembesített minket azzal, mik a pálya előnyei és hátrányai. Nem mondom azt, hogy nem vetődött már fel bennem, de sosem fogalmazódott meg határozott döntésként, hogy nem leszek tanár, mert egyszerűen nem tudom magam másnak elképzelni, már a gimi óta. Az osztályfőnököm biztatott arra, hogy próbáljam meg ezt a pályát, mert a társaimnak mindig én magyaráztam el a tantárgyak anyagait – még matekból is, pedig aztán ahhoz tényleg nem értek.
– Általános vagy inkább középiskolában szeretnél majd elhelyezkedni?
– Középiskolában mindenképp. Eddig úgy tűnik – ahogy már említettem –, hogy kilencediktől felfele jobban meg tudom értetni magam a diákokkal. Szeretem az általános iskola felső tagozatát is, és sok pozitív kihívás van benne, de egyelőre nehezebb velük megtalálnom a közös hangot.
– Az eddigi gyakorlatod során voltak olyan pillanatok, amelyeket egyértelműen a legjobbak, illetve a legrosszabbak közé sorolnál?
– A legrosszabb talán hatodik osztályban volt, mikor A walesi bárdok volt a téma. Nem az elvárásaimnak megfelelőan alakult az óra, a gyerekek sem mindig értettek, és az volt az első olyan alkalom, amikor ilyen pici diákokat kellett tanítanom. Lelkesek és aktívak voltak, de nagy volt a nyüzsgés is, nem mindenkihez jutott el, hogy mit szerettem volna átadni.
Kilencedikben több olyan órát is tartottam már, amire Takács tanárnő is azt mondta, hogy raktározzam el magamban az emlékét, mert tényleg nagyon jól sikerült, sőt, van, amelyik vizsgatanításnak is jó lehet. Az első ilyen óra az volt, amikor az ősi magyar hitvilágot vettük, de azóta már sokat tanítottam, és onnan általában mindig jó élményekkel jövök ki.
– Egy kicsit evezzünk vissza a történelem vizeire. Többször adtál már elő az ELTE SEK Történeti Diákműhely tematikus előadásos estjein. Mesélnél ezekről?
– Kétszer adtam elő eddig; először Japánt választottam mint témát, másodszor pedig Sisiről meséltem. Ezeket a témákat egyébként már előadtam szemináriumokon kisebb csoportoknak. A tematikus esteken azért ilyesmikre esik a választásom, mert egyrészt nincs mindig időm új előadásokat kitalálni, másrészt pedig szeretném másokkal is megismertetni azt, amiről gyűjtöttem, kutattam.
Nagyon élvezem ezeket az alkalmakat, mindig családias a légkör. Ráadásul a Diákműhely elnöke, Novák Róbert, illetve elnökhelyettese, Pipics János nekem szak- és évfolyamtársaim is, így az alakuló üléseken még én is részt vettem.
– A legutóbbi előadásod tehát Sisi királynéról szólt. Mi késztetett arra, hogy elmélyedj a róla szóló forrásokban? Esetleg hercegnős kislány voltál?
– Nem éppen. (Nevet.) Két fiútestvérem van, ezért nem sok lehetőségem volt arra, hogy hercegnős kislány legyek, különben megpüföltek volna. Csak viccelek, de az tényleg igaz, hogy nem tudtam ebben úgy kibontakozni. Az egyetemen ébredtem rá, hogy szeretek nőközpontú témákkal foglalkozni, hiába kissé gender irány ez. Kalocsai Péter tanár úrral most van egy olyan kurzusunk, ahol 19. századi topikokat is előveszünk. Személyekről kellett előadásokat csinálni, itt bukkant fel Sisi; szerettem volna vele foglalkozni. Hallottam róla történeteket, illetve láttam a róla készült mesét is, így érdekelt, milyen lehetett igazán. Nagyon megragadó az ő alakja, és az mindenképpen kiemelhető vele kapcsolatban, hogy a saját korában kivételes képességekkel rendelkezett, olyan tetteket hajtott végre, melyeket nem minden nő, királyné mert volna meglépni akkoriban.
– Milyennek látod a Történeti Diákműhely szerepét az egyetemi hallgatói közösség életében?
– Mindenképpen színesíti az itt töltött időnket. Ezzel valamilyen szinten ápoljuk a történelem szeretetét: bemutatjuk, illetve megmutatjuk, hogy minket tényleg érdekel ez a tudomány. Ráadásul lehetőségünk van fejleszteni az előadói készségeinket is. Túlságosan egyöntetűek lennének az egyetemen töltött napjaink, ha nem létezne a Műhely.
Képek: Szabó Dorina archívuma
