„Abban a pillanatban azt hittem, hogy meg fogok halni. Minden egyes másodperc egy évnek tűnt, pedig egy óra hosszat tartott. Önkívületi állapotba kerültem, szinte már éreztem, hogy a lelkem legszívesebben kiszállna a testemből. Aztán bejött Ő, átölelt, s elkezdtem visszarázódni, bármennyire is nehéz volt” – ezekkel a sorokkal írtam le életemben először, mit éreztem egy pánikroham kapcsán. Ezúttal részletesebben kifejtem.
Szerző: Fenyőházi Zsófia
A pánikzavarról
A pánikzavar Magyarországon ma az egyik vezető mentális betegség. Előfordulása elég gyakori, jelenleg 300-350 ezer diagnosztizált embert tartanak számon az ország különböző pontjain, ennél viszont valójában sokkal több ember szenved ebben, köztük én is. Sajnos a mai napig tabunak számít róla beszélni, hiszen nagyon sokan szimpla hisztinek fogják fel az egészet, pedig ennél sokkal többről van szó. Megjelenése nagy arányú lehet az iskolások és a hallgatók körében is; egy nagyobb mentális vagy akár fizikai megpróbáltatás, például a vizsgaidőszak válthat ki pánikrohamot produkáló tüneteket, amiből aztán továbbfejlődhet és kialakulhat maga a zavar – de ne szaladjunk ennyire előre.
Először is fontos tisztázni, mi is valójában a pánikzavar, mitől alakulhat ki egy roham, és mikortól beszélhetünk tartósan fennálló állapotról. A pánikzavar a szorongásos mentális zavarok csoportjába tartozik. Diagnosztizálása korántsem egyszerű feladat, kifejezetten időigényes. Mára ugyan könnyebb a diagnózis felállítása, régebben viszont a tüneteket szervi problémáknak tudták be, és könnyen összekeverhető volt a fizikai test betegségeivel; gyakran szívinfarktusra, de akár gyomorfekélyre is gyanakodtak az orvosok. Maga a pánikzavar tehát egy olyan szorongásos rendellenesség, ami során váratlan és visszatérő pánikrohamok törnek az emberre. Elképzelhető egyébként, hogy mindannyian éltünk már át rohamot, de egy ilyen esetében még nem beszélhetünk a betegség fennállásáról.
Kialakulásának lényege alapvetően az, hogy a testi reakciókat a beteg tévesen értelmezi, „katasztrofizálja”, és ezek a negatív gondolatok indítják aztán be és tartják fenn a pánikrohamokat. A pánikroham lényegében egy stresszreakció, ami olyan helyzetben jön elő, amikor igazából nem vagyunk veszélyben, plusz bekapcsolnak hozzá a téves értelmezések, így lesz ebből pánikzavar. Az okok közé tartozik az, hogy az adott személy nem tanulta meg hatékonyan kezelni a stresszt, tehát rosszak a megküzdési stratégiái, de a múltbéli események, feldolgozatlan traumák, fóbiák, sőt, még a túlféltő, szigorú szülői minta is provokálhat rosszullétet.
A pontos hátterét viszont mai napig nem sikerült feltárni; a tudósok szerint genetikai okokra – öröklött tényezők sokaságára – vezethető vissza a betegségre való hajlam. Kutatások szerint nők esetében kétszer gyakrabban fordul elő, mint a férfiaknál, sőt, a beteg elsőfokú rokonai között ez az arány akár négyszeres is lehet.
A rohamok elsőkörben a beteg húszas évei során jelentkezhetnek, amikor a legtöbb inger éri őt, de egyes esetekben már serdülőkorban is mutatkozhatnak tünetek. Átlagosan 10-20 perc alatt csengenek le, de előfordulnak szélsőséges esetek: öt perc, de akár másfél óra is lehet egy-egy roham időtartama. A rendszeresség pedig onnan mondható ki, hogy az adott beteg „belelovallja” magát a témába – akár már az első alkalom után előrevetítő szorongás jelentkezhet. Valójában itt már nem a kiváltó ok számít, sokkal inkább az a félelem, hogy „Mikor leszek megint rosszul?” – nálam is leginkább ez volt a jellemző. A rohamok gyakorisága abszolút nem mérhető számokban: van, hogy napokig, hetekig egyáltalán elő sem jön, de tapasztaltam már naponta akár öt-hat rohamot is, több héten keresztül.
Példa a pánikrohamra
A lényegre térve, nézzük meg, hogyan is néz ki maga a pánikroham. Ezt a jelenséget saját tapasztalataimon keresztül szeretném szemléltetni, viszont egy szintén pánikbeteg szombathelyi hallgató összefoglalta az ELTE Online olvasói számára, hogyan is kell elképzelni egy intenzív rohamot:
„Pánikroham során teljesen kizárod a külvilágot. Egy belső feszültséget érzel magadban, itt már tudod, hogy »jönni fog a roham«. Szíved egyre szaporábban ver, levegőt alig kapsz, szemed nem bírod nyitva tartani. Semmit nem látsz és nem hallasz. Tested remegésnek indul, szédülsz és émelyegsz, hányingerrel és fejfájással küzdesz. Teli torokból üvöltesz és sírsz. Ez eltarthat egy darabig. Tíz perc, húsz perc, de akár egy órán keresztül is szenvedsz. Majd, miután tetőpontját elérte, lecsengésnek indul, ugyanebben a sorrendben: szívverésed lelassul, légzésed helyreáll, szédülésed elmúlik, már stabilabb vagy, nincs hányingered sem. Utoljára a sírás és a remegés múlik el, majd képes vagy kinyitni szemeidet és észlelni a téged körbevevő környezetet. Utána kimerült lehetsz, rengeteg pihenésre van szükséged.”
Valóban a pánikroham – különösen, ha a leírtakhoz hasonlóan intenzív – kimerülést és fáradtságot okozhat. Többször is előfordult, hogy egy-egy rosszullét után több órán keresztül aludtam, ez viszont a szervezet természetes reakciója.
Az elmondottak alapján beszélhetünk tehát fizikai, valamint lelki/mentális tünetekről is. A beszámolóban említettek inkább a fizikai tünetekre utalnak, de ahány ember, annyiféle pánikroham létezik. Amit én már inkább fejben, lelkileg éltem meg, az elsőként a halálfélelem volt – az összes közül talán ezt mondanám legijesztőbbnek. Idetartozik még a félelem, rettegés valami elvesztésétől, leggyakrabban viszont a megőrüléstől való félelem és az önkontroll elvesztése jelenik meg. Az is előfordulhat továbbá, hogy a beteg a teste idegenségét is megéli. Ismételnem kell viszont azt, hogy ezek sokasága nem biztos, hogy szervi problémára utal. Akinek viszont tünetei vannak, mindenképpen keressen fel orvost, mert ki kell zárni a szervi megbetegedést, és csak utána kezelhető pánikzavarnak az állapot. És természetesen ezt senki se otthon döntse el, hogy az-e vagy sem.
Lehetséges megoldások
A pánikzavar kezelésének gyógyszeres és anélküli módja is létezik – az én esetemben az utóbbi volt a jellemző. Igazoltan hatékony módszer a kognitív viselkedésterápia, ami során a páciens megtanulja a pánikrohamok mögött álló negatív gondolatait felismerni és reálissá tenni, és eszközöket kap a kezébe ahhoz, hogy magát a rohamot kontrollálni tudja, és a stresszt hatékonyabban tudja kezelni. Ez tehát egy tanulási folyamat, ezért is lehet ezzel a módszerrel teljes gyógyulást elérni.
Amit én még a terápia során elsajátítottam, az az autogén tréning volt. Ez egy olyan relaxációs módszer, ami a testi érzékelés passzív koncentrációján alapul: egy fix gyakorlatsort ismételgetve lazítjuk el a testünket és csendesítjük el az elmét általa. Ez akár a legzsúfoltabb helyeken is bevethető.
A gyógyszeres kezelés akkor fordulhat elő, ha egyéb mentális betegségek is megjelennek, mint például az agorafóbia vagy a szerhasználat. Ezesetben pszichiáter kezébe kerül a beteg és ott folytatják a kivizsgálásokat. A leggyakoribb oka a gyógyszeres kezelésnek viszont az, hogy a páciens azt szeretné, mert gyorsabb és egyszerűbb bevenni a pirulát. Nagyon gyakori egyébként a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés kombinációja is.
Nekem gyógyszeres kezelésben nem volt részem. A terápia olyannyira hasznosnak bizonyult, hogy immár négy hónapja tünetmentes pánikbetegnek mondhatom magam. Fontos azonban hangsúlyoznom, hogy ez én vagyok, de egyik módszer sem jobb vagy rosszabb megoldás, hanem az egyedi problémákra adható különböző megközelítések.
A pszichológusunkhoz sajnos nem fordulhatunk minden egyes roham alkalmával, ezért a betegnek találnia kell bizonyos dolgokat, amik segítségével mérsékelni tudja az ingert. Számomra a légzésem figyelése bizonyult az egyik legjobb megoldásnak, viszont, ha már előrehaladott volt egy roham, a kedvenc zeném hallgatása segített csökkenteni az időtartamot. Szerkesztettem gondolatnaplót is, saját magam írtam az érzéseimről; egy idő után viszont beszélni is tudtam róla.
Akkor is fontos erről tudni, ha mi magunk éppen nem küzdünk a betegséggel, de ismerünk olyan személyt, aki igen. Ha együtt vagyunk vele, és éppen akkor lesz rosszul, kérdezzük meg, mire volna szüksége. Vagy ahogy esetemben: egy szót sem szólva öleljük át – nekem ez nagyon sokat segített. A roham lecsengése után – ha az illető is vevő rá – , beszélhetünk vele az érzéseiről, mit és hogyan élt meg, és elmondhatjuk neki, hogy minden esetben mellette vagyunk, támogatjuk, számíthat ránk. Egy kedves barátom – egyben szintén az ELTE szombathelyi hallgatója –, Meskó Krisztián elmondta, hogy számára nehéz volt először, amikor nálam találkozott ezzel, hiszen értetlenül állt a helyzet előtt. Éppen ezért fontos, hogy az érintettek beszéljenek a pánikzavarukról a barátaiknak és legyen minél több elérhető információ a témában.
Ahogy hallom hallgatótársaink körében, többen is a távoktatás alatt tapasztalták magukon először a tüneteket. Egy neve elhallgatását kérő szombathelyi egyetemista is nyilatkozott magazinunk számára arról, hogyan éli meg ő a betegséget:
„Mivel nekem is voltak már pánikrohamaim, tudom, milyen érzés, de a környezetemben lévőknek is volt, ezért mind a két oldalt ismerem. Kívülről elég ijesztőnek tűnhet, hirtelen jöhet rá az emberre. Olyankor tehetetlennek érzem magam, hiszen máshogy nem is lehet segíteni, csak átölelni, nyugtatgatni a másikat – nekem ezek váltak be legjobban. Az első pánikrohamom különösen félelmetes volt, hiszen azt sem tudtam, mi történik velem, ezért két órán keresztül csak remegtem, sírtam és rettegtem; halálfélelmem volt. Miután megtudtam, mi is volt ez, utánanéztem, ismerősök segítségét kértem, ezután már jóval rövidebb ideig tartott a lefolyásuk. Az információszerzésen kívül még a mozgás, sétálgatás bizonyult hasznosnak számomra rosszullét közben.”
Összefoglalva az eddigieket, talán a legfontosabb tanulság ebből, hogy ha észleljük magunkon a tüneteket, semmiképpen se ódzkodjunk orvosi és/vagy pszichológusi segítséget kérni – legalább a háziorvosunktól. Sőt, ma már több helyen, például kórházakban, pszichiátriai gondozókban, diáktanácsadókban és egészségfejlesztési irodákban is elérhető térítésmentes pszichológiai segítség. Másfelől pedig beszéljünk róla a hozzánk közel állókkal, osszuk meg az érzéseinket a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal.
Ha magadra ismertél a cikk folyamán, fontos tudnod: egyáltalán nem vagy egyedül. A pánikzavar gyógyítható, nem kell vele otthon szenvedni, inkább időben, az első-második roham után segítséget kell kérni, és akkor általában gyorsan megszüntethető.
Köszönjük a szakmai lektorálást a Pszichológia Szakcsoport munkatársainak.
Források: novekedes.hu, semmelweis.hu
Kiemelt kép: tixa.hu
Képek: Mélylevegő Projekt
