„Megszűnt a régi alvó nyúgalom” − Lázár Balázs és Tallián Mariann Vörösmarty-estjéről

– Szerinted mit ígér egy előadás, ha azzal kezdődik: „Sötét és semmi voltak: én valék, / Kietlen, csendes, lány nem lakta Éj, / És a világot szültem gyermekül…”?

– Őszinteséget. Lássuk be, nemcsak a Csongor és Tünde alapproblémája kezdődik az éjszakában, hanem maga az élet is.

– A Csongor és Tünde alapproblémája maga az élet.

– A születő gyermek tulajdonképpen az éjből, a sötétből jön a világra. A hétköznapokban is a legizgalmasabb gondolatok a világosságot váró hajnali gondolatok, amelyek még a napra való rákészülésben fogalmazódnak meg. Mégis, mi emberek a legtöbben félünk a sötéttől, pontosabban az ismeretlentől, ami ott lakik.

– Számomra ez volt az első tanulsága a „Mi dolgunk a világon?” című Vörösmarty-estnek. Az előadást nyitó Éj-monológ sugall ugyan egy hatalmi pozíciót, egy felsőbbrendűséget, de a Tallián Mariann által életre hívott nő ebben a felelősségtudattól átitatott érzelemvilágban az aggódó anya hangján is szól. Ez a hang nemcsak a kozmosz, a világmindenség anyjának a hangja, hanem a mi anyánké, a legjobb barátunk anyjáé, a szomszédunk anyjáé. Közvetlen, gondoskodó, egyszersmind szigorú is. De nem kell tőle félnünk, jót akar. Éppen az aggódás, a szomorúság formálja örökkévalóvá az alakját.

– Mintha Niobét látnánk, akit a mélyen megélt anyai tragédia, az elsiratás fájdalma változtat kővé, s tesz ilyenformán ellenállóvá az idő múlásával szemben.

– A női figura emelkedettsége a Lázár Balázs által játszott alakkal való viszonyában is érvényesül. Ez utóbbi szereplő − akárcsak a Csongor és Tünde kertjébe térő férfi főhős − az előadás kezdetén még teli van vággyal. A Guttenberg-albumba című verset kezdi szavalni. Az alakítás a társadalmi igazságosság eljövetelének igényéről szól, a már-már utópisztikusan ideális gondolatokat egyelőre nem kísérti az irónia vagy a bizonytalanság. Őszinte és igaz motiváció, amit a szereplő érez. Egy jobb sors felé igyekezni, megvalósítani valami eszményit, égit a földi közösségben.

– Prométheuszi törekvés.

– Ez az általad említett antik párhuzam arra világít rá, hogy a színpadon látott szerepkettősben a földi és az eszményi szféra találkozását, ellentétét és összetartozását látjuk kibontakozni. Az ember érkezésével egyfelől megszűnik a „régi alvó nyúgalom”, ahogy az Éj mondja, a kozmikus rend felborul. Az viszont már a humán létező felelőssége, hogy mit hoz ki ebből a „rendzavarásból”, hogy bánik a körülötte levő természettel, milyen közösséget és civilizációt hoz létre a saját ereje által.

– Van tehát ez a két, szilárdan elkülöníthető pólus. Tallián Mariann karaktere mint az eszményiség éteri alakja, Lázár Balázs mint forrongó, tiszta ambíciójú, tudós Csongor. De hol helyezkedik el, melyik szférához tartozik a Csörsz Rumen István által képviselt zenei jelenlét? Hogyan illeszkedik a cselekményhez?

– Ha már utaltunk mitológiai előképekre, én amolyan teiresziaszi egyéniségnek láttam őt, aki a maga időtlenségével teljesen szervesen lesz része a cselekménynek. A Csörsz Rumen alakította énekes az igric- és a regőshagyományok folytatója, számára az évszázados múlt, amely például az elénekelt Fehérvár című költemény gazdag utalásrendszerében mutatkozik, nem az újkori kíváncsiskodás talaja, hanem egy nagyon is megélt tapasztalatrendszer. A Vörösmarty-versek különleges otthonra találnak Johannes Hunterus 1540-es és Szarka János 1790-es évekbeli metrikus ódáinak dallamában, az pedig, hogy gitár kíséretében halljuk ezeket, finom jelzés a későbbi korokra, a 20-21. századra, a beat-kultúrára.

– Az előbb szóba hoztuk már a szerepkettőzés dramaturgiai jelentőségét, amely mind Vörösmarty filozofikus mesedrámájában, mind a költői életműből összeállított est „cselekményében” is fontos szerepet játszik. Ez a szerepkettőzés azonban nemcsak a nő- és a férfialak esetében áll fenn, hanem mindketten kapcsolódnak az énekmondó átmeneti pozíciójához is. A dalnok a „durva ínség kedve-szakadt fia”, ugyanakkor mint a földi társadalom tagja többet vesz észre az e világon túli szférából, mint a tudós-költő, és nyilvánvalóan kevesebbet, mint az „Üdlakhoz” tartozó nőalak.

– Kicsit átmentünk Csongor és Tündébe, nem gondolod?

– Nyilván nem véletlenül. Kifejezetten örültem, hogy a címek nem tagolják szakaszokra az előadást. A költői életmű változatos szövegei egy történetté állnak össze. A „földi menny” eszményét kergető ember drámáját látjuk [1], amelybe a verseken túl az egyes drámák részletei is beletartoznak, így például Csongor monológja, vagy a Czillei és a Hunyadiak királyának emblematikus megszólalása.

– Színdarabbá szervezni egy költői életművet anélkül, hogy akárcsak egy gondolatnyi külső hozzátoldás is lenne − ez egy óriási feladat.

– Itt működik.

– Ehhez viszont nélkülözhetetlen az az előadói összhang, amely a három szereplő esetében fennáll. Ezt talán akkor éreztem a legjobban, amikor Mariann és Balázs szinte párbeszédszerűen, a világító földgömb jobb és bal oldalán szavalták Az embereket. „Az ember fáj a földnek” − hangzott a keserű felkiáltás, mi pedig mindkettejük fájdalmát éreztük. A bűntudattal élő emberét, illetve a szenvedő természetét is.

– Merthogy a kettő elválaszthatatlan egymástól.

– És így az sem okoz gondot, hogy A vén cigányt, ami kétségtelenül reflektál a földi lét végességére, a korábban a transzcendens közeghez sorolt női szereplő mondja el. Mert a „három ellenző világ” mégiscsak összeér.

– Illetve a vén cigány vonója, mint Vörösmartynál majdnem minden zenei utalás, új világot is nyithat, kulcsot is jelenthet a túlvilághoz. Gondoljunk csak ismét a Csongor és Tündére, a nemtők énekére. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy A vén cigány és az Éj-monológ egy karakterben való megjelenítése összeférhetetlen volna.

– Sőt, kifejezetten izgalmas azt szemlélni, hogy egy alkotói hang és az általa képviselt szimbólum- és értékrendszer hányféle megközelítésben tud feltűnni ugyanazon az estén. Hányféle Vörösmarty létezik a poétikában?

– Megszámlálhatatlanul sok. És hogy erre rájöjjünk, egyáltalán nem szükségesek a kifejezetten a klasszikus kort idéző díszletek, jelmezek. Lázár Balázs például fehér ingben, farmerban, egy hátizsákkal vagy egy könyvvel a kezében hozza az útkereső vándor, a tudásra éhes esendő ember karakterét, ezzel az apró gesztussal is közvetítve, hogy ezek a versek milyen aktuálisak is tudnak lenni, mennyire 21. századi módra szólnak hozzánk.

– Vagyis ma sem élünk jobb időket, mint Vörösmarty akkor.

– Nem kizárólag erről van szó. A „Mi dolgunk a világon?” est éppen azt bizonyítja, hogy Vörösmarty jóval több, jóval összetettebb alkotó annál, ahogyan az általános tudatban él. Ő ugyebár a „pesszimista költő”. Ugyanakkor az ELTE-n is nagyon sokat hallottunk arról, hogy ez a pesszimizmus nem vonatkoztatható a teljes életműre, hiszen létezik egy ironikus szerzői arc is, gondoljunk csak a Templomba záratásomkor című versre vagy például a Fátyol titkai című vígjátékára.

– Lázár Balázs, Tallián Mariann és Csörsz Rumen István kompozíciója megerősíti bennünk az egyetemen hallottakat, és egyben arra is alkalmas, hogy felkeltse egy irodalomszerető fiatal érdeklődését a Vörösmarty-költemények iránt. Meleg szívvel ajánljuk az előadást mindenkinek.

[1] A jelenség Vörösmarty-életművén belüli szerepéről lásd: Martinkó András, A „földi menny” eszméje Vörösmarty életművében = M. A., Teremtő idők, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1977, 172−221.