Poszt-Stadion-Stádium címmel született az a pályázat, melynek fő célja azon ötletek összegyűjtése volt, melyek kreatívan gondolják újra az arénák funkcióját. A zsűriben az ELTE oktatója, Nemes Z. Márió is helyet foglalt.
Hogyan lehetne megszelídíteni őket, lágyan tisztára mosni szürkeségüket? Pár merész ember pályázatba foglalta ezt a kérdést. Sokféle megoldási javaslat született, a legkülönlegesebbeket október első felében lehetett megtekinteni a Fugában, a Poszt-Stadion-Stádium névre keresztelt tárlaton.
A feketére festett falak között kicsinek, fullasztónak tűnt a kiállítóterem. Ám az aprólékosan kidolgozott koncepciók előtt megállva úgy éreztem, egy jövőbe nyíló ablakon tekintek ki, focipályányi távlatok nyíltak meg előttem. Az utópisztikus elképzelések között szerepelt egyedi akusztikai megoldásokkal operáló stadionszínház; a műfű helyét betöltő burjánzó búzamező, aminek aratását live streamen követhetik az emberek; de olyan alkotó is akadt, aki a debreceni Loki-pályára szabadidőparkot álmodott, melyen végighaladva mind az öt érzéküket próbára tehetik a látogatók.
„A beérkezett munkákban nem az újrafunkcionalizáló szándékot kerestem. Inkább azt, hogyan lennének képesek ezek az alternatív felhasználási módok lemosni azt a lemondó színezetet, amit a stadionépítési láz festett ezekre a létesítményekre.” – Nemes Z. Márió
Borongósabb hangulatú alkotás is helyet kapott a tárlaton. A pályázat harmadik helyét megosztva szerezte meg két alkotó, Kazsimér Soma – akinek pályaművéről a későbbiekben még ki fog derülni egy s más – és Kőszeghy Flóra. Ő meglehetősen riasztó jövőképet vázolt fel fajunk számára animációjában: az emberek békében, állatok és növények között töltik napjaikat a stadionokban és egyetlen tevékenységet végeznek: helyben kerékpároznak, ezáltal termelnek áramot a bitcoinbányák számára. Soha nem hagyják el a betonmonstrumok területét, a kopár külvilágban semmit sem találnának, amit ne kapnának meg a stadionokban.
Nemes Z. Márió, az ELTE oktatója és a zsűri tagja még egy „hungarofuturista” különdíjat is kiosztott volna annak az elképzelésnek, ami szerinte legjobban tükrözi fentebb taglalt gondolatmenet keserédességét. Ez az alkotás a „Koncentrált figyelem” nevet viseli. Mindenki hunyja be a szemét, és képzeljen el egy több mint 30 méter magas obeliszket az egyik aréna kellős közepén! Az oszlop gyakorlatilag egy meditációs segédeszköz. Az agyonhajszolt emberek csak helyet foglalnak a stadion lelátóján, és hosszan bűvölik tekintetükkel. Talán egyszer képesek lesznek arra, hogy meglássák mozdulatlanságában a mozgás lendületét.
Kazsimér Soma alkotása sok különlegességet hordoz. Személyes történet motiválta arra, hogy nevezzen a pályázatra, ezt a finisszázson egy „sportmise” köntösébe bújtatva tárta elénk. A boroskupát felváltotta egy sportverseny díjaként kapott aranyserleg, az orgona méltóságteljes hangja helyett midi billentyűzeten szólalt meg a diósgyőri stadion fémlélegzete, ostya helyett pedig valami egészen másból kaphattak ízelítőt a hívek: Soma édesapja hivatásos atléta volt, jelentős eredményeket ért el, az egyiket ráadásul úgy, hogy futás közben elhagyta az egyik szöges cipőjét. A futópálya salakja viszont lemarta a bőrt a talpáról… A performansz zárásaként mindannyian megérezhettük tenyerünkön a szöges sportcipő hűvös és szúrós érintését.
Soma az édesapja miatt kötődést érzett a hajdani DVTK-stadion iránt, ám azt pár évvel ezelőtt lebontották, és építettek egy modern létesítményt, ahol már atlétikapálya nem kapott helyet. Ezért Soma jó ideig nem járt az új épületben, de úgy érezte, kezdenie kell valamit az általa eddig érintetlen térrel. Mielőtt elkészítette videós performanszát, több órán keresztül kereste a kapcsolódási pontokat a stadionnal. Így művében helyet kapott a múlt, hiszen emléket állított édesapja dicső sportkarrierjének, de a jelenre is rímel, hiszen ő már máshogyan tud együtt rezonálni az épülettel. Talán az idősíkok egybejátszása is hozzásegítette őt a harmadik helyezéshez.
A második legjobbnak ítélt alkotás egy pimasz ötlet: a fekete-fehér stadionfotó jelentéktelenné satnyul az egymásra szerkesztett nullás kilométerkövek rikító narancssárgájától.
Az első díjra a haimey név alatt dolgozó alkotópáros – Illés Haibo és Melykó Richárd – koncepcióját tartotta érdemesnek a zsűri. A székesfehérvári Sóstó Aréna a jövőben monumentális síremlékké nemesül, majd elképzelésük szerint nem mást helyeznének a méhviasszal bélelt betonkoporsóba, mint a görög mitológia egyik legismertebb alakját, Ikaroszt, aki azért halt meg, mert azt gondolta, a repülés olyan istenivé és fényessé teszi, hogy még a Nap közelsége sem árthat neki. Azonban az ember még akkor is legyőzhető, ha meghaladhatatlannak hiszi az erejét…
Fotó: Szabó Dávid András
