1914 szentestéjén váratlan szünet szakította félbe a hadviselést: a német lövészárokból a Stille Nacht dallamfoszlányai szűrődtek ki, melyre válaszolva, ugyan részben azért, hogy saját énekükkel elnyomják az ellenségét, az angolok szintén rázendítettek.
„…Ott rendkívüli körülmények fogadtak – ma délelőtt azt kiáltotta egy német, hogy egy nap fegyverszünetet akarnak, és hogy egyikünk kijönne-e, ha ő is kijön; egyik emberünk tehát nagyon óvatosan felmerészkedett a mellvédre, és látott egy németet ugyanígy cselekedni.
Azután mindketten, majd többen is előjöttek, és végül azon a helyen naphosszat közösen sétálgattak, énekelve és cigarettával kínálva egymást. Kinn voltak katonák és tisztjeik egyaránt, maga a német ezredes pedig az egyik parancsnokunkkal beszélgetett. […]
…úgy hallottam, még nyugatabbra volt, ahol az első ezred futballozott a németekkel – a másik ezrednél lőtték egymást. Meghívtak, hogy menjek és nézzem meg magam a németeket, de ezt, mivel arra gondoltam, hogy talán nem bírnak majd ellenállni, ha tábornokot látnak, visszautasítottam.”
(Walter Congreve tábornok levele feleségének, 1914)
Holott a Schlieffen-terv alapján már hetek, hónapok alatt véget kellett volna érnie az első világháborúnak, a gyors előretörés 1914 őszén állóháborúba fulladt a nyugati fronton: a katonák lövészárkaik piszkos hálózatrendszerébe szorultak, melyek között a biztos halált jelentő senkiföldje húzódott. Ez a helyzet egyetlen ezt megelőző háborúban sem alakult ki ennyire elhúzódó és embert próbáló módon; az addig elképzelhetetlen hatótávolságú lőfegyverek, az aknák, gránátok, gáztámadások megjelenése – utóbbit a II. ypres-i csatában vetették be először, melynek emlékét John McCrae alezredes Flandria mezején c. verse (ford. Nika Géza) őrzi –, a halál alig felfogható gyorsasága minden addiginál traumatikusabbá tette a Nagy Háborút.
1914 szentestéjén azonban váratlan szünet szakította félbe a hadviselést: a német lövészárokból a Stille Nacht dallamfoszlányai szűrődtek ki, melyre válaszolva, ugyan részben azért, hogy saját énekükkel elnyomják az ellenségét, az angolok szintén rázendítettek. A felek saját árkukból boldog karácsonyt kiáltottak egymásnak. Pislákoló fények tűntek fel a senkiföldje homályán túl, de – az angolok első gondolatát meghazudtolva – ezúttal nem torkolattüzek: a német katonák gyertyákat gyújtottak és karácsonyfákat állítottak.
Másnap, karácsony napján, pontosan 150 nappal a világháború kirobbanása, a Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenete (július 28.) után németek egy csoportja nekivágott a senkiföldjének az angol árok felé, fegyvertelenül; azok ugyan először cselt sejtettek, de miután meggyőződtek ennek ellenkezőjéről, maguk is megjelentek a köztes területen.
Mivel a senkiföldjén fekvő halottak látványát elviselhetetlennek találták, és mert ennél nem kínálkozott jobb alkalom erre, azokat tisztességgel eltemették. A nem hivatalos fegyverszünet során a német és angol katonák beszélgettek, különféle ajándékokat: csokoládét, cigarettát, ruhadarabokat cseréltek egymással. A tél dacára – egyes beszámolók szerint – bár főleg maguk között, de még fociztak is, labda híján üres konzervdobozokkal: a karácsonyi fegyverletételről ez a kép él leginkább a köztudatban; sajnálatos módon tizenhat évvel előzte meg az első világháború az első világbajnokságot. Végül, de nem utolsósorban, az elkövetkező napokat szem előtt tartva az ideiglenes állapot szintén lehetőséget nyújtott a lövészárkok feljavítására.
A Szentszék semlegességét a háború kezdetétől fogva hangsúlyozó XV. Benedek pápa, aki a konfliktusról mint „a civilizált Európa öngyilkosságáról” vélekedett, már december elején fegyverszünetet kért a szemben álló felektől, azonban ezt egyik oldal sem érezte felelősségének elsőként kezdeményezni. A csupán egy-két napig tartó fegyverszünet nem foglaltatott írásba és sosem vált hivatalossá. Hitler, az akkor még csak huszonöt éves őrvezető és küldönc nehezményezte, háborúhoz nem illőnek találta az eseményt, mely valóban sem a háború további éveiben (részben kifejezetten tiszti utasítás szerint, részben pedig a konfliktus elmélyülése és a borzalmak fokozódása miatt), sem a második világháborúban – egyáltalán, azóta – nem ismétlődött meg.
Az advent harmadik hetén különösen aktuális karácsonyi fegyverszünet ma mint az emberség szimbóluma él a köztudatban, mely emberség tetten érhető volt még az addigi legszörnyűbb háború színterén is. Az esemény romantizálása a film (Joyeux Noël [2005], Sainsbury’s-reklámfilm), a zene (Paul McCartney – Pipes of Peace), vagy a képzőművészetek (emlékművek, festmények, képeslapok) területén egyaránt megfigyelhető jelenség. Százéves évfordulóján, 2014-ben a belga Comines-Warneton és az angol Staffordshire városában is állítottak szobrot. A brit és a német katonaság labdarúgócsapatai ugyanebben az évben összemérték tudásukat, a mérkőzés elején a Csendes éj angol és német változatával emlékezve a történtekre; az angolok arattak győzelmet (1–0), csakúgy, mint a háborúban, négy hosszú évvel 1914 szentestéje után.
„Én nem a győztest énekelem,
[…] hanem azt, aki lesz, akárki,
[…] ki először mondja ki azt a szót,
hogy elég! … ”
– Babits Mihály: Húsvét előtt (1916)
Források:
The Christmas Truce of 1914 – Facts Vs. Fiction by Peter Suciu in Armchair General Magazine (2014)
Truce in the trenches was real, but football tales are a shot in the dark by Stephen Moss in The Guardian (2014)
Christmas Truce, World War I by Michael Ray in Encyclopædia Britannica (www.britannica.com)
www.bbc.com/news/uk-30444024
www.bbc.com/news/av/uk-30536404
www.bbc.com/news/uk-wales-35120354
en.wikipedia.org/wiki/Christmas_truce
www.veterans.gc.ca/eng/remembrance/those-who-served/christmas-at-the-front/history/truce-1914
Képek forrásai:
www.irishtimes.com/polopoly_fs/1.2048412.1419423374!/image/image.jpg_gen/derivatives/box_620_330/image.jpg
cdn.britannica.com/34/200634-050-565F67CB/soldiers-German-Christmas-trench-World-War-I.jpg
pm1.narvii.com/6687/440e132c827022190edc11a1f19b0eafff0603c9_hq.jpg
