Négyrészes sorozatunkban Budapest négy arcát mutatjuk be fotókban és írásban. Ezúttal korabeli feljegyzések segítségével a 20. század éjszakai életébe vetjük bele magunkat. Ismeritek Krúdy óbudai törzshelyét? Találkoztatok már Berényi professzorral? És tudjátok, hogy ki a „harapós hekus”? Olvassátok, és menjetek Ti is helyszínelni – persze csak óvatosan!
A múlt század éjszakai központja kétségkívül a VII. kerületben még ma is működő, írók, költők találkozópontjaként nyilvántartott New York Kávéház volt. Ahogy Tarján Vilmos színházigazgató írta 1940-ben megjelent Pesti éjszakák c. könyvében: „Este 8 órától este 7 óráig szakadatlanul lüktetett benne az élet. Este 8 órakor kezdtek vacsorálni a szerkesztőségből jövő újságírók. […] Volt itt külön orvosi asztal, mérnöki asztal, jöttek zenészek, azok feleségei, artisták, artistanők, tanárok, kereskedők, kis-és nagyiparosok. […] Alig hallatszott ide a zene, s ez nagyon tetszett az úri közönségnek. Minden pincérnek az volt az álma, hogy ebben a kis teremben szervírozhasson, mert aki itt dolgozott, az azt érezte, amit a katonatiszt a hadiiskola elvégzése után.”
Az éjszakai élet másik központja a New Yorktól néhány villanyosmegállóra található Somossy Orfeum, Fővárosi Orfeum avagy a mai Budapesti Operettszínház. Az első üzemeltető Somossy Károly volt, aki „különösen a kosztümökre és díszletekre pazarolt el sok pénzt”, 1899-ben csődbe ment. Az utódja Waldmann Imre lett. Neki köszönhető, hogy ekkor már a német helyett magyar nyelvű előadások is folyhattak a varieté színpadán. Tarján az ekkor szolgáló Jani főpincérről is megemlékezik, aki „Disztingvált megjelenésű, elegáns ember volt, és külön jellegzetessége, hogy soha nem számolt többet, még részeg vendégeknek sem. Ez akkoriban nagy érdem volt.” Az Operettszínházra azonban még két csőd és egy nagy bukás várt, míg Sziklai Jenő igazgatása alatt végre valamelyest egyenesbe jöttek a dolgai.
Persze akadtak olyanok is, akik az éjszakai életet inkább egyedül, a pesti belváros nyüzsgésétől távol töltötték. Közéjük tartozott Krúdy Gyula is, aki legszívesebben Óbudán, a mai Korona tér 1-es szám alatt lévő házával szemben található kávéházban éjszakázott. Erről Márai Sándor emlékezett meg Krúdy halálára írt nekrológjában, ami a szegedi Délmagyarország c. napilap számában jelent meg: „Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üvegsör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a billiárdozókat. […] Órákon át tudott egyedül ülni, sör vagy bor mellett, s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskotlók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öregedő író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.”
Verekedésből sajnos nem csak imitált, de valós és sokszor vérrel járó csetepaték is keletkeztek Budapest éjszakai utcáin. A Pesti Hírlap rendszeresen számolt be rablótámadásokról, betörésekről, késelésről, de még viráglopásról is. Nem csoda, hisz fejlett alvilági hálózat működött, melynek szereplőiről dr. Guthi Soma ügyvéd részletes ismertetőt írt Éjszakai Budapest címet viselő könyvében. Szemléljünk meg néhányat a teljesség igénye nélkül!
A kabáttolvaj egy-egy kávéház mit sem sejtő vendégei kabátját emeli le a ruhafogasról, mikor az éppen nem figyel oda. Guthi szerint „elveszettnek tartja azt az éjszakát, amelyen legalább három-négy értékes kabáthoz nem jutott”. Az alkalmi ember mindenféle „muriban” szívesen részt vesz: elszegődik hamiskártyáshoz partnernek, zsebtolvajhoz kisegítőnek vagy betörőhöz őrnek. Ha veszélyt szimatol, elsőként old kereket, de sikeres üzletnél hangosan követeli a maga részét. A csibész pedig már suhancként kezdi a szakmát, általában egy-egy zsebtolvajlással, a kitartóbbakat pedig orvgazdák „képzik tovább”. Délelőttönként a Markó utcai törvényszéken tanulmányozza a perrendtartást, az ügyészeket, a vádlottak védelmi rendszerét, szorgalmasan feljegyzi a látottakat és esténként megosztja a többi csibésszel. Ez aztán a kollegiális viszony!
Az éjszakai élethez természetesen éjszakai nyelvezet is dukál. Tarján Vilmos feljegyzéseihez egy mini szótárt is kapcsolt, melyben olyan szavak olvashatóak, mint „vicsinger”, mely naivat jelent, a „tripi”, ami a borravaló, vagy az „alma-leves”, azaz nincsen pénz. A különböző szereplőknek is megvolt maguk szleng megfelelője: a „rámenős” az a pincér, aki a rendelést erőlteti, vagy a „súgó”, aki az a kollégája, aki a szeparéba hívja a vendéget. A rendőrség megnevezése is új formát kapott: a „héczenker” a rendőrtisztviselőt, a „hekus” a detektívet, a „harapós hekus” pedig ennek szigorúbb változatát jelentette. Ha unnátok az „éhes vagyok” kifejezést, nyugodtan váltsatok át a „flamos” szóra. Ugyanazt jelenti.
És végül, ha már úgyis lassan a vizsgaidőszak közepén járunk, álljon itt egy anekdota egy, a második világháború előtt lezajlott matematikaszigorlatról: Berényi János, a Műegyetem elismert matematika professzora híres volt maratonira nyúló vizsgáiról. Egyszer „lenn, a Duna partján egy ott posztoló rendőr észrevette, hogy egy gyorsan mozgó alak mászik át az egyetem kerítésén.” A rendőr odarohant, és igazoltatta a fiatalt, aki a leckekönyvét mutatta, majd hozzátette: „Berényi professzornál vizsgáztam, s mire végeztem, bezárták a kaput.” A rendőr elengedte, de egy második egyetemistát is igazoltatott nem sokkal később. „Mikor aztán egy harmadik páciens is áthuppant a kerítésen, csak megkérdezte: „Maga is Berényi professzor úrnál vizsgázott?” „Nem, én vagyok Berényi.”
A fotókat Lazar Anilla készített. A cikkhez tartozó galériát itt tudjátok megtekinteni.
Források:
Dr. Guthi Soma: Éjszakai Budapest, Budapest, Kunossy, Szilágyi és Társa kiadása, 1908
Márai Sándor: Utóhang, Krúdyról – Délmagyarország, 1941. december 25.
Tarján Vilmos: Pesti éjszakák, Budapest, Általános Nyomda, Könyv- és Lapkiadó Rt., 1940
Végvári László: Híres emberek, érdekes történetek, Vagabund Kiadó, 2010
