„Vizsgáljunk csak meg egy pillanatra egy átlagos gondolkodású embert egy átlagos napon. Benyomások miriádjai érkeznek a tudatába, s van köztük jelentéktelen, van fantasztikus, illékony, és olyan is, amely acélkeményen bevésődik. […] Ne higgyük el vakon, hogy az élet teljesebben létezik abban, amit általában nagynak szokás tartani, mint abban, amit kicsinek.” – írja Virginia Woolf Modern próza c. esszéjében.
Roy Andersson filmje, a Történetek a végtelenségről csupán ezt az elvet szem előtt tartva nyer értelmet. Holott a néző nem feltétlenül elégedetten lép ki a moziteremből, szöget üt a fejébe a gondolat, hogy a film által felvetett kérdésre nem tud választ találni: mitől válik a művészet tárgya méltóvá arra, hogy megjelenítsék?
A hétköznapiság művészeti kontextusban való megjelenítése új, posztmodern gesztus, melyre a magyar irodalomban is találunk példát: Parti Nagy Lajos novellája, a Lugas időtlen nem csupán minden kisszerűségében és egyszerűségében mutatja meg az embert, de a filmhez hasonlóan a végtelennel köti össze szereplőinek tétlenségét és az egyetemes hiábavalóságot. Ilyen értelemben azt állíthatnánk a Történetek a végtelenségről című műről, hogy egy sötét, cinikus, ironikus vanitas-alkotás, akár Kölcsey Vanitatum vanitas-a, azonban a film nem arra int, hogy sztoikusan elforduljunk („Hát ne gondolj e világgal…”), hanem minden sötét cinizmusán és iróniáján át ugyanúgy, sőt, emberi gyarlóságának beismerésével talán még büszkébben vállalja fel, mutatja be és ünnepli az életet annak teljes valóságában.
A filmre jellemző hallatlan elvarratlanság, a csattanók hiánya zavarba ejtően reálissá teszi a különálló (minthogy valódi összefüggésről nem beszélhetünk) történetek sorát, értelmet adva a címnek: valódi végtelenségélményt nyújt a világon már számtalanszor végbement, de sohasem pontosan ugyanúgy lejátszódó emberi epizódok sora, melyeket a film mintegy találomra lajstromba gyűjt.
A díszletek (a szürke szín következetes használata, megfontolt kompozíciók és térhasználat) és dialógusok rendszerének lírai kifinomultságát leszámítva a film – ugyancsak posztmodern módon – objektivitásra törekszik. Ez a teljesen mozdulatlan beállítások vizsgálatánál érhető tetten, melyek arra kényszerítik a nézőt, hogy minden történést kizárólag kívülállóként, távolságot tartva szemléljen.
Csupán egyszer, a film egyik tetőpontján van példa a nézőpont mozdulatlanságának megtörésére: egy szerelmespárt követünk, amint egymás karjaiban lassan lebegnek egy elpusztult város fölött, a felhők közt. Egy jelenet erejéig fellélegezhetünk, megszabadulva az objektivitás és a realitás terhétől – kizárólag a szerelem által.
Az objektivitás azonban akarva-akaratlanul máshol is megtörik. Kétségtelen, hogy a film elsődleges célja (művészfilmes konvenciót követve) nem a történetmondás, hanem a woolfi elv melletti állásfoglalás kifejezése, a történeteket mégis összetartja egy koherens, végig jelen lévő narrátor. Egy női hang, mely úgy számol be a jelenetekről, mintha azok sora egy hosszú látomást alkotna az emberi létről; a látomás pedig, minthogy revelációra csak egy kiválasztott személy szemei előtt kerülhet sor, melyet csak ő képes értelmezni és továbbadni, igen szubjektív, sőt, ebben az esetben, többek között a gondolatritmus miatt (minden epizódba a láttam szóval vezet be), lírai.
A Történetek a végtelenségről központi témái – melyek egy-egy szereplőt visszahívnak, megengedve, hogy helyzetük további kifejtésre kerüljön (a vívódó pap, vagy az ember, aki megsértette volt osztálytársát) – természetesen közhelyek, minthogy az élet teljességének 78 perc alatt való megjelenítését tűzik ki célul: a kiemelten fontos szerelemmel, örömmel szemben a hitehagyottság, düh és gyász, mely utóbbiak nyomasztó valóságossága elől a (fekete) humor nyújt menedéket.
A film konklúziója megállná a helyét mint posztmodern mottó: minden gyöngeség, hiábavalóság, szánnivalóság ellenére, a maga tarka és torz összevisszaságában lesz teljes az emberi élet, és ez – ahogy az egyik kulcsjelenetben a téli kocsma egyik vendége mondja – „Hát nem fantasztikus? Minden fantasztikus.” („Végül is, igen.” – feleli rövid szünet után, zavartan egy másik férfi.)
Képek forrása:
https://www.kd-krsko.si/domains/kd-krsko.si/modules/Domino/Pictures/o-neskoncnosti-4.jpg
https://cached-images.bonnier.news/swift/bilder/epi-30-dn/UploadedImages/2019/11/14/94bda88a-094b-45ce-b52f-0b90e90bd3d1/bigOriginal.jpg
https://cached-images.bonnier.news/cfcdn-screen9/img/k/b/kbqZcQAibIsDbYL17uVXGg_fg/image_5.jpg
