Új sorozatunkban az ELTE Online kultúra rovatának szerzői mutatkoznak be. A bemutatkozás formája tökéletesen rájuk bízott: esszé, öninterjú, listába szedett vallomás, képekkel, videókkal, linkekkel telepakolt tárca… Ami jön. Ami ők, az adott illető. Nyolcadikként Helli Szimonetta.
Amikor Lili felvázolta ennek a sorozatnak a lényegét, fogalmam sem volt, hogy én listás vagy öninterjús, mesélős, vagy mégis milyen ember vagyok. Lili, nagyon nehéz ez. Még csak két napja fejeztem be a szakdolgozatom, aminek az (át)változás és identitásválság a lényege, aztán most ki kéne találnom, ki vagyok, és azt prezentálható formában átadni.
Egerben a legjobb barátnőmmel beszélgettünk a kedvenc rétünkön, amikor lement a nap
Talán egy véget nem érő felsorolás vagyok. Egy központozás nélküli történet, ami néha nyugalmas leírásokba feledtet, aztán monológba fordul vagy érvelésáradatba kezd a semmihez. Egy asszociációs gondolatfolyam.
Egyébként minden nap mesélem magam mindenkinek. Néha azt érzem, az idegenek kedvelik ezt bennem a legjobban: rendszerint engem állítanak meg útbaigazításért, hogy aztán egymás életébe feledkezzünk, és a buszon is biztos, hogy mellém ül valaki, hogy ő is meséljen. Írjuk ezt a végtelen történetet, aztán csak utólag derül ki, hogy a 201. oldal negyedik sorában volt a fordulópont. Bárkivel szeretek beszélgetni: megrajzolni magamban, milyen is lehet ez a karakter, milyen lenyomatokat hagyott benne az élet és ő az életben. De igazából mindig egyetlen pillanatot keresek: amikor lelkesedni kezdenek valami iránt, de úgy igazán, szívből jövően. Egészen úgy, hogy csacsogóssá váljon tőle az ember. Azt keresem, ami átszínezi a tekintetet, az ember egész lényét. Ezeket gyűjtögetem össze magamban, mint más a tökéletes, lapos kavicsokat, amikkel aztán kacsázni lehet a víz felszínén.
Ezzel az erdélyi házikóval szeretném ellensúlyozni a metró emlegetését, ha valakit felzaklatna (megkezdődött az M3-as metró újabb szakaszának felújítása)
A metrón nem szoktam olvasni, csak figyelem, ahogy olvasnak. Megpróbálom kitalálni, ki kicsoda, merre tart. Meg hát van valami megható abban, hogy a legkülönfélébb emberek: idősek, fiatalok, külföldiek, magyarok, utazók, öltönyösök, munkaruhások, magányosak, boldogok mind egyszerre mozdulnak fékezéskor és a kanyarokban. Ideológiai, vallási, szociális helyzettől függetlenül néhány percet eltöltenek együtt, hogy aztán újra szétszéledjenek a városban.
Volt az az időszak, amikor nagymamámmal töltöttem az egész napot az egri könyvtárban. Míg ő dolgozott, én a könyvespolcok között kerestem a történetem, aztán az embereket figyeltem, ahogy keresik a sajátjukat. Abból az időszakból a csendre és a hatalmas, fehér ablakokon beszűrődő napfényre emlékszem, ami csíkokat vetett a könyvek gerincére. Mégis a raktár volt a kedvencem. Pontosabban az az apró helyiség a legfelső emeleten, ahová mindig csak nagyon lassan és óvatosan mertem a csigalépcsőn felkapaszkodni, és ahol alig lehetett hová lépni a rengeteg könyv között. Ezt a zugot imádtam a legjobban. Olyan volt, mint egy varázslatokkal teli, titkos rejtekhely, ahol elrejtőzhetek a világ elől. Egy könyvekből épített vár toronyszobája. Egy menedék. Ezt az érzést vittem magammal onnan: a menedéket, a sápadt napfény hosszas nyújtózását a padlón, ami lassan felmelegíti a talpam, és a biztonságot a könyvek között.
Szeretem a házikókat
Nagy meglepetés, hogy magyar szakos lettem.
Azt hiszem, ez vagyok én. A történetek, meg az, hogy el akarom mondani őket. Hamar be kellett látnom, hogy vannak helyzetek, amikor kevés a szó. Ekkor fotózom le a pillanatot, amiben benne van akár egy egész élet, vagy két történet találkozása. És van, hogy a képek hívják a szavakat is, mert csak együtt tudnak mesélni.
A lélek naprendszerét mesélik
Ajkakon ragadt csillagködök
Ráncok barázdái közé fészkelem magam
Szavak szélárnyékába
Hogy mosolya takarjon be
Amikor szédülök
Néha érdemes megölelni egy fát, azt olvastam, azóta pedig rendszerint megteszem. A természet tud még jó történeteket, csak egyre kevésbé akarják meghallgatni. Én pedig talán indokolatlanul nagy szeretetet érzek a növények iránt, de nem tehetek róla, mindig lenyűgöz, hogy az a kis gondoskodás hogyan képes pár hónapon belül egy önálló életet teremteni. Meg van valami abban az érzésben is, ahogy puszta kézzel a nyers földhöz ér az ember. Ha nagy leszek, szeretnék majd egy kertet sok-sok gyümölcsfával, virágokkal és gyógynövényekkel. Lekvárt és gyógynövényes teákat főzni a barátaimnak, hogy aztán egy dió- vagy platánfa alatt ülve igyuk a jázminteát, és rózsásra kacagott arccal együk a vajas-lekváros kenyeret.
Lehet, lélekben kicsit nagymama is vagyok.
Szóval én ilyen történetes vagyok ezek szerint, csupa nosztalgia meg emlékezés. Szeretek hosszan búcsúzni, de maradjunk a cikkem lényegénél: hanyagolnám a pontot, csak írjuk tovább a történetet
A képek a szerző saját fotói.
