Új sorozatunkban az ELTE azon tanárait mutatjuk be, akik oktatói és tudományos munkájuk mellett művészeti tevékenységet is végeznek. Ezúttal Török Tamara dramaturggal beszélgettünk a színházi és a tudományos világ kapcsolatáról, és az általa izgalmasnak gondolt színházi irányokról. Szóba került, hogy miért szereti Goldoni műveit, és azt is elmondta, szerinte miért fontos kortárs műveket is színpadra állítani.
Török Tamara 1973-ban született Budapesten. Színháztörténész, műfordító, dramaturg, az ELTE Olasz Tanszékének oktatója. Kutatási területe a 18. századi olasz színház, Goldoni és Velence című könyve 2011-ben jelent meg. Többek közt Carlo Goldoni, Carlo Gozzi és Eduardo De Filippo fordítója, Háy János, Hamvai Kornél és Garaczi László drámáját pedig olaszra ültette át. A Katona József Színházban dolgozik dramaturgként, ahol olyan előadásokban működött közre, mint A két Korea újraegyesítése, a Kurázsi mama és gyermekei vagy Az Olaszliszkai. 2017-ben a Színházi Dramaturgok Céhe neki ítélte a Bálint Lajos-vándorgyűrűt.
Tanítasz az egyetemen, kutatsz, és mellette a Katona József Színházban dramaturgként dolgozol. A tudományos és a színházi világ nagyon más, ráadásul – kívülről legalábbis azt hihetnénk – egész embert kívánnak. Hogyan lehet mégis összeegyeztetni a kettőt?
Nehezen, rengeteget dolgozom, és sok mindenre nincs időm. De amikor két munkahelyem lett, nagyjából tudtam, hogy mi vár rám. Azóta persze minden átalakult egy kicsit, az egyetemen például a tanítás mellett sokkal fontosabbak lettek a kutatással együtt járó feladatok, a publikálás, konferenciára járás. Amikor a Katonába kerültem, főleg a nemzetközi ügyeket intéztem, előadásban alig dolgoztam. Most már ez is másképp van, csak dramaturg feladataim vannak, jó sok, ami tényleg egész embert kíván. Ez öröm – a színházi munkát nem is lehet szenvedélymentesen csinálni. De nagyon szeretek tanítani is. Egyrészt mindig örülök, ha fel tudom kelteni a hallgatók érdeklődését egy-egy új téma, vagy akár a színház iránt; ha rá tudom venni őket arra, hogy egyetemistaként új dolgok felé is nyissanak, kövessék a kulturális élet eseményeit. Másrészt olyan témákat tanítok, amikkel nagyon szeretek foglalkozni – főleg a színháztörténettel. Élvezem a tanítással járó folyamatos tanulást, gondolkodást. Több új kurzust is tartok: most az olasz művészettörténetet, az előző félévben a magyar drámatörténetet kellett „újratanulnom”, és kitalálnom hozzá egy tizenkét hetes kurzus tematikáját. Persze nagyon sokat segít a tanításban, hogy színházban dolgozom, de ez fordítva is igaz: jobb dramaturg leszek attól, hogy kutatok.
Most éppen mit kutatsz?
A színházi terekről, illetve Eduardo De Filippóról készülök írni. Több éve próbálok időt találni arra, hogy megírjam a habilitációs dolgozatomat az egyetemre.
Fordítasz is. A drámafordításaid színházi felkérésre készülnek?
Részben igen. Kevesen fordítunk olaszból, és sokan tudják rólam a színházi szakmában, hogy olaszos vagyok. A legutóbbi színházi felkérés a József Attila Színháztól érkezett, Eduardo De Filippo Filuména házassága című darabját kellett lefordítanom, nagyon örültem neki. A legtöbb fordításom persze a Katonának készül – gyakran úgy, hogy találok egy-egy jó angol vagy olasz darabot, nyersfordítást készítek belőle, és ha tényleg bemutatjuk, és fordítóként jól áll nekem a szöveg, én maradok a darab műfordítója is. De sokat fordítok a saját gyönyörűségemre, színházi felkérés nélkül is – persze leginkább olyan darabokat, amelyekről úgy gondolom, hogy a színházak műsorán lenne a helyük.
Gondolom, összefonódnak a dramaturgi feladatok és a fordítás, hatással van a kettő egymásra. A dramaturgi látásmód mennyire határozza meg általában a fordításaidat?
Nagyon. Mondhatóra írom a szöveget: „hallom”, hogyan fog hangzani a mondat a színpadon. Az olvasópróbától a bemutatóig is rengeteget változik a szöveg, gyakran a színészek éreznek rá a nem tökéletes fordítói megoldásokra, és előfordul, hogy sokkal jobbat javasolnak.
Úgy tudom, magyarról is fordítottál olaszra. Nagy kihívás lehet nem az anyanyelvedre fordítani…
Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nem az anyanyelvünkre fordítani szakmaiatlan dolog, de a pályám elején egyfajta naiv missziónak tekintettem a kortárs magyar darabok olaszra fordítását: egyszerűen szerettem volna, hogy a kortárs magyar drámát jobban ismerjék Olaszországban. Természetesen mindig hosszasan dolgoztam a véglegesnek gondolt verzión egy anyanyelvi lektorral. Közben rá kellett jönnöm, hogy Olaszországban legfeljebb azok a kicsi, alternatív társulatok érdeklődnek a kortárs külföldi darabok iránt, akiknek nagyon korlátozottak a lehetőségeik, a nagyobb színházak nemigen tűznek műsorra kortárs darabot, kelet-európait meg pláne nem. Ha jól tudom, a magyar szerzők közül Örkényt játszották utoljára Olaszországban, 1979-ben. Az, hogy néhány éve egy kis társulat felolvasószínházi formában, egyetlen alkalommal előadta Székely Csaba Bányavirág című darabját, kivételes eseménynek számított. 2000-ben volt Rómában az úgynevezett Magyar Év, ezalatt megjelent egy olasz nyelvű kortárs magyar drámakötet Jákfalvi Magdolna szerkesztésében, az én fordításaimmal (Il ciclista azzurro – a szerk.), de sajnos senki sem foglalkozott a kinti terjesztéssel, nem jutott el az olasz színházakhoz; azok a színházi ismerőseim tudnak róla, akiknek a kezébe adtam. Persze a kortárs magyar dráma európai megismertetéséről egyáltalán nem mondtam le, sorra küldöm a különböző nyelvekre lefordított darabokat a külföldi dramaturg ismerőseimnek. A Római Magyar Akadémia igazgatójával, Puskás Istvánnal is nagy, közös terveink vannak.
Ezek szerint még egyik olasz fordításodból sem lett egész estés előadás.
De igen: az A est című kötetben jelent meg Háy János Gézagyerek című darabja, ezt előadták Nápolyban 2005-ben. Igaz, hogy ez sem igazán tekinthető egész estés előadásnak: monológot csináltak Háy darabjából. De a legtöbb kortárs olasz szerzőnek sem sokkal nagyobb a presztízse Olaszországban. Leginkább a klasszikusokat játsszák.
A dramaturgokról általában elég keveset tudunk, legfeljebb annyit, hogy a színpadon elhangzó szöveggel dolgoznak. De hogy pontosan milyen feladatokat látnak el, mibe van beleszólásuk, arról szinte semmit.
Nem csodálom, hogy ezt mondod, szerintem a dramaturg a legláthatatlanabb színházi foglalkozás, gyakran a színészek sem tudják, hogy mi történik egy-egy szöveggel az olvasópróba előtt. A dramaturgnak két nagy feladata van: a próbafolyamatok alatti szöveggondozás és a következő évadok műsortervének kitalálásában való részvétel. A szöveggondozás első fázisában a rendezővel közösen elkészítjük a példányt, ilyenkor összevetem a fordítást az eredetivel, javaslatokat teszek a nem elég jól hangzó részek kijavítására, átírására, majd a rendezői koncepcióhoz igazítjuk együtt a szöveget, meghúzzuk, átírjuk, beleírunk… Második fázisnak az olvasópróbától a bemutatóig tartó időszakot nevezem. Változó, hogy a dramaturgok ebben milyen intenzitással vesznek részt, én például nagyon szeretek próbákra járni, és nemcsak azért, mert gyakran még ott is sokat változik a szöveg, hanem mert hallatlanul izgalmasnak gondolom a rendező és a színészek közös munkáját. Az évadtervezés nagyon kritikus és mozgalmas időszak; általában ilyenkor, az évad közepén derül ki a következő évad rendje: kik rendeznek majd, melyik játszóhelyen – ilyenkor kezdünk darabokat keresni, ajánlani a rendezőknek. Máté Gábor szerencsére remek ízléssel válogat a javaslataink közül, és amikor összeáll egy erős évadterv, amellyel a színészek is és a rendezők is boldogok, az nekünk, dramaturgoknak is nagy öröm.
Hogyan keresel darabot, és mik a keresés szempontjai?
Nagyon sokféle szempont szerint keresünk és válogatunk. A Katonában inkább rendezőkhöz keresünk darabot, és nem darabokhoz rendezőt. Nagyjából tudjuk már, hogy melyik rendezőnek „mi áll jól”, és milyen típusú anyagon dolgozik szívesen. Fontos szempont az évadtervezéskor, hogy minden színésznek legyen jó feladata, és olyan is van, amikor konkrétan egy színészre keresünk darabot, impozáns főszereppel. Természetesen sokszor előfordul, hogy valami miatt fontosnak gondolok egy szöveget, szeretném, ha bemutatnánk, ilyenkor igyekszem a többi szempont között ezt is érvényre juttatni. Az évadtervezéskor átgondolom a szóba jöhető klasszikusokat, a javasolható kortárs darabokra pedig leginkább úgy találok rá, hogy folyamatosan figyelem a fontos európai színházak műsorát, olvasgatom a színházi szaklapokat is, és sokat konzultálok a külföldi dramaturg kollégáimmal az új darabokról, a színházaik friss bemutatóiról.
Külföldön is jársz előadásokra?
Persze! Szeretem és keresem ezeket az alkalmakat, gyakran egy-egy előadás az ürügy a külföldi utazásaimra. Legutóbb Párizsban láttam így Simon Stone rendezésében a Három nővér-t, már jó előre kinéztem az Odeon Színház műsorában, és annyira tetszett, hogy amikor megtudtam, hogy Stone egy másik előadását Bécsben játsszák, gyorsan azt is megnéztem. Vannak kedvenc rendezőim, akik kedvéért bármikor útra kelek… Lepage, Mnouchkine, Marthaler, vagy egy fiatal német rendezőnő, Jette Steckel, akinek a Das Achte Leben című grúz családregény-adaptációja, amire csak úgy betévedtem tavaly a hamburgi Thalia Színházban, életem egyik legnagyszerűbb színházi élménye lett. Fontos, hogy egy dramaturg „képben legyen” az európai színház terén, tudja, hogy merre tart, elámuljon a magyarhoz képest nagyon más színházi tendenciákon. A nyugat-európai színházi irányok most éppen sokkal jobban érdekelnek, mint a kelet-európaiak.
Pontosan mely irányok?
A nagyon maira, mai hétköznapira hangolt klasszikusok például nagyon tetszenek. A magyar előadások közül Székely Kriszta Nóra-előadása ilyen a Katonában, és az előbb említett párizsi Három nővér is. Mindig örülök az újszerű, a darab új rétegeit felfedő rendezői megoldásoknak, és szeretem a szépen elmesélt, nagy történeteket. Tulajdonképpen mindent szeretek, ami hat rám, ami megrendít. Szélsőséges színháznéző vagyok: simán elsírom magam, ha van min, viszont nagyon türelmetlen, szinte ellenséges vagyok magamban a nem tetsző előadásokkal szemben.
Színháztörténészként főleg a 18. századi színházzal, azon belül is elsősorban Goldonival foglalkozol, a Katona több Goldoni-előadásában is dolgoztál. Az ő életműve mégis elég nehezen kapcsolható az általad felvázolt színházideálhoz…
Minden a rendezéstől függ… De igazad van, Goldoni történetei, a velencei kisemberek hétköznapi ügyei látszólag tényleg nem nagy, általános érvényű történetek. Goldoni hatalmas utat járt be a commedia dell’artétól a velencei realista komédiákig, amelyekben a szereplők lelki rezdüléseié a főszerep – ezeket a darabjait szeretem a legjobban. Még egyetemista voltam, amikor Novák Eszter megrendezte a Chioggiai csetepatét, én – olaszosként – a példánykészítésben segítettem neki. Akkor szerettem meg Goldonit, Eszter végtelenül érzékeny darabelemzése nyomán. De ugyanilyen nagy élményem volt részt venni Zsámbéki Gábor Goldoni-előadásaiban is, körülbelül tíz éve rendezte meg A karnevál utolsó éjszakáját és A háborút. Vannak időszakok, amikor egy-egy szerző nagyon aktuális, mert valami fontosat lehet a darabjai segítségével közölni a világról. Ez a mostani időszak a mindig finom és szeretetteljes Goldoninál jóval élesebben fogalmazó szerzőknek kedvez. Az utóbbi időben nem is nagyon javasolok Goldoni-darabokat a katonás évadtervezéskor.
Akkor Goldoni felé ezek szerint nincs olyan missziótudatod, hogy mindenképp bevidd a magyar színházakba.
A színházban semmit sem érdemes erőltetni. Azt viszont nagyon szeretném, hogy Goldoninak minél több darabját megismerjék a rendezők. Attól, hogy a Katona rendezőit most épp nem érdekli Goldoni, más rendezőket még érdekelhet – de mindig ugyanazt az öt darabját játsszák a színházak. Pedig majdnem kétszázat írt, és ezek között van legalább ötven nagyszerű szöveg. A könyvem végére (Goldoni és Velence – a szerk.) csináltam ezekből szinopszisgyűjteményt – ebben nagyon is megvolt az általad említett „missziótudat” –, és közben szép sorban fordítom tőle a kedvenceimet. Eduardo De Filippóval is hasonló terveim vannak. Nagyon realisták a darabjai, egy kicsit eljárt felette az idő, mégis csodálatosak a nápolyi komédiái.
A kortárs szövegeket mennyire szereted, mennyire gondolod fontosnak?
Nagyon. A Katona számára mindig is fontos volt a kortárs magyar darabok bemutatása – én az egyre több kortárs külföldi bemutatónak is nagyon örülök, sokszor frissebbnek és érvényesebbnek gondolom ezeket az anyagokat, mint az újraértelmezett klasszikusokat, és dramaturgként nagyon ambicionálom a felkutatásukat. Máté Gábort is érdeklik szerencsére ezek a kortárs anyagok, az utóbbi két évadban A tökékéletes boldogság világa és a Munkavégzés során nem biztonságos című darabokat meg is rendezte – mindkettőt nagyon szeretem.
Előtte pedig Az Olaszliszkai-n dolgoztatok együtt, ami olyannyira friss szöveg, hogy Borbély Szilárd drámája inkább csak a vázát adja. Rengeteg Borbély-idézettel és más szöveggel egészítettétek ki. Hatalmas dramaturgmunka lehetett.
Rengeteg tennivalónk volt a szöveggel, mert hamar rájöttünk, hogy sok minden mással is érdemes kiegészíteni az eredeti darabot. Mivel Borbély Szilárd személyes története sok szempontból rímel az olaszliszkai történetre, olyan más Borbély-szövegeket is használtunk, amelyekben a szülei tragédiájáról vagy a saját állapotáról beszél, a bírósági tárgyalás jelenete helyett pedig új jelenetet írtunk az első és másodfokú tárgyalások jegyzőkönyvei alapján. A dramaturgi pályámon eddig talán ez volt a legnagyobb, legfontosabb munkám, de azokat a próbaidőszakokat is nagyon élvezem, amikor csak keveset változik az olvasópróba után a szöveg, hátradőlhetek a próbákon, és gyönyörködhetek a színészek játékában, a rendező instrukcióiban, az előadás formálódásában.
Fotó: Burkus Dávid
