Október 18-án Ennio Morricone zeneszerző páratlanul terjedelmes életművéből fog nagyszabású koncertet adni Budapesten, a Papp László Sportarénában. A 89 éves művész legsikeresebb és legkedveltebb darabjai kerülnek a közönség „füle elé” október 18-án. A Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar tagjai teszik még különlegesebbé az egyébként is rendhagyó koncertet, így a színpadon 200 zenész fogja követni Morricone karmesteri pálcáját – az úgynevezett batont.
Érdemes megemlíteni, hogy jelenleg az egyik legrégebben alkotó élő zeneszerzővel van dolgunk, aki pályafutását még 1947-ben kezdte. Efféle életművel és élettapasztalattal van miből táplálkoznia, nem véletlenül nyűgözi le minden egyes alkalommal Morricone a közönségét. Legismertebb munkája talán A Jó, a Rossz és a Csúf filmzenéje, melyet 1966-ban komponált. A film címének említésekor még a western műfaját kevésbé kedvelők fejében is azonnal felcsendül a zseniális dallam… A helyzet hasonló a Volt egyszer egy Vadnyugat esetében is. A művész pályán töltött éveinek száma lenyűgöző, ám ami ennél is hihetetlenebb, hogy több mint 550 filmben működött közre napjainkig, amely páratlan teljesítmény. Egészen mostanáig 84 zenei díjra jelölték, amelyből 82 elismerést meg is nyert, többek között több Oscar-díjat és Golden Globe-ot is magáénak tudhat. Rangos érdemeit elolvasni is kisebb kihívás, felsorolni egy cikkben képtelenség, s a temérdek munkát, ami mögötte rejlik sem lehet szavakban kifejezni.
Morricone igazi zenész családból származik, édesapja nyomdokait követte a komolyzenei pályán. Minden célja az volt, hogy elismert zeneszerzővé váljon. Rómában végzett konzervatóriumot, ám a klasszikus zenei pályán nem tudott magának anyagi függetlenséget teremteni. Eredeti tervei között nem szerepelt, csak sok véletlent követően, apránként került a filmiparba. Karrierje elején kénytelen volt más szerzők számára dolgozni, sokáig nem jelentek meg művei saját neve alatt, így első jelentős sikerének azt élte meg, mikor végre saját néven komponálhatott. A névhasználatot az is nehezítette, hogy akkortájt az amerikai filmipar volt az etalon a hazájában, továbbá az olasz filmek is csak az amerikai piacon tudtak jelentős profitot termelni, így erősen olaszos nevét – a producerek óhaja szerint – nem használhatta, sokkal amerikaiasabb nevet kellett választania, például az Egy maréknyi dollárért című film alkotói között Dan Savio álnéven van feltüntetve.
Morricone stílusa jelentősen eltért pályatársaitól, pont ezért is figyelt fel alkotásaira a filmszakma. Sikerének kulcsa, hogy szokatlan hangokat párosít, és a filmzeneírás talaján korábban kevésbé kedvelt hangszereket is előnyben részesít. Számára nem kihívás a harmonikát basszusgitárral keverni, majd mindezt megfűszerezni egy kis trombitaszóval. Egyedülálló technikájának köszönhetően lett a westernfilm-zenék mestere, szerzeményei tökéletesen illeszkedtek a vadnyugat képi világához. Ám korántsem kizárólag erről híres. Munkái ennél sokkal gazdagabbak, sokrétűbbek, nem érdemes megbélyegezni, hiszen a romantikus filmektől kezdve a vígjátékokon át, egészen a horror műfajáig mindenben kiemelkedőt alkotott. Érdemes tudni, hogy a Kill Bill első két részének is ő szerezte a zenéjét, később pedig a Django elszabadul munkálatai miatt került kapcsolatba a hírhedt rendezővel. Tarantino viszonylag kevés időt biztosított az alkotásra Morricone számára, így ennek következtében meg is romlott a viszonyuk. Később a zeneszerző azt mondta, hogy nem szeretne a jövőben vele dolgozni, sőt, élesen kritizálta is a filmrendezőt. Morricone szerint Tarantino mindenféle koherenciát mellőzve párosítja a képi és akusztikus világot – ezen megjegyzésével mondjuk nem is nagyon lehetne vitatkozni. A film elkészültére viszonyuk olyannyira elmérgesedett, hogy Ennio Morricone nem is nézte végig a filmet, pedig jelenleg ez tekinthető Tarantino egyik legsikeresebb alkotásának. A filmeken túl rengeteg színdarabhoz is komponált csodás dallamokat, ám véleménye szerint a kőszínház keretei között sokkal korlátozottabbak a zenei lehetőségek. Ennek ellenére a darabok komponálásának folyamata nem különbözik, azt mondja: „minden a fejemben születik”.
Különleges stílusa nem tudatos munka eredménye, a karakter vagy a drámai szituáció ihleti meg, legtöbbször teljesen váratlanul. A komponálás kezdetét Morricone a szerelem kezdetéhez hasonlítja, amikor elindul valami, amit csak érzünk, de szavakkal nem vagyunk képesek leírni. Ilyenkor nyúlunk a zenéhez, ami által bármit meg tudunk fogalmazni betűk nélkül is.
Jegyeket a koncertre például itt tudtok venni.
A cikk másodközlés, eredetileg a Humen magazin V. évfolyamának 7. számában jelent meg.
Forrás: Independent
Kiemelt kép forrása: enniomorricone.org
