Jó érzés végigsétálni az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar folyosóin. Mintha a falakból is áradna a mélyről jövő nyitottság és befogadás, ami az ELTE Online-nak interjút adó új dékán, Papp Gabriella tanárnő személyiségét is meghatározza. Dékán asszonnyal a vezetői céljairól, a Kar jövőképéről és a dékáni székig vezető útjáról beszélgettünk.
Másfél hónapja dolgozik dékánként. Milyen út vezetett idáig?
Már általános iskolás koromtól fogva tulajdonképpen ELTE-polgár vagyok, mert a Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumba jártam ötödikes koromtól, és ott is érettségiztem. Mondhatjuk, hogy egy „ős”-gyógypedagógus vagyok. 1986-ban végeztem a Bárczin, az akkori Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán oligofrénpedagógia–tiflopedagógia szakon. Tanulásban akadályozott, értelmileg akadályozott és látássérült gyermekek, tanulók, felnőttek felkészítéséről szól tehát az oklevelem. Aztán az ELTE BTK-ra jártam, pedagógia szakos előadói diplomát szereztem ott. A bárczis diploma megszerzése után elkezdtem a munkát egy olyan iskolában, ahol enyhén értelmi fogyatékos, tanulásban akadályozott, állami gondozott gyerekek tanultak. Ez volt Magyarország első kisegítő iskolája, a Mosonyi utcában. Párhuzamosan pedig az Oligofrénpedagógia Tanszéken lettem tanársegéd. A főiskolai, egyetemi beosztásokban haladtam előre a tudományos fokozatok megszerzésével. 2003-ban Könczei György főigazgató felkért az oktatási ügyek helyettesi feladatainak ellátására. Ezt a munkát folytattam Volentics Anna és Szabó Ákosné főigazgatók mellett is. És akkor néhány év szünet következett a vezetői feladatokban, majd 2012-ben Zászkaliczky Péter lett a dékán, és megkért, hogy legyek újra a vezetői csapat része: a gyakorlati és képzésfejlesztési ügyek területét kaptam meg. Komoly stratégiai munka eredményeképpen történt egy szerkezetátalakítás, melynek során intézetek jöttek létre, és a Gyógypedagógiai Módszertani Rehabilitációs Intézet igazgatói feladatára is megbízást kaptam. Amikor most a dékáni pályázatot beadtam, tudatosan kerestem az intézetben az utódomat, mert az intézetigazgatói tevékenységet a dékáni szereppel nem tartottam összeegyeztethetőnek.
Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy beadja a pályázatát az ország egyetlen különálló gyógypedagógiai karának vezetésére? Gondolom, a dékán úr is egyetértett, hogy Ön legyen az utóda.
Igen, de nem szerepelt soha a jövőképemben, hogy dékán leszek. Már a dékánhelyettesség is nagy megtiszteltetés volt. Nagy elődöket tisztelhetek, olyanokat, akik a mai napig fémjelzik a gyógypedagógiát: Bárczi Gusztáv, Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, Illyés Sándor, Gordosné Szabó Anna, Mesterházi Zsuzsa… Közülük többen az én tanáraim, professzoraim, feletteseim voltak. Tudtuk, hogy meddig tart dékán úr ciklusa, de nem gondoltam volna, hogy én fogom követni. A kollégák biztatására kezdtem el azon gondolkozni, pályázzak-e. Amikor viszont ezt a döntést meghoztam, már ennek a felelősségével készültem a feladatra. Harminchárom éve vagyok itt, jól ismerem az egyetemet. Dékánhelyettesként sok testületben ott voltam, számos kollégával vagyok nem csak munka-, hanem ennél is szorosabb kapcsolatban.
Nemrég még az összes dékán férfi volt. Nem lehet könnyű nőként ennyi férfi között dolgozni. Ezt hogyan éli meg?
Én sosem akartam férfi lenni. (nevet) Nagyon jól érzem magam a női szerepben: gyerekként, feleségként, anyaként, nagymamaként, szakemberként és vezetőként is. De az tény, hogy férfi vezetői szemléletmód jellemzi az egyetemünket. Azt gondolom, hogy nagyon jó, ha a női nézőpont is megjelenik. Tiszteletet érzékelek a vezetőtársak részéről: nyitottan, szeretettel fogadtak.
Mire építhet dékánként? És mi az, amin változtatni szeretne az ötéves vezetői ciklusa során?
Szervesen építkezünk a Bárczin, és ezt nagyon fontosnak tartom. A stratégiaépítésnek, amit Zászkaliczky Péter közös kari akarattal elkezdett hét évvel ezelőtt, nagyon sok eredménye volt. Az ő nyomdokain szeretnék továbbhaladni. Ugyanakkor gyakran változó környezetben teszik a dékánok és minden vezető a dolgát. Egy képzési ciklust sem lehet úgy végigvinni, hogy menet közben ne változzon jogszabály vagy egyéb körülmények. Az embernek ezekre a változásokra megfelelően kell tudni reagálni.
A kar helyzete stabilizálódott az egyetemen, egy igen elfogadott pozícióban vagyunk. A Bárczi szervezetén belül még mindig vannak rejtett erőforrásaink. Az intézeti létet évek óta gyakoroljuk, de itt még bizonyára fogunk tudni továbblépni.
Megváltozott az a felsőoktatási tér, amelyben dolgozunk. Ebben a tanévben már nyolc felsőoktatási intézmény több mint tíz helyen képez gyógypedagógusokat, és ez a versenyhelyzet átalakítja a mi céljainkat is. Az egyetlen olyan képzőhely vagyunk, ahol a BA-képzésben valamennyi szakirányon képzünk, ahol van két mesterképzésünk is, és ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskoláján belül gyógypedagógiai alprogramunk is van. A hazai akkreditációs folyamat valamelyik állomásán van három olyan angol és magyar nyelvű mesterképzési tervünk is, amelyeknek az akkreditációjában nagyon bízunk, mert ezek a máshol alapdiplomát szerzett potenciális hallgatóknak is jó terepet jelentenek és további nemzetközi szereplőket is vonzanak. Ez egy nagyon fontos kitörési pont lehet a számunkra. Reményeink szerint januártól elkezdhetjük a tervezését egy önálló, multidiszciplináris doktori iskolának is.
Kik fogják segíteni a mindennapi munkáját?
A döntésemben, hogy egyáltalán elkezdtem azon gondolkozni, hogy nyújtok-e be dékáni pályázatot, nyomós szempont volt, hogy kik azok a kollégák, akikkel együtt tudok dolgozni. A dékánhelyettesi kör részben maradt, egy nagyon jól összeszokott csapat dolgozott eddig is. Márkus Eszter oktatási dékánhelyettes asszony annak idején, amikor én leköszöntem az oktatási ügyek főigazgató-helyettesi posztjáról, ő vette át azt. Perlusz Andrea dékánhelyettes asszony a stratégiai, tudományos ügyekért felel, és Zászkaliczky Péter dékánsága óta helyettes. Az én helyemre pedig Billédi Katalin tanárnő került, aki a képzésfejlesztési ügyekért felel. A nemzetközi ügyek koordinációját Maléth Anett igazgató asszony és a nemzetközi iroda vezetője, Erdős Attila viszi. Egy stabil bázist jelent a Dékáni Hivatal valamennyi munkatársával, élén Losoncz Mária hivatalvezetővel. Nélkülük elképzelhetetlen számomra a Bárczin a munka.
Több egyetemvezető mondja, hogy a legnehezebb a vezetői feladatok elvállalásakor, hogy a tudományterületük művelése egy kicsit háttérbe szorul. Mennyi ideje fog maradni a fogyatékos gyermekek együttnevelésével kapcsolatos kutatásaira?
Igen, az ember alapvetően oktató-kutató, erre készítettek fel minket az egyetemi évek alatt is. Vezetővé csak a gyakorlat során váltunk. Leginkább én is a katedrán érzem jól magam. Amit a hallgatóinknak átadunk, az egy megalapozott, bizonyítékokon alapuló tudás kell, hogy legyen. Az egész együttnevelés, integráció, inklúzió témaköre végigkísérte az életemet. Amikor pályakezdő voltam, akkor jelentek meg ezek a fogalmak nemzetközi és hazai szinten is, és fiatal oktatóként az első perctől kezdve ezzel a területtel foglalkoztam. A gyógypedagógus, akár felsőoktatásban dolgozik, akár közvetlenül fogyatékos emberekkel, mindig a fogyatékos gyermekekre, tanulókra, fiatalokra, felnőttekre és az ő közvetlen környezetükre koncentrál. És amikor itt oktatunk-kutatunk, akkor a szemünk előtt mindig azok az emberek lebegnek, akikért ezt tesszük – az ő életminőségük javítása a cél. Ez a mi társadalmi felelősségvállalásunk. Az oktatáson és a kutatáson túl ezért számos olyan feladatunk van, ahol segítenünk kell a fogyatékos emberek érdekképviseletét. Mindez a dékáni feladatokkal is összhangban van, így ez a szála a munkámnak meg fog maradni. Nyilván sokkal kevesebb időm marad az oktatásra, de pont azokat a kurzusokat tartottam meg, ahol ezekről a témákról tudok beszélni, illetve a doktori iskolában is ilyen kurzusom van. A doktoranduszaim is olyan kollégák, akiknek ez a témájuk, tehát szerencsére nem tudok elszakadni ettől.
Az ELTE képzési palettáját jelentősen színesíti a Bárczi, hiszen – ahogy Ön is mondta – tudományosan megalapozott, de azért gyakorlati képzés az itt zajló. A karnak mennyire van ELTE-s identitása? Az oktatók és a hallgatók szeretnek ELTE-sek lenni?
Erős identitása van a karnak. Az ELTE az ország vezető egyeteme, és a felvételi során ez egy vonzó pont, hogy valaki az ELTE polgára lesz. Ugyanígy fontos ez a kollégáknak a nemzetközi tudományos életben is. Érték az ELTE-n a bárczis hallgató és oktató a másfajta, befogadó szemléletmódjával. Ott vannak az Illyés Szakkollégiumban a hallgatóink, és az egyetemi élet minden más területén is, amikor közösen sportolnak, közösen szerveznek rendezvényeket, közéleti programokat, és nyilván ezek a szórakozásról szólnak, de szóba kerülnek szakmai nézőpontok is, és ezzel kölcsönösen gazdagítják egymást.
A kar kutatási-oktatási oldalát tekintve pedig számos együttműködésünk van. Ez fakad a minket jellemző multidiszciplinaritásból: azokból a határtudományokból, amelyeknek az eredményei gazdagítanak minket, meg amivel mi is hozzájárulunk azoknak a fejlődéséhez. Ezek a projektekben, kutatási eredményekben egyértelműen tükröződnek.
Mi az, amit a legvonzóbbnak tart a karon, mi a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar sikerének a titka?
A gyógypedagógusi diplomával széles skálán lehet elhelyezkedni. Egyrészt azért, mert a profil a közneveléstől kezdve az egészségügyön és a szociális területen át ível, és a fogyatékosságügy maga is egy nagyon tág kategóriát jelent az érdekvédelem, valamint a civil szervezetek tekintetében. Egy olyan jó pályaívet rajzol föl ez a szakma, ami vonzóvá tesz minket.
Az elsőhelyes jelentkezés is magas számú a Karon hosszú évek óta. Vonzó az is, hogy itt valamennyi szakirányon tanulhatnak a hallgatók. Vonzó az, hogy mesterszinten is tovább haladhatnak már két szakon is. A gyógypedagógia-tanár mesterszakon második évfolyamunk tanul, az első most végzett. Ők nagyon új szakemberek a területen, olyan kollégák, akik eredendően gyógypedagógusok voltak BA-szinten, és most azt tanulták meg, hogy a fogyatékosságügyet, a fogyatékosságügyi ismereteket, a gyógypedagógiát hogyan lehet tovább közvetíteni nem közvetlenül fogyatékos embereknek, hanem a velük kapcsolatba kerülőknek. Azt gondolom, hogy ez megint egy vonzó terület. Bízom benne, hogy a jelmondatunkban (Tudással a befogadó Magyarországért!) is jelen lévő szemlélet vonzó tud lenni, amely szerint itt kőkeményen meg kell dolgozni a tudásért, de ez a tudás egyfajta szolgálattá is váltandó a mindennapokban a fogyatékos emberek életminőségének javítása érdekében.
Büszkék vagyunk rá, hogy talán az egyetlen olyan hely vagyunk, ahol a gyógypedagógia és a disability studies egy képző- és kutatóhelyen jelenik meg, ahol egymást kölcsönösen gazdagítva, egymástól tanulva, egymást inspirálva fejlődik. Példamutatóan participatív oktatás folyik itt, melynek módszertanát tudományos munka eredményeként szintén a karon dolgozták ki. A „semmit rólunk nélkülünk” elv értelmében a hallgatók a képzésük legelején már olyan oktatótársakkal találkoznak, akik fogyatékos emberek, egyébként nem oktatók, nem gyógypedagógusok, így az ő tapasztalatuk is megjelenik a képzésben.
Képek: ELTE Online
