A hajléktalanság nem csak lakhatási probléma

Már az esemény kezdete előtt megtelt a MagNet Közösségi Ház előadóterme, ahol Menetszél Egyesület a szervezésében a hajléktalanság problémájáról és lehetséges megoldásairól beszélgettek a kérdésben érintett szakemberek. A rendezvényt Babus Csaba, az egyesület alapító tagja nyitotta meg, és elmondta: bár számos ilyen jellegű beszélgetést szerveztek már, még sosem gyűlt össze ilyen sok érdeklődő. Ezek után bemutatta a pódiumon ülőket: Románné Bolba Márta evangélikus lelkészt, Kiss Natáliát, az Utcajogász munkatársát, valamint Ritó Szabolcs, Sipos Zoltán, Osvald Ferenc, Sipos Tünde és Biczók Zoltán szociális munkásokat.
A párbeszédet Mizsur András, az Abcúg újságírója moderálta, az általa felvetett kérdésekben pedig központi szerepet játszott a közterületen való életvitelszerű tartózkodást tiltó kormányrendelet, amely október 15-én lépett hatályba. A jelenlévők kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a törvény nem nyújt megoldást a hajléktalanság problémájára, ráadásul a segíteni akarók munkáját is nehezíti, hiszen a hajléktalanok a rendőri intézkedéstől tartva eltűntek a korábban központi helyszínekről (egy felmérés szerint a törvény hatályba lépése előtt 800 hajléktalan személyt számláltak olyan helyszíneken, ahol később már csak 200-an maradtak), valószínűleg a külvárosba menekültek, ezáltal nemcsak a rendőrök, hanem a jótékonysági szervezetek szeme elől is eltűntek. Fontos azonban hozzátenni, hogy a jogszabály egyetlen pozitív következménye, hogy ha egy hajléktalan személyt előállítanak, azáltal bekerül a rendszerbe, így könnyebb számontartani.

Felmerült emellett az a kérdés is, hogy mivel lehetne eleve megelőzni azt, hogy valaki utcára kerüljön – ehhez pedig természetesen tudnunk kell, hogy az esetek többségében mi okozza ezt. A résztvevők elmondása szerint az éjszakai szálláshelyeken feltűnő hajléktalanok körülbelül 80%-a elvált férfi, a nők többnyire egy bántalmazó kapcsolatból kilépve veszítik el a lakhatásukat, nagy arányban fordulnak elő továbbá olyanok, akik fiatalon állami gondozásban voltak. Ez tehát azt bizonyítja, hogy a hajléktalanná válás jellemző feltétele a gyenge vagy hiányzó szociális háló – ennek kiépítése alkalmas arra, hogy megelőzze a bajt.

Hozzá kell tennünk továbbá, hogy a hajléktalanság nem kizárólag lakhatási probléma, így az otthontalanok túlnyomó többségének biztosan nem oldódna meg a gondja azzal, ha egyszer csak öröklakást biztosítanánk nekik. A valódi megoldás egy működőképes addiktológiai, pszichológiai, pszichiátriai szolgálat lenne, amely által az utcán élők egy része eleve nem került volna ilyen helyzetbe, akik pedig már elveszítették a lakhatásukat, azok könnyebben és gyorsabban tudnának újra beilleszkedni a társadalomba. Ennek hiányában azonban a probléma hatványozottan fennáll, ugyanis aki az utcára kerülése előtt még nem küzdött ilyen problémákkal, az is nagyjából fél év alatt visszafordíthatatlan pszichés károkat szenved.
Sokat segítene továbbá a családsegítők és a pénzügyi mentorok támogatása: a beszélgetők nem egy olyan hajléktalan személyről számoltak be, akik ugyan rendelkeznek a megélhetéshez szükséges anyagi forrásokkal (például magas összegű nyugdíj formájában), de pszichés problémáik miatt képtelenek voltak ezt a pénzt beosztani, egyszerűen nem fogták fel a pénz súlyát, értékét.

Bár valószínűleg sokan tisztában vannak vele, de nem lehet eléggé hangsúlyozni: az utcán élők problémáját az oldaná meg, ha nemcsak lakáshoz, hanem munkához is jutnának. Egyedül ez képes hosszú távon is megoldást jelenteni.

És hogy mit tehetsz te? A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az nem megoldás, ha minden reggel adsz egy kétszázast a néninek a Blahán – sőt, lehet, hogy csak ront a helyzeten. A legjobb, ha ugyanezt az összeget a profi és jól szervezett projekteknek adományozod, vagy jelentkezel hozzájuk civil önkéntesnek.