Napra pontosan 44 éve egy szörnyű katasztrófa sújtotta az uruguayi rögbicsapatot, de akik túlélték a 72 napnyi szenvedést, azok is örökre küzdeni fognak a lelkiismeretükkel. Történetüket filmre vitték és regényt is írtak belőle, cikkünkből megtudhatjátok a részleteket.
1972 október 13-án az uruguayi rögbicsapat tagjai, hozzátartozóik és barátaik egy Chilébe tervezett mérkőzésre tartottak repülőgépükkel, ám soha nem értek oda. Eredeti útvonaluktól eltértek a rossz időjárási körülmények miatt, ebből adódhatott az a probléma, hogy a pilóta túlment a kijelölt célon, mielőtt nyugatnak tért volna. Az ereszkedést túl korán kezdte meg, és mikor ezt észlelte már elkerülhetetlen volt a tragédia. Először a játékosok nem vették komolyan a pilótát, mikor mondta, hogy turbulenciába kerültek, helyette rögbi labdákat kezdtek el dobálni a fedélzeten. A gép 4200 méter magasságban csapódott az Andokba, és egy 3600 méter magasan lévő havas lejtőn állt meg.
A fedélzeten 45-en utaztak, közülük 12-en azonnal életüket vesztették, 5-en másnap, egy ember pedig a nyolcadik napon hunyta le örökre a szemét. Huszonhét túlélő nem volt felkészülve az átlagosan -10 fokos hőmérsékletre és hóra, így még ezzel is meg kellett küzdeniük. Legtöbbeknek végtagtörése volt, amit két elsőéves orvostanhallgató próbált meg ellátni a repülőgép darabjait felhasználva.
Három ország hatósága kereste az esetleges túlélőket, de mivel a repülőgép fehér volt, nem lehetett látni a magasból, így a 8. napon fel is adták a keresésüket. A túlélők egy gépen talált tranzisztoros rádiónak köszönhetően be tudtak fogni egy rádióadást, ami bemondta, hogy nem keresik tovább őket. Sokan zokogni és imádkozni kezdtek, de Parrado nem, ő úgy vélte, hogy ez egy jó hír. „Ez azt jelenti, hogy saját erőnkből fogunk innen kijutni!”-vélekedett a játékos.
A túlélőknek nagyon leleményeseknek kellett lenniük, hogy alkalmazkodni tudjanak a helyzethez. A gyapjúszövetből készült üléshuzatot takarónak használták, a pilótafülke műanyag ablakából napszemüveget készítettek, az ülések hátsó részéből csizmákat, törött lábú társaiknak pedig függőágyat ácsoltak. 
A fedélzeten nagyon kevés élelem maradt, pár tábla csokoládé, néhány doboznyi keksz, és pár üveg bor maradt csak épen. A szigorú és igazságos beosztások ellenére is hamar elfogyott ez a kevéske étel, így néhány életben maradott már a bőrt rántották le kofferekről, és az ülések borítását is felszabdalták, hátha találnak valami ehetőt. Sokan mélyen vallásosak voltak, de hamar belátták, hogy a túlélésre csak egy lehetőségük van. Meg kell enniük a halott társaikat, akik vagy az osztálytársuk, családtagjuk, vagy a barátjuk volt. Mindannyian egyetértettek abban, hogy haláluk esetén velük is így járjanak el.
Az első héten több felderítő utat is szerveztek közösen, de az állapotuknak köszönhetően nem jutottak egyszer sem messzire, így valami mást kellett kitalálniuk. Eldöntötték, hogy kijelölnek egy csapatot, akik elindulnak egy hosszabb útra és erre tettek fel mindent. Helyzetüket tovább rontotta, hogy egy lavina ezekben a napokban zúdult a “táborra” és ennek következtében további nyolc embertársuk veszett oda.
Miután felkészült az a néhány ember, aki vállalkozott az útra, keletnek vették az irányt. Pár órás gyaloglás után megtalálták a gép farkát, ahol találtak tiszta ruhákat, cukorkákat, és cigarettát is, illetve egy rádiót, de ezt több napos próbálkozás után sem tudták beindítani, így visszatértek a társaikhoz. Több órás tanácskozás után a három legerősebb túlélőt indították útnak a második nagyobb expedícióra, Nando Parradot, Roberto Canessat és Antonio Vizintint. Kilenc megpróbáltató nap után teheneket láttak, majd nem sokkal később a folyó túloldalán három lovast is felfedeztek. Először azt hitték, hogy csak képzelődnek, de tényleg ott volt a három lovas, köztük Sergio Catalan, aki azt kiáltotta a túlélőknek, hogy holnap visszatérnek ide. Így is lett, hoztak nekik élelmet, amit egyből felfaltak. Egy papírdarabra leírták a történteket, majd egy kőbe helyezve átdobták azt a túloldalra. A következő napokban elkezdődött a mentőexpedíció és december 22-én a maradék 14 túlélőt is kimentettek két helikopterrel, így 16-an élték túl a szörnyű megpróbáltatásokat.
Mikor visszatértek Uruguayba, először halott társaik családtagjait keresték fel. A rokonok megbocsátottak nekik, amiért ettek halott szeretteikből. Az életben maradottak azóta is találkoznak minden december 22-én megszabadulásuk napján.
A történetből több könyv is íródott és film is készült, például Nando Parrado 34 évvel a tragédia után jelentette meg a Csoda az Andokban- 72 nap a hegyekben és hosszú utam hazafelé című könyvét. Az életben maradottak című amerikai filmdrámát Frank Marshall rendezte.
Források:
24.hu
index.hu
mult-kor.hu
Képek forrása:
erdekesvilag.hu
galeria.index.hu
