Február 25-én és 26-án játsszák a két évtizedes fennállását ünneplő Tünet Együttes új előadását, a Nothing Personal című darabot a Jurányi Házban. A rendezőként ismert Szabó Réka (A létezés eufóriája), a színész-táncos Szász Dániel és Peer Krisztián költő Boldizsár Ildikó meseterápiás módszeréből inspirálódva a kiégés témakörét boncolgatják, saját meséjüket, mesehősüket és belső démonjaikat előadva Márkos Albert zenei aláfestésével. A különböző művészetek ilyen különleges összefonódását Szirtes Attila emlékének ajánlják.
A darab apropóján készítettünk interjút az egyik ötletgazdával, Peer Krisztiánnal, aki belülről is ismeri az ELTE Bölcsésztudományi Karát. Az előadásról, kiégésről és az egyetemhez fűződő viszonyáról kérdeztük. Az interjút a cikk végén olvashatjátok.
„Volt egy ember, már ha tényleg volt, aki addig-addig facsarta és zsigerelte magát, míg kemény lett, száraz, örömtelen és hajlíthatatlan” – írja az előadás beharangozója. „Az egész világgal csak hadakozott, ezért aztán páncélt kellett növesztenie. De volt ennek az embernek egy gyermeke, és ez az ember nem akarta, hogy a gyermek észrevegye rajta a változást, így hát szemre ugyanaz maradt, aki előtte volt. De a páncélzata a bőre alatt egyre csak hízott befelé és vastagodott. Végül már az egész ember nem volt más csak egy magától mozduló páncél, amiben a kötelességtudó szív minden dobbanással önmagát repesztette-sebezte. Néha már jobban fájt neki a létezés, mint amennyire az ő halála fájhatna bárkinek is ezen a földön. És akkor ez az ember…”
„Ez a történet nem rólam szól. Nem azért, mert sokan járunk hasonló cipőben, hanem azért, mert ott kezdődik, ahol megszűnik az én.”
A Tünet Együttest Szász Dániel és Peer Krisztián alapította 2002-ben, azóta állandó társulattá nőve ki magát, kivívva helyét a kortárs tánc és színházi életben. Mint ahogy ez a darab, a társulat további megjelenései sem ismernek műfaji határokat, legyen szó utcai performanszról, strukturált improvizációról, gyermekeknek készült interaktív meseszínházi előadásról vagy éppen középiskolásoknak szervezett programról, a palettát ezúttal ez, a meseterápiás alapokon nyugvó előadás színesíti.
Miért ajánljuk?
Mert ötletes, újszerű és elgondolkodtatónak ígérkezik. A kiégés egyetemistaként is érdekes – akár húsbavágó téma lehet, arról nem is beszélve, hogy a pszichológia egy csodás módszerét is megismerhetjük. Személyes fun factem pedig tartalmaz egy kis meta-ELTE-t is: Peer Krisztiánt egy másik ex-ELTE-s, Balla Attila róla készült monodrámájából ismertem meg, így számomra több szálon is kötődik egyetemünkhöz.
Most pedig következzen az interjú:
Mit tud adni az ELTE egy fiatal költőnek, és miért döntöttél az egyetem elhagyása mellett? Van-e esetleg kritikád?
Szakmai ismeretségeket, rendszerezett tudást, a hasonló érdeklődésű közeg nagyon fontos egy fiatal költőnek. A kikopásom a három szakon eltöltött nyolc év után inkább az önkritikám megnyilvánulása volt. Nem voltam alkalmas arra, hogy az írás mellett egyetemi karriert is építsek, mint sok ott megismert pályatárs.
A darab a mesehősökről, démonokról és a kiégésről szól. Miért ajánlanád ezt egyetemistáknak?
A kiégés általános jelenség. A mesék szimbolikus nyelve talán tud segíteni a (nem is annyira) személyes problémák megértésében-megoldásában.
Hogy foglalnád össze te a darabot?
Hagyományos értelemben vett darab nincs – csak hibrid műfajú (táncszínház, performance stb.) előadás, aminek a menet közben írt szöveg valószínűleg nem is a legfontosabb szintje. Arról szól, hogy valami elveszett. Ahogy a Háború és béke „az oroszokról szól”.
Többször készítettek interjút a hiátusodról. Ez az előadás is erről fog szólni, hogyan kerültél mégis vissza az irodalmi életbe, vagy egy más oldalról közelíted meg a témát?
A kiindulópont nem az én múltbeli, hanem a rendező, Szabó Réka jelenbeli problémája volt, amivel persze tökéletesen tudok rezonálni. A próbafolyamat során egy nagyon fontos, régi munkatársunk, Szirtes Attila látvány- és fénytervező elvesztése felett érzett fájdalmunkat is igyekeztünk artikulálni.
Felhasznált képek: Nothing Personal Sajtóközleményből
