A tél beköszöntével az ember néha számba veszi, hogy minek örülhet ilyenkor, amikor a nappalok rövidülnek, az utcák lucskosodnak, ráadásul nyakunkon a vizsgaidőszak. Persze, jön a karácsony. A hétvégén leesett a hó. És még mindig lehet élőben színházba járni (most tessék lekopogni)! Ez utóbbi azonban nem jelenti azt, hogy a korlátozások alatt kiépült online terek hirtelen teljesen elnéptelenedtek volna, sőt!
Itt (egészen konkrétan az eSzínház platformján megrendezésre került online színházi fesztivál keretei között) láttam Fodor Orsolya (egykor az ELTE, majd az SZFE, jelenleg az Akademia Teatralna im. Aleksandra Zelwerowicza Filia w Białymstoku negyedéves színházrendező-bábrendező szakos hallgatója) Orlando c. vizsgaelőadását, ami, bár nem kifejezetten online befogadásra készült (épp ellenkezőleg: a helyszín kiemelt szerepet kap az előadásban), maradandó színházi élménynek bizonyult.
De mégis ki ez az Orlando? Nem könnyű erre válaszolni: Orlando csapongó ifjú nemes, I. Erzsébet kedvence; egy orosz hercegnő mindenre kész szeretője; feltörekvő írópalánta; nagykövet Konstantinápolyban; egy cigánykaraván különc tagja; buzgó szalonlátogató; légyversenyek notórius elcsalója; lecsúszott nemesből vált aszkéta; boldog feleség – és ki tudja, még mi lesz belőle! Ugyanakkor mi sem egyszerűbb, hiszen itt áll előttünk, csak rá kell mutatni: ő Orlando.
Mit kezdhet az ember ezzel a furcsa kettősséggel? Például leülhet vele egy (lehetőség szerint beltéri) padra. Merenghet rajta egy órácskát. Aztán kénytelen lesz abbahagyni a merengést, mert az élet nem áll meg, hogy kellő időt szakíthassunk az efféle életbevágó kérdések alapos végiggondolására. Orlando (tükör)labirintus-szerű történetében is ez lesz Ariadné-fonalunk: Orlando így vagy úgy, férfiként vagy nőként, társaságban vagy egyedül, de mindig (és még mindig, és még mindig) él, és mindvégig Orlando. Ez az élet bomlik ki előttünk az előadás közel két órája alatt, folyamatosan újabb és újabb oldaláról mutatva főhősét – közben nekünk is újabb és újabb felületeket kínálva az önreflexióra (Orlando különben itt: Bartos Ági).
Fotó: Lázár Todoroff
A térbe/történetbe (térbe írt történetbe) a narrátor (Dénes Emőke) vezet be minket. Hogy ki is ő pontosan, az csak az előadás végén derül ki; de a szemfülesebb nézőknek feltűnhet, hogy a kabát szegélyét ugyanolyan szalag díszíti, mint amilyenből az a térdszalag készült, amivel I. Erzsébet tünteti ki Orlandót (későbbi jelenetekben a szalag Orlando nyakára vándorol). Az előadást a Kincsem-palotában játszották (Bp. Reáltanoda utca 12.), a pincétől (padlás helyett) az első emeletig kihasználva a teret. A nézők a színészekkel együtt szobáról szobára vándorolnak, gyakran korábbi helyszínekre is visszatérve, miközben a visszafogott díszletezéssel (egy-két impozáns fotel, könyvek, szőnyegek, lámpások, növények) és a folyamatos jelmezváltásokkal (itt is az egy-egy meghatározó ruhadarab a jellemző: merevített csipkegallér, kucsma, turbán, rizsporos paróka) fölidéződik az adott kor és környezet. Az előadás zenéje (szerezte: Csernovszky Márk és Frank Toma) egyszerre segíti a korszakok/jelenetek hangulati elkülönítését és a jelenetek közti kohézió megteremtését (ebben az előadás egységes színvilága [fekete, fehér, arany, pasztellszínek, ritkán egy-egy sötétzöld vagy -lila] is nagy szerepet játszik, különösen, hogy hasonló színekkel találkozhatunk az épület falain, parkettáin, üvegablakain). Orlando minden keretben újradefiniálódik, szerepet vált; társaságokba illeszkedik be, vagy éppen hogy kiszorul belőlük; kapcsolatokat keres, talál, veszít el és szakít meg – történetében ezeket az egyetemes emberi tapasztalatokat látjuk emberfeletti, 400 évet átívelő nagyításban. Bár a kétórás játékidő nem kifejezetten rövid, a néző egy percig sem unatkozik, sőt! Az előadás képes egy olyan közeget teremteni, amelyben a – mind időben, mind térben – beutazott 400 év valóban évszázadokként hat, és közben mégis ijesztően gyorsan telik (különösen szép pillanat, mikor I. Jakab uralkodásának kezdetén az I. Erzsébetet játszó Gyabronka Józsefet székestül óvatosan oldalára döntik, miközben a „nagy fagy” egyik áldozatáról, egy vízbe fagyott almaárus asszonyról hallunk). Az idő ráadásul egyre gyorsul, sűrűsödik, tömörödik, míg végül elhangzik a pontos dátum (a felvételen ez sajnos a megtekintés idejével nem esik egybe, de a 2021 így is megteszi hatását); megérkezünk a néző saját idejébe, abba az időbe, ahol fizikailag is jelen vagyunk (online ez a pillanat persze sokkal kisebbet üt, de még így is nagyon hatásos). A narrátor is fölfedi kilétét. Az előadást Nemes Nagy Ágnes Hamutartó c. verse zárja (ezt Bartos Ági mondja el, mielőtt [a színészek közül egyedül] elhagyja a házat – a házat, ami, ahogy a két óra alatt föltöltődött történetekkel, Orlando egész eddigi életének és identitáskeresésének metaforájává vált). A mű képi világa azt a nemesi környezetet idézi, amiben Orlando első szilárd identitása megfogalmazódott; a nyugodt, pontos metrum pedig Orlando végső ([mindig] jelen idejű) állapotát tükrözi. A vers így lesz az egész előadásnak, Orlando (mások felé is kinyitott) önreflexiójának metaforája.
Kiemelt kép: Lázár Todoroff
