Ha van egy olyan világ, ami megnyugtatja az ember lelkét, boldog emlékeket elevenít fel, az a mesék világa. Nincs is jobb, mint elmerengeni, hogy milyen is volt régen, és mit jelentenek a mesék számunkra. Astrid Lindgren írónő november 14-i születésnapja közeledtével ideje felidézni pár kedves mesét és emléket egy bögre forró csokoládéval bekuckózva, s talán kedvet kapva, hogy újraolvassunk néhány kedves történetet.
Astrid Lindgren az egyik leghíresebb gyermekkönyvírónő volt, meséit kezdetben kislányának írta. A megjelenést követően a svéd kritikusok nem kedvelték műveit, de a közönségénél célt ért: nagyon értett a gyermeki lélekhez, csak szórakoztatni akarta őket, nevettetni és örömet hozni az életükbe. Érdekességként megemlíthetjük, hogy 1940-től éjszakánként dolgozott a titkosszolgálat cenzúrahivatalában, katonák külföldi levelezését ellenőrizte. Könyveit ma már 88 nyelvre lefordították, irodalmi díjat is neveztek el emlékére, 2012-ben pedig első alkalommal indítottak magyar jelöltet is Csukás István személyében a pályázaton.
A mesék elsőszámú fogyasztói a gyermekek, számukra ez a világ jelenti a valóságot. Gyermekként nem kell megindokolni számunkra, miért is történik meg egy felnőtt számára lehetetlennek tűnő mozzanat a mesében, csak elhisszük, mert amit látunk, az úgy van, hiszen a gyermeki hitnek nincsenek határai. Ez az egyik legszebb tulajdonságunk gyermekként: hogy úgy tekintünk a világra, mint egy mesebirodalomra.
Minden mese különleges a maga módján, az író és az olvasó lelkének egy-egy darabkáját tartalmazza. Azt a részt, ami eldönti, miért is fontos egy mű a számunkra, mit jelent, és meddig marad a részünk. Ugyanis az igazán fontos dolgok, mint egy kedves emlék, a szeretet és egy gyermekként meghatározó mese mindig a részünk maradnak. S bár már felnőtt fejjel nézünk vissza ezekre a mesékre, még mindig jó érzést keltenek bennünk, hisz a lelkünkben élő gyermek az, aki visszavezet a boldogsághoz. Mert ha meg tudjuk őt őrizni magunkban, mindig készek leszünk nevetni és örülni az élet apró örömeinek, úgy, akárcsak egy gyermek a szobába betévedő pillangónak és egy számára kedves történetnek.
Sok mesében nincs jelen a valóság, ez az egyik mesei elem, amit gyermekként sose kérdőjelezne meg egyikünk sem. Teljességgel elhisszük, hogy a róka tud beszélni az emberrel, vagy hogy a hercegkisasszonyt átváltoztatták valamilyen állattá. A realitás hiányára mindig is Hamupipőke volt a kedvenc példám. A hercegnőnek olyan különleges lábmérete lett volna, mint senki másnak a világon, így csakis az ő lábára passzolhatott az üvegcipellő? Tegyük fel, hogy másnak is volt ugyanolyan cipőmérete, és a herceg ezzel a lánnyal találkozik előbb, míg keresi igaz szerelmét. Vajon hogy alakult volna a mese, ha ezt a lányt veszi el, és vele éli le az életét? S mi lett volna Hamupipőkével? Örökre szolgálhatott volna a mostohaanyjának?
A való világban ritkán jön segítségünkre tündérkeresztanya, és a herceg sem kopogtat az ajtónkon, hogy kimentsen a bajból. Hamupipőke történetét minden reális és nonszensz elemével azért kedvelik mind a mai napig és dolgozzák fel sokszor, mert az üzenete az, amit mindenki akar: rossz sorsból egy jobbat találni. Ez lehet szerelem, karrier, gyermekáldás, pénz, mindenki számára mást jelent. Azért jó elmerülni a mesékben, mert hitet adnak abban, hogy egyszer majd jobban is alakulhat a sorsunk, és semmi sem lehetetlen, ha kitartóak vagyunk.
A realitás Harisnyás Pippi történetének egyáltalán nem része, hiszen egy olyan kislányról beszélünk, aki egyedül él egy nagy házban, szülei nincsenek mellette, sokszor nagyot tud lódítani, és olyan erős, hogy fel tud emelni egy lovat. Emberfeletti erejét többször is bizonyítja, ahogy azt is, hogy gyereknek lenni a legjobb és legszebb dolog a világon. A kislány huncut természete ellenére tiszta szívű, lelkes és élettel teli személyiség, aki bármikor ünnepet varázsol a körülötte élők számára. Ha taníthat nekünk valamit Pippi története, az az, milyen is az igaz barátság: elfogadjuk a másikat minden bolondosságával együtt, és mikor szüksége van ránk, mellé állunk, ha szomorú, felvidítjuk. Sokszor elfelejtjük, milyen is ez a fajta barátság, milyen az, mikor tűzön-vízen átmegyünk azokért, akiket szeretünk. Néha kell egy kis emlékeztető, hogy az a személy, aki jó barátunk volt minden körülmények között, ugyanúgy számíthasson ránk, mint mi rá.
A nonszensznek persze van negatívuma is, amikor olyan képtelenség kerül a képbe, amitől az ember csak fogja a fejét: hogy juthatott ez valakinek az eszébe? Az Aliz Csodaországbant sokan éppen a képtelen mivolta miatt nem szeretik, mert zavarosnak és érthetetlennek tűnik első olvasásra. Azonban, mint az emberek, ez a könyv is megérdemel egy második esélyt, hogy új perspektívából tekintsünk rá.
A mű Poket kiadása azért is nagyon jó, mert pont egy ilyen új nézőpontot kínál az ember számára: autista gyermekek rajzaival illusztrálták, és ha úgy tekintünk a műre, mintha Aliz egy autista kislány volna, akinek a gondolatain kalauzol át minket a szerző, egész más kontextusba és sokkal jobb megvilágításba kerül ez az alkotás. A nyúlüreg lehet a gondolatok szimbóluma, ahová ha belezuhanunk, átkerülünk egy fordított és zavaros világba, ahol elveszítjük önmagunkat, és nem tudjuk, ki is az igazi Aliz. És hogy kik vagyunk mi? A körülöttünk lévők furcsának tűnnek, a világ érthetetlenné válik. De lehetséges, hogy ez alatt az idő alatt az egyetlen változás bennünk megy végbe? Más szemmel kezdünk nézni a világra, és ahelyett, hogy mindenben a rosszat vesszük észre, elkezdjük keresni a jót? És mint a mesében látjuk a pipázó hernyót, aki talán tényleg csak egy pipázó hernyó, vagy a gondolataink, ahogy szép lassan szállnak a levegőben, megfogalmazva azt, ami igazán sokat jelent számunkra? Esetleg eljut olyanokhoz is, akik számára ugyanannyira fontos az adott mondanivaló, mint nekünk?
Rájöhetünk arra, hogy bár nehezen tudunk beilleszkedni, nem is az a cél, hanem hogy a bennünk élő csodát kamatoztatni tudjuk, és azzal a különleges ajándékkal, amit kaptunk, beragyogjuk és jobbá tegyük a világot. Bár rengeteg negatív eseménnyel találkozunk nap mint nap, ha kitartóak vagyunk ebben, akkor ami ma valótlannak tűnő dolog, másnap valósággá válhat, és talán csak mi vagyunk azok, akik ezt a változást elérhetjük. A mesék világa ebben ad hitet és reményt, mondván: semmi sem lehetetlen.
Felnőttként ezért is tesz jót a lelkünknek, ha meséket olvasunk. Egyfajta lelki békére találhatunk, kiszakadhatunk a mindennapok sodrásából A kis herceg, Pom Pom meséi vagy épp Beatrix Potter műveinek olvasása közben. Minden vers és regény mást ad a számunkra, a lejegyzett gondolatok nem jelentik ugyanazt az összes embernek, aki olvassa, ez a legszebb dolog az irodalmi művekben. Az értelmezés az olvasó személyétől, hangulatától, korától, képzelőerejétől függ. S legyünk bár elveszett Alizok vagy üvegcipellős Hamupipőkék, az utunk többfelé is vezethet, csak meg kell találnunk. Ne feledjük el közben, hogy az odaút is élmény. Nem árt jól érezni magunkat!
A fényképet a szerző készítette.