Számomra az ősz (és az őszi szünet) kvintesszenciája a bekuckózás egy jó könyvvel, esetleg sorozattal és némi forró itallal – a négyrészes Nápolyi regények pedig szinte tökéletes őszi olvasmány, egyszerre tud szórakoztató és elgondolkodtató, vagy éppen lefegyverzően őszinte, de egyben kifinomult is lenni.
A rejtélyes, személyazonosságát máig titokban tartó író, Elena Ferrante legismertebb munkája, a Nápolyi regények című sorozat egy életen át tartó barátság krónikáját tárja elénk.
Sőt, sokkal többet is mutat ennél: a regényfolyam egy olasz város és annak társadalmának húsbavágó kordokumentációja is. Ferrante nem csupán két nő ellentmondásokkal teli kapcsolatát vázolja fel, hanem egyben görbe tükröt is mutat az olvasónak akár a házasságról, barátságról, családról vagy gyereknevelésről esik szó.
A történet főszereplői, Elena és Lila az 1950-es évek Nápolyának egy szegényebb, fullasztó légkörű városnegyedében, a „telepen” nőnek fel. Lila nem is különbözhetne jobban Elenától; lázadó, impulzív, kiemelkedő intelligenciájú lány, aki azonban családi nyomásra nem tanulhat tovább; a telepen egy lány számára a tanulásnak nincs valódi értéke. A szorgalmas Elenának viszont sikerül az, ami a gyerekkorban elérhetetlen vágyálomnak tűnt csupán: felnőve elismert íróvá válik.
A két lány barátsága cseppet sem hétköznapi, a köztük lévő folytonos versengés, a néha egymásnak tett rosszindulatú megjegyzések és az irigység egy kissé toxikussá is teszik kettőjük kapcsolatát, mindezek ellenére azonban végig inspirálóan hatnak egymásra.
Elena szülei sem támogatják feltétlenül lányuk továbbtanulását, sőt maga Elena sem biztos abban, hogy van-e esélye vagy éppen értelme tanulni, Lila az, aki igazán ösztönzi abban, hogy ne hagyja ott az iskolát.
Később Elena könyveit is a Lilával folytatott beszélgetések, viták formálják, ahogy Lilára is (bár ezt valószínűleg nem ismerné be) ösztönzőleg hatnak barátnője sikerei vagy kudarcai.
Elena és Lila élete merőben különbözően alakul, az előbbinek sikerül az áhított kitörés a telep kicsinyes nyomorúságából, Lila azonban sosem költözik el Nápolyból. Mindketten férjhez mennek, bár egyik házasság sem lesz sikeres, gyereket szülnek és nevelnek – Ferrante itt az anya- és feleségszerepről is kíméletlenül leszedi a keresztvizet, mindkét nő (bármennyire is szeretnék elnyomni magukban) a szüleiktől, illetve a telepi felnőttektől átvett nevelési mintákat alkalmazzák. Mind Lila, mind Elena számára nehéz az anyaszerepbe való belehelyezkedés, Elena különösen nehezen találja meg az összhangot hivatása és a családi élete között.
Szintén Elena az, aki minden erejével megpróbál szakítani a gyerekkorában látott és tapasztalt viselkedésmintákkal, igyekszik beilleszkedni az értelmiségi körökbe az egyetemen és a későbbi életében is. Nápolyt és a telepet azonban nem tudja teljesen „kiradírozni” magából, hiszen az itt tapasztaltak beleivódtak a lelkébe, a személyiségébe – még ha nagyon mélyre temette is ezeket az élményeket, az értelmiségi írónő álarca mögül gyakran előjön a telep agresszivitása. Az irodalmi olaszról néha még mindig nápolyi dialektusra vált, illetve a gyereknevelésben is előjönnek az anyjától tanult minták, amelyektől hiába próbál minden áron megszabadulni.
Lila szinte a város tartozéka marad, a telep lakóiról, sőt magáról Nápolyról is többet tud, jobb megfigyelő, mint Elena. Sosem adatik meg neki, hogy kibontakoztathassa tehetségét, hiába olvas, illetve próbál felzárkózni a tanulásban elismert és híres barátnőjéhez, a telep a szokásaival, brutalitásával őt sem engedi teljesen elszakadni.
A két nő kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedeken keresztül tartja a kapcsolatot, életüket a 2000-es évekig követhetjük nyomon. Az első könyv a már idős Elenával nyit, aki megtudja, hogy régi barátnőjének, Lilának nyoma veszett, nyom nélkül eltűnt a telepről és Nápolyból – Elena ekkor határozza el, hogy megírja kettőjük történetét.
Bár Elena Ferrante igazi nevét talán sosem tudjuk meg (ő maga csupán az írásaiban szeretne kibontakozni), de a művei magukért beszélnek; a Nápolyi regényekből az HBO készített nagy sikerű sorozatot, többi könyvéből is (Tékozló szeretet, Nő a sötétben, Amikor elhagytak, A felnőttek hazug élete) készültek, illetve terveznek adaptációkat készíteni.
Az író sikere tehát tagadhatatlan, fő művének pedig egyértelműen eddigi egyetlen sorozata, a Nápolyi regények tekinthető, ami nem csak kritikai, hanem közönségsiker is.
Az úgynevezett „Ferrante-lázat”, az író könyvei iránti rajongást a Harry Potter népszerűségéhez és sikereihez mérik.
Sokan próbáltak már utánajárni Ferrante igazi nevének, személyének (néha tisztességtelen módszerekkel is), de vajon számít-e mindez, ha közben ilyen regényeket ír? Az író lelke – ahogy ő mondja – így is láthatóvá válik a regényeiben.
Kiemelt kép: bustle.com
Kép forrása: ew.com
