A 100 szóban Budapest pályázat immár nyolcadik alkalommal várta a fővárosról szóló, maximum 100 szavas történeteket. Az idei zsűritagok Janecskó Kata újságíró, Szemes Botond irodalomtudós, Szemes Máté szövegíró és Varró Dániel költő, műfordító. Mintegy 2000 pályamű érkezett be, amelyből a legjobb 100 bekerül egy POKET zsebkönyvbe, a legjobb 23-hoz illusztráció készül, és ezeket Budapest egy-egy kerületében ki is állítják. A legjobb három alkotás írója pedig pénzjutalomban részesül. A zsűri két tagjával, Szemes Botonddal és Szemes Mátéval beszélgettünk.
A zsűrizés mellett mivel foglalkoztok, milyen projektekben vesztek részt? Máté, a kommunikációs munkáddal is kapcsolódsz a művészethez?
Szemes Máté: Alapvetően két dolgot csinálok. A munkámból, amiből élek, próbálom megteremteni annak a lehetőségét, hogy minél több olyan projektben vehessek részt, mint a 100 szóban Budapest, a Turbina Kulturális Központ megnyitása vagy az UbikEklektik Fesztivál.
Botond, te pedig az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának tagja vagy.
Szemes Botond: Most vagyok negyedéves doktori hallgató: már a disszertáció írásán töröm a fejem, miközben oktatok is az egyetemen. Elsősorban a magyar prózairodalomra vonatkozó kutatásokat végeztem eddig, amelyek a legkülönbözőbb módokon kívántak közel kerülni a szövegekhez, feltárni azok fontos jellemzőit. Mostanában leginkább digitális bölcsészeti kutatásokban veszek részt. A szövegekkel tehát inkább elemző módon foglalkozok, kevésbé alkotóként, a publikációim is általában szövegekről szóló szövegek. A pályázat 100 szóban részéhez így kapcsolódom; a Budapesthez való kötődésem pedig szintén erős– azon túl, hogy itt születtem és itt élek, az egykori Kék Ló Pub csapatának tagjaként a 2010-es évek éjszakai és kulturális életének elég sok helyen megfordult mellékszereplője voltam, és talán vagyok.
Ez már a nyolcadik 100 szóban Budapest pályázat, amiben a négytagú zsűri dönt a beérkezett pályázatokról. Követtétek az előző években is a projektet, hogy fogadtátok a felkérést?
Sz. B.: Követtük, bár az előző években csak a jéghegy csúcsát láttuk, a zsűri által kiválasztott, a POKET könyvbe bekerülő legjobb 100-at és persze a díjazottakat.
Sz. M.: A Mindspace csapata keresett meg minket, és egyből lenyűgöztek ötletük egyszerűségbe csomagolt nagyszerűségével, hiszen mindössze arra kérjük az embereket, hogy álljanak meg egy pillanatra és meséljenek. Budapestnek Budapestről – ez csodálatos!
Világéletemben Budapesten laktam – a Berlinben töltött egy éven kívül. Na; ott nemcsak a kultúrára, hanem a kultúraszervezésre is baromi nagy hangsúlyt fektetnek. Belecsöppentem például egy Nyitott Galériák Napja elnevezésű matinéba, melynek keretében pár szomszédos utcányi területen vagy 15 galériát lehetett meglátogatni ingyen. Élve az alkalommal, én is végignéztem őket – majd nagy teátrálisan kiültem egy parkba azon puffogni, hogy a több mint egytucat képtárban összesen ha 3-4 valóban izgalmas alkotást láttam. Azon morfondíroztam, minek akkor ennyi galéria; kinek éri meg ez egyáltalán, „há’ hol a lóvé”?!
Aztán végül napok alatt, amint szép sorjában elkezdtem megfogalmazni, mi tetszett abban, ami tetszett, és hol találtam hibát a többiben, mégis varázslatos felfedezésre jutottam; a kultúra egyszerűen így működik; neked eszedbe jut valami, amiről nekem is eszembe jut valami, de már valami egészen más – amit lehet majd egy harmadikunk vagy sokadikunk fog végül igazán a helyére illeszteni egy negyedik megközelítésből egy ötödik környezetben. Minél több kulturális esemény, projekt, megmozdulás, pályázat és a nyomukban megszülető alkotás hat összevissza egymásra; annál inkább lesz egyre izgalmasabb, pontosabb, valódibb ez a „játék”.
Ha középpontba kerül a város kulturális élete vagy az, hogy milyen ott lakni, „élni, állni, ölni, halni” – akkor ezek, mint megannyi szorgos kis búvópatak, szépen mind hozzáadódnak az adott hely hétköznapjaihoz, melyen keresztül megtanuljuk értékelni, nem csak egyszerű díszletként látni mindazt, ahol, és amiben élünk. Budapest ugyanúgy része az itt élők személyiségének, mint egyéb jó vagy rossz tulajdonságaink.
Az előző évek beérkezett pályaművei közül van kedvenc novellátok, amire még most is emlékeztek?
Sz. B.: Nekem a tavalyi második helyezett, amiben egy zombi és egy vámpír találkozik a körúton, megharapják egymást és így a zombiból vámpír lesz, a vámpírból meg zombi, majd úgy mennek tovább, hogy senkinek nem tűnik fel semmi. Szerintem ez tényleg megtörténik minden este. Ahogyan a zombi-vámpír arány is állandó. És közben jól veszi a szöveg a legnehezebb akadályt, és nem tágítja ki ezt a gaget hatalmas világmagyarázattá: szerintem nehéz 100 szóban nagyon nagyot mondani. Persze biztos ki lehet fejteni nagy és fontos igazságokat is, de nekem az a megérzésem, hogy a banálisabb, hétköznapibb élethelyzetekből jobban ki lehet bontani Budapest egy-egy jellemzőjét. De nincs pontos recept, azaz bármi működhet: ezért a zsűrizés során is hagyom inkább meglepni magam.
Sz. M.: A tömörség a legnehezebb. Marketinges vagy kommunikációs szövegeknél is két-három mondatba kell belerakni az üzenetet, melyet emellett lendületessé, jópofává, hívogatóvá és csalogatóvá is kell tenni. Ez a 100 szóra ugyanígy vonatkozik. Idefele jövet összefutottam egy jóbarátommal a Széll Kálmán téren. Sajnálatos módon csak két perce volt rám (cserébe így én sem késtem el!) – én viszont így is mindenképpen el akartam mesélni neki egy rövidke történetet az elmúlt hétvégémből. Elárulom; nem sikerült befejeznem, mert ő másfél perc múlva felszállt a buszra – vagyis nem sikerült elég tömörnek lennem. A pályázatnál is ez a kihívás; beleférni ebbe a másfél percbe! A másik ok, amiért felhoztam a történetet; bennem általában az olyan írások ragadnak meg, amelyek az utcán elkapott beszélgetésekre hasonlítanak. Amiből magaddal tudsz vinni valamit, még ha a történet elejéről vagy végéről le is maradtál, de a sűrítés és tömörítés által benned marad valami, ami tovább dolgozik. A tavalyiak között például volt egy novella, melyben egy régi lakás kipakolása közben találnak egy bombát, amit még a mesélő nagypapája felejtett ott, és a család most ezt a bombát szeretné kidobni – ám egészen egyszerűen nem találja. Itt van ennek a szösszenetnek a vége; na, de kérem, mi lett a bombával, felrobbant-e, ott volt-e egyáltalán?! – mindez már csak rajtunk múlik; hogyan meséljük majd tovább.
Sz. B.: Maga a város is egy sűrű valami, ami nem véletlenül került a bölcsészeti kutatások előterébe már évtizedek óta. Azon túl, hogy különböző időrétegeket sűrít magába és rendez egymás mellé, a város jelek és információs csatornák sűrű hálózata – és mint ilyen, kortárs világérzékelésünknek nem csak fő helyszíne, de szerkezeti mintája is. Érdekel, hogy ezt a sűrűséget hogyan tudják nyelvileg megjeleníteni, vagy a városban egymásra rétegződő időkkel hogy bánnak a szerzők. Például abban a tavalyi novellában, ahol az elbeszélő egy olyan lakásban lakik, ahol korábban a nagypapája élt, már játékba is került a jelenkori és az akkori Budapest is.
Ezenkívül még fontos az is, hogy a városban nagyon különböző társadalmi csoportok is egymás mellett élnek. Azt remélem a pályázattól, hogy ahogyan a központi és periférikusabb kerületek is egyaránt szerepelni fognak a szövegekben, úgy nem csak a várost leghangosabban használók jutnak majd szóhoz bennük.
Az előbb említett banalitáson és az utcán elkapott beszélgetések dokumentálásán kívül van egy egységes szempontrendszer, ami alapján dönt a zsűri? Számít-e a formaiság?
Sz. M.: Az előző években a kis történetek vagy a novellák lettek a befutók, de most könnyen el tudok képzelni különbözőbb formákat is. Ha Örkény egyperceseit vesszük példának; volt ott ruhacetlibe varrt mosási útmutatótól kezdve a párbeszédig minden. A formaiság nálam kiemelt szempont. Ezen kívül azt vizsgálom, hogy megfog-e a történet, van-e benne egy kis varázs. A harmadik szempontom inkább csak egy reményteljes várakozás, ami nemcsak az egyes pályaművekre, hanem az egész pályázatra érvényes; érdekel, milyen képet rajzol ki 2000 történet Budapestről. Hogyan, miről kvaterkázik a város a lakóival, mik a fő topikok; leszűrődik-e valami közénk a hétköznapjaink keretezte mostból.
Sz. B.: Nincs előre lefektetett szempontom, mert ahogy Máté is említette, bármit lehet jól vagy rosszul megírni. Azt is el tudom képzelni, hogy valaki nem is egy történettel áll elő, hanem csak felsorol 100 szót egymás után. Ezeknél a típusú műveknél a megoldás, a nyelvi megformáltság a lényeg. Valamikor egy burjánzó hosszú mondat működik, valamikor pedig a pontosabb, szikárabb megfogalmazás.
Sz. M.: Van egy karácsonyi poszt a Facebookon, ahol kb. 100 szó van egymás mellé rakva. Olyanok például, hogy „favétel, faragás, félrecsúszik, újrakezdik”. Igék és főnevek egymás hegyén-hátán; Budapestről is lehetne ilyet írni.
Sz. B.: De az ilyen műveknél nem mindegy, hogy mit rakok egymás mellé. Ennél a példánál talán jobban működne, ha olyan valódi mondatfoszlányokat tartalmazna, ami tényleg elhangzik a karácsonyi készülődés során, amivel akár kellemetlen szembesülni, de nem lehet kitérni előle, mert valóságos. Amúgy mivel ilyen nagy a beérkezett minta, érdekes lenne megnézni egy digitális bölcsészeti projekttel, hogy a kétezerszer száz szóban mi például a leggyakrabban előforduló főnév.
Sz. M.: Számomra a kizárás sokkal nehezebb kérdés. Két alapkritériumunk van; a 100 szó és hogy Budapestről szóljon. Ez utóbbit nehezebb lesz ellenőrizni, hiszen nem elvárás, hogy mindenképpen meg legyen említve a város vagy egyes részei – a hangulat a kulcs.
Sz. B.: Az olyan történetek, amelyek nem Budapesten játszódnak, még könnyen szólhatnak a városról.
Sz. M.: Szép! Sőt! Emelem, ez a pályázat nem csak budapestieknek szól. Egy vidékről a fővárosba költözött ember látószöge is legalább ugyanolyan izgalmas. Az, hogy „a messziről jött ember” mit vesz először észre, mi ragadja kézen leginkább – ugyanolyan releváns, mint annak a pillanatgyűjteménye, aki világéletében a fővárosban élt.
Hogy zajlik a zsűrizés folyamata? Szeptember 30-ig lehetett elküldeni a történeteket, mi történik ezután?
Sz. B.: Ezután következik az előzsűrizés, ahol 300 művet választunk ki a beérkezettek közül. Majd ezt a 300-t külön elolvassa mind a négy zsűritag, pontozzuk, kommentáljuk őket, és egymás között megbeszéljük. A végére pedig kialakulnak a kategóriák, a legjobb 100, a legjobb 23 és a három dobogós.
Szerintetek lehet még újat mutatni hét év után is? Nem kezdenek el hasonlítani egymásra a művek?
Sz. M.: Biztosan! Már csak a beérkezett pályaművek számából kiindulva. Örülök, hogy ekkora merítés lesz, a kétezer nagyon nagy szám; ehelyütt is köszönjük a megelőlegezett bizalmat a pályázóknak!
A mi feladatunk egyik ellentmondása; a jó dolgokat viszonylag könnyebb megítélni, ám ha lesz olyan, ami elsőre kevésbé tetszik, azt bizony többször is át kell olvasni. Számomra ez a zsűrizés valódi tétje; utánajárni hol csúszott el egy biztató mondat vagy történet, vagy ellenkezőleg, magam rajtakapni, ha felületes vagy előítéletes voltam első olvasásra. Előbb-utóbb úgyis egyértelmű lesz, hogy kb. melyeket visszük tovább, de piszok nehéz lesz kimondani, melyeket engedjük el.
Sz. B.: Hogy két ruhacetli közül melyiket válasszuk…
Ha ti pályáznátok, ha meg kellene írnotok a saját 100 szavas történeteket, akkor miről szólna a novellátok?
Sz. M.: Engem például nagyon megkapott, amit gróf szlavniczai és bajnai Sándor Móric magyar főúrról, császári és királyi kamarásról, Bajna, Bia és Both uradalmak örökös uráról, az Ördöglovasról hallottam a minap. Ez a tejfelesszájú suhanc, miután tizenévesen megtanult lovagolni, soha többé nem volt hajlandó leszállni a lováról. Korabeli feljegyzések szerint még az Operába is lóval ment, ahol külön páholyt alakítottak ki neki és hátasának, de a Budai Várnegyedben is sok apró macskakő és sikátor őrzi a 19. századi „magyar kentaur” legendáját. Nem mellesleg a családjáé volt a Sándor-palota; innen az elnevezés. Milyen érdekes! – a palota egykor volt tulajdonosának mániája volt a „magas lóról való beszéd”…
Sz. B.: Eredetileg én is frappáns történetekre gondoltam, viszont, ha pályáznék, akkor lehet, hogy megpróbálnék ellene menni ennek, és egy olyan szerkezetet kialakítani, ahol nem feltétlenül a sztori poénja viszi el a 100 szót, hanem egy hangulat, egy érzés vagy ha lenne is történet, az a homályban maradna. De nem tudom. Az utóbbi időben nagyon jó szösszeneteket kapok el az utcán, amit az emberek egymásnak, a telefonba, vagy maguk elé mormogva mondanak. Például most az a mondat jut eszembe, amit egy ismerősünk ismerősétől hallottam, aki vendégül látott többedmagammal a szűk kis konyhájában, majd a beszélgetés hevében egyszerűen elaludt. Aztán egyszer csak felriadt, és ránk szólt: „Srácok, halkabban, az anyám a szomszédom”.
Fotók: Lazar Anilla (ELTE Online)
