Valószínűleg mindannyian láttunk már zombis filmeket. Ezeknek általában két változata van: vagy a lassú, csoszogó élőhalottak, vagy pedig a sikoltozva rohanó fertőzöttek. A jól bevált recept szerint hőseink a gépfegyverek torkolattüzétől epikusan megvilágítva átküzdik magukat a hullák hordáin, majd az ellenszert megtalálva megmentik a világot. A királyság titkai azonban csavar egyet a megszokott történeten.
Már a helyszín sem szokványos: a 21. századi nyugati világ (vagyis inkább az Államok) helyett, ahol egy kis túlélő csapat különböző lőfegyverekkel mészárolja a már egyébként is halott zombikat, elkalauzol minket a titokzatos középkori Koreába, itt pedig a központi szereplők íjakkal, muskétákkal és legtöbb esetben karddal esnek neki a rájuk rontó fenevadaknak.
A történet maga meglepően összetett. Nem egy sima darabolós akció-horrort kapunk, hanem politikai játszmáktól tarkított királydrámát, ami nagyon komoly történelmi alapokon nyugszik. Bár a zombis szál maga nyilvánvalóan fikció, az ábrázolt koreai viszonyok valós korabeli háttérből táplálkoznak. A félsziget nemrég van túl fennállásának egyik legbrutálisabb háborúján a hódító japánokkal szemben, ami mind az ország gazdaságát, mind pedig a népességét megtépázta. A lakosság éhezik, a király betegeskedik, az egyik legerősebb nemesi család pedig alig leplezett puccsra készül. Ezek mellé ráadásul felüti a fejét a pletyka, hogy a királyság romokban heverő déli részén megjelent egy járvány, ami a halottakat életre kelti.
A történet maga érdekes, a karakterek pedig pont eléggé összetettek ahhoz, hogy foglalkoztasson a sorsuk. Persze megvannak a kötelező sémák, mint a vicces balfék vagy a kegyetlen gonosz, de azért nem minden fekete és fehér. A legjobb példa erre maga a főszereplő, Lee Chang (Jo Ji-hoon), aki egyáltalán nem a becsület bajnoka. Mikor először megismerkedünk vele, egy számító, törtető alak, aki könnyen nyúl gyilkossághoz vagy áruláshoz, ami alól a rokonai sem kivételek, ha ezt szükségesnek érzi.
A karakterek jók, a díszletek azonban csodálatosak. A Netflix első koreai sorozatán egyáltalán nem spóroltak a készítők. A ruhák, bár nyugati szemmel nézve furcsának tűnhetnek, valóban azt a hatást keltik, mintha a távoli, vad kelet 1500-as éveiben járnánk. A koreográfusok és a sminkmesterek elképesztő munkát végeztek. A fertőzötteket alakító színészek sokszor olyan egészségtelen pózokban csavargatták a végtagjaikat, hogy a beszámolók szerint utána napokig fájdalmaik voltak. A színészi játékra és az akciójelenetekre szintén nem lehet panasz. Ha valaki képes megszokni az ázsiai filmművészet gesztusait és hanglejtését, akkor maradéktalanul élvezni fogja a sorozatot.
Még egy pluszpont a készítők számára, hogy egyáltalán nem finomkodnak. Nem folyik patakokban a vér az utcákon, de ez nem is kell a feszültségkeltéshez. A királyság titkaiban senki nincs biztonságban.
A Netflix eddig két évadot gyártott le, majd idén jelent meg a különkiadás A királyság titkai: Az északi Ashin címmel, ami egy előzményszálat vezet be. A másfél órás film bár nem hibátlan, de jól hozza az anyasorozat hangulatát. Külön tetszett, hogy az Ashin utolsó felvonásáig gyakorlatilag nem is találkoztunk fertőzöttekkel, és mégis lekötötte a figyelmem. Az azonban már probléma volt, hogy a fertőzés terjedésének legfontosabb alappillérét mintha egy az egyben felrúgták volna! Remélem, ezen a harmadik évadban javítanak, amennyiben készül.
A Netflix ugyanis egyelőre nem jelentette be, hogy berendelték volna a harmadik évadot. Minden bizonnyal ez Az északi Ashin népszerűségétől függ majd.
Összességében mindenkinek ajánlom A királyság titkait, aki szereti a zombis műfajt, de már halálra unja magát a megszokott formulán, és akit nem zavar, hogy nem egy angolszász szabályrendszerre és színészi játékra épülő alkotást fog kapni. A királyság titkai egy kétségtelenül nem hibátlan, lassú folyású, de nagyon értékes alkotás. Több ilyen bátor, formabontó munkára lenne szüksége a filmiparnak.
Képek: Mafab
